Apja legendás olimpiai bajnok, ő mégis arra büszke, hogy a padlót mosta

shadow

Az 1980-as téli olimpiai játékok négyes döntőjének egyik meccsét az USA-ban csak “The Miracle on Ice”-ként emlegetik. Ez magyarul kábé annyit tesz, “a Csoda a Jégen”. Ahogy az elnevezés, úgy a történet is nagyon amerikai, olyan hollywoodi, mozivászonra kívánkozó. (A Disney tényleg meg is filmesítette.) Ugyanis a  Lake Placidben a Szovjetunió ellen lejátszott mérkőzés a hidegháború idején a hazai közönség olvasatában valójában a jó és rossz, a kelet és nyugat, a kapitalista szabadság és a kommunista elnyomás szimbolikus küzdelme volt. 

Mindenki a szovjetek tapasztalt profikkal felálló és nem mellesleg négyszeresen címvédő válogatottját tartotta esélyesebbnek, hiszen az amerikaiak nemzeti csapata – amely az egész torna legfiatalabb együttesének számított – csupa egyetemista amatőrből állt. Mégis az USA nyert 4-3-ra, az amerikaiak pedig később az aranyérmet is megszerezték. 

Ryan Suter ma NHL-játékos és olimpiai érmes, édesapja pedig tagja volt annak az ikonikus válogatottnak, amelyik ’80-ban olimpiát nyert. Most, több mint három évvel Bob Suter halála után mégsem olimpikon legendaként emlékszik a fiú az apára, mert úgy érzi, nem az a legendás meccs, és nem az a legendás arany számított a leginkább apja életében. Az alábbiakban Ryan Suter írásának magyar fordítását olvashatjátok, amely For My Dad címmel közölt a The Players Tribune.

Amikor másodikos voltam, valami elég nevetségeset tettem. Akkoriban még nem tudtam, mit csinálok. Az összes tanárom erről az éremről kérdezgetett, ami az apámé volt otthon. Én soha nem láttam. Azt sem értettem, hogy miről beszélnek.

“Ryan, láttad az érmet? Be tudnád hozni, hogy megmutasd és beszélj róla a többieknek? Vagy esetleg bejönne az apukád? Kérdezd meg tőle!” 

Szóval hazamentem, és megkérdeztem: “Apu, neked van egy érmed?”

“Igen, valahol megvan.” – válaszolta.

“Bevihetném a suliba? Néhány tanárom szeretné látni.”

Erre valószínűleg valami olyasmit mondott: “Őőő, hogy az érmet? Ühm, persze, majd megkeresem.”

Eltelt néhány nap. Talán néhány hét is. Végül az apukám odaadta nekem az az aranyat, amin az állt: LAKE PLACID 1980. Én meg bedobtam a hátizsákomba, és elvittem az iskolába. Azt tudtam, hogy apa hokisként nyerte, és hallottam, ahogy néhányan a családból beszéltek “a Csodáról”, de hát tudjátok, hogy van ez, amikor az ember gyerekként ezeket a családi történeteket hallja. Minden ilyesmi mítosznak tűnik. Úgy értem, ő egyszerűen az apukám volt. Farmerben és melós bakancsban, minden nap.

Így néz ki legendás 1980-as olimpiai aranyérem.  Fotó: Europress/AFP

Így néz ki legendás 1980-as olimpiai aranyérem. Fotó: Europress/AFP

Odaértem az iskolába a medállal, amit csak belöktem a papírok és a többi cucc közé, a padomba. Aztán elérkezünk a napnak ahhoz a részéhez, amikor a gyerekek mindenfélét megmutathattak, amit magukkal hoztak. “Itt van egy kép az új kiskutyámról… Ezt én építettem Legóból…” – ilyesmiket képzeljetek.

Aztán én elővettem az érmet, mintha mi sem volna természetesebb, és azt kérdeztem: “Ez az a medál, amiről azt kértétek, hogy hozzam be?”

A tanárok megőrültek érte. Úgy gondolták, hogy ez a legkirályabb dolog. Megpróbálták nekünk, gyerekeknek elmondani, hogy mit jelent ez a medál, és folyton azt mondogatták, hogy “a Csoda a Jégen, a Csoda a Jégen”.

És én úgy voltam vele, hogy egész menőre sikerült ez a bemutatóm. De akkor valójában még fogalmam sem volt annak a jelentőségéről, amit az apám és a csapattársai véghezvittek. Mert apa sosem beszélt róla. Sosem nézte újra a felvételeket arról a meccsről. Egyszerűen ilyen volt a természete.

Szóval amikor a bemutatók véget értek, odamentem a szekrényeinkhez a terem végébe – ezeket a szekrényeket még csak be sem lehetett zárni. Én meg betettem az 1980-as olimpiai aranyat ez enyémbe, és aztán jól ott is hagytam vagy két hétre.

Végül oda jött hozzám apa és azt kérdezte: “Hé, megvan még az érmem? Valaki más is kölcsön szeretné kérni.”

“Persze, ott van a szekrényemben. Az összes tanár szerint nagyon király volt.” – válaszoltam.

Ha már akkor tudtam volna azt, amit ma tudok, biztosan nem őrizgettem volna a Csoda a Jégen-aranyérmet egy doboz zsírkréta mellett két héten át.

Apukám ilyen volt dióhéjban. Tagja volt minden idők egyik legjobb hokiválogatottjának, de ezt egymilió év alatt sem találtad volna ki az alapján, ahogyan viselkedett. Ő a tipikus munkásembert testesítette meg. Amikor az olimpia után visszatért Wisconsinba, első dolga volt, hogy nyisson egy sporteszköz boltot Madison keleti oldalán. Ami ráadásul nem csak egy sportbolt volt, a másik felében horgászbolt volt. Túl kicsi voltam akkor, hogy emlékezzek, de sok történetet mesélt arról, hogy hogyan nyitott ki reggel, besétált az üzletbe és látta a döglött cselléket a kinyitható ajtó szárnyain. Gondolom éjszakánként el akartak menekülni és kiugráltak a csalis vödrökből.

Ez az egész annyira tipikusan wisconsini dolog volt.

Életem első emlékei arról vannak, hogy ébredés után átmegyek a bolthoz, és valamelyik tesóm felveszi a kapus felszerelést. Közvetlenül a bolt mögött játszottunk egészen addig, amíg apu végzett a munkával, azután kocsival mentünk a hokiedzésre apukám rozsdás öreg pickupján. És amikor azt mondom, rozsdás, akkor tényleg rozsdásra gondolok. Lyukak a padlóján. Egyetlen ülés. Bepattantunk az autóba és négyen ültünk egy sorban, valószínűleg borzalmas szag volt bent. Apa el sem érte a váltót, mert útban voltak a lábaink, szóval megtanított minket, hogy hogy kell váltani. Igazi csapatmunka volt.

Semmi más nem csináltunk, csak hokiztunk, minden nap minden percében.

Apa volt az edzőm onnantól kezdve, hogy korcsolyázni kezdtem és több hokitábort is tartott, de mindig is arról álmodott, hogy egy saját pályát nyisson. Amikor 12 éves voltam, apukám néhány fickóval együtt összerakott annyi pénzt, amennyiből megépülhetett a Capitol Ice Rink Middletonban. És szögezzük le még egyszer, apukám olyan volt, mint egy egyszemélyes építőbrigád. Nem tudom, hogy egyáltalán legális volt-e, de velem és a tesóimmal vezettette a markolókat, széthordtuk a koszt a parkolóban, meg minden. Az egész szürreális volt.

Sosem hívott senkit, amikor problémánk volt. Csak megvonta a vállát és azt mondta: “Meg fogjuk oldani.”

Az Cap Ice (ez a Capitol Ice Rink beceneve – a szerk.) volt a szíve csücske. Amikor megnyílt, hihetetlenül büszke volt. Látástól vakulásig ott volt. Hihetetlenül sok minden történt egyszerre, az egész kifejezetten komikus volt. Ő pucolta a vécéket, ő kezelte a rolbát, ő töltötte fel az automatákat, írta meg az edzésbeosztásokat, cserélte ki a törött lámpatesteket, majd kiment a jégre, hogy eddze a saját ifi csapatát. Néha úgy vezette a rolbát, hogy még a korcsolyája is a lábán volt, csak azért, mert nem akarta, hogy bárki más megcsinálja helyette.

Folyamatosan rohant – ezt értsd szó szerint, sprintelt! – a pálya körül. Soha senkitől nem várt el semmit. Egyszer előfordult, hogy annyira elfoglalt volt, hogy beugrott a rolbába, és már a jégen is volt vele, de elfelejtette lecsatolni a slagról, ami a tartályát töltötte. Kábé félúton volt a piros vonalhoz képest, amikor a slag csattant.

Dilis volt, a szó lehető legjobb értelmében. Valószínűleg a legtöbb olyan fickó, aki elérte azt, amit apa az 1980-as olimpián, a Team USA mezeit kitette volna mindenhova a pálya köré. Ők biztos szerettek volna helyi hírességek lenni. De apám ennek épp az ellenkezője volt. Sohasem mondtad volna meg róla, hogy ki is ő valójában.

Bob Suter csapattársainak, John Harringtonnak és Michael Ramseynek (fehérben) a gólöröme a legendás szovjetek elleni mérkőzésen.  (Fotó: Europress/Getty)

Bob Suter csapattársainak, John Harringtonnak és Michael Ramseynek (fehérben) a gólöröme a legendás szovjetek elleni mérkőzésen.
(Fotó: Europress/Getty)

Volt egy visszatérő vicc azokra az alkalmakra, amikor más városokból érkeztek meccsre a stadionba emberek és szerettek volna fotózkodni az apukámmal, ilyenkor a törzsközönség rendszeresen azt mondta: “Lépjetek egyet hátra, csak hogy a bakancsa is biztosan beleférjen a képbe!”

Azt hiszem, ekkoriban még mindig a ’70-es évekből származó melós bakancsát hordta.

Ha felbukkant egy kölyök, aki azt kérte, hogy mesélje el a “Csoda a Jégen” történetét, általában elterelte saját magáról a témát azzal, hogy inkább a gyerekeket kérdezte, hogy mi újság velük, olyasmiket, hogy “Hogy megy a csapatodnak mostanában?” vagy “Melyik bajnokságban játszol?”

Néha, amikor mindent megtett azért, hogy ezek az ifjúsági bajnokságok és versenyek létrejöhessenek, megkérdezték tőle:“Miért csinálod ezt? Miért nem veszed az egészet egy kicsit könnyedebben?”

Erre mindig ugyanaz volt a válasza: “Hiszen az egész a gyerekekről szól. Ezért csináljuk.”

És ez tényleg nem csak egy klisé volt. Ő valóban szerette a jégkorongot, és valóban szeretett volna segíteni a gyerekeknek. Mindenét, amije csak volt, abba a hokicsarnokba tette bele tizenhat éven át.

Három évvel ezelőtt, az évnek nagyjából ebben az időszakában épp csak visszatértem a jégre Minnesotában, mielőtt edzőtáborozni indultunk volna a Wilddal. Emlékszem, hogy megláttam a feleségemet, Beckyt a lelátón, sírt. Fogalmam sem volt róla, mi történt. Arra gondoltam, hogy valami történt a gyerekeinkkel. Aztán lejött a jégre, és azt mondta: “Valami történt apukáddal.”

Apa épp a hokipályán dolgozott, amikor végzetes szívrohamot kapott.

Alig két nappal azelőtt még találkoztunk. Átugrott hozzánk, hogy beadjon valamit, amit még egy esküvőn felejtettünk ott. Láttam az ablakból, ahogy lefékezett, ezért kimentem a garázshoz, hogy köszönjek neki. De apa, mivel olyan volt, amilyen, már egyből rohant is tovább. Mire odaértem, már kifelé gurult a kocsibeállónkról.

Intettem neki.

Visszaintett.

De oda kellett érnie a hokipályára.

 Ryan Suter a  Capitol Ice Arena előtt,  Middletonban.  (Fotó:Twitter)

Ryan Suter a Capitol Ice Arena előtt, Middletonban.
(Fotó:Twitter)

Már három éve, hogy elment, és ez még mindig szívás. Még mindig fáj. Minden egyes nap azt kívánom, bárcsak itt lenne. Ő egy remek ember volt, aki rengeteget törődött a családjával és a hokival és azzal is, hogy más embereknek segítsen. Bármit megadnék azért, hogy bajnokságot tarthassak a Cap Ice-ban, hogy éjjel 11-kor még a padlót mossam az apukámmal, és úgy sétáljak ki onnan, hogy tudom, az öltöző tisztán várja a másnap reggel 6-ra érkező kölyköket. Számunkra ez volt a boldogság.

De tudjátok mit? Engem vigasztal az a tudat, hogy az édesapám úgy halt meg, hogy azon a helyen volt, amit a puszta kezével épített és azt csinálta, amit a legjobban szeretett. Ő igazán minden percét élvezte ennek. Tényleg élvezte. Imádta a hokit. Imádta a pályát. Imádta a gyerekeket.

Igazából egészen a temetéséig nem tudtam, hány embert érintett meg. Több mint 4000 ember jelent meg a virrasztásán. A wisconsini hokisoknak és szüleiknek több generációja ott volt, és tudjátok mi volt a legcsodásabb az egészben? Szinte sosem említették meg a “Csoda a Jégen”-t.

Azt mondták: “Ember, a te apád volt a legjobb. Ő igazította rám az első korcsolyámat és legalább egy órát rászánt, hogy meggyőződjön róla, tényleg tökéletesen állnak.” 

Azt mondták: “Régen a gyerekeim összes hokis cuccát az apukád boltjából szereztem be, ő pedig mindig kedvezményt adott nekem, mert tudta, hogy így is alig engedhettük meg ezeket a dolgokat magunknak.”

A legfontosabb, amit az emberek apukámtól tanulhatnak, az az emberségesség. Ő részese volt az amerikai sporttörténelem legeslegnagyobb pillanatának. De sosem beszélt róla. Sosem akart dicsőséget. Örömmel mosta a padlót minden egyes éjszaka.

Sosem akart helyi hírességgé válni. És mégis az lett belőle. A maga módján lett híres.

Tudom, hogy büszke volt mindarra, amit a hokiban elértem, de őszintén azt hiszem, hogy akkor volt rám a legbüszkébb, amikor a feleségemmel és a gyerekeimmel látott. Egyszerűen imádta, hogy nagypapa és nem tudott megülni egy helyben. Ez tökéletes volt a gyerekek számára. Ha együtt mentünk vacsorázni, és a gyerekek elkezdtek nyugtalankodni, megkérdezte: “Hé srácok, mit szólnátok ahhoz, ha kimennénk?”

És ilyenkor együtt mentek el a közös kis kalandjaikra.

Nem tudom, hogy miért, talán azért, mert ő elért a hoki csúcsára, de ez a sport számára csak szórakozás volt. Nem a dicsőségről szólt.

Ryan Suter 2010-ben Vancouverben ugyan úgy a Team USA 20-as számú mezét viselte, ahogyan tette azt apja a 30 évvel korábban, Lake Placidben.  (Fotó: Europress/AFP)

Ryan Suter 2010-ben Vancouverben ugyan úgy a Team USA 20-as számú mezét viselte, ahogyan tette azt apja a 30 évvel korábban, Lake Placidben.
(Fotó: Europress/AFP)

Emlékszem, hogy mielőtt elutaztam a 2010-es vancouveri olimpiára, azt mondta: “Ó srácok, ezt most már igazán meg kellene nyernetek, hogy végre ne rólunk beszéljenek.”

És ezt komolyan gondolta.

Azóta sem néztem meg azt a legendás Oroszország elleni Csodát. Valahol megvan nálunk dvd-n, de nem emlékszem, hogy valaha is megnéztem volna. Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy apa valaha újranézte volna.

Szinte látom magam előtt, ahogy azt mondja: “Minek nézzem meg? Ott játszottam. Menjünk a pályára!”

Van egy szám, amit gyakran játszanak a rádiók, és én bármikor, amikor meghallom, elérzékenyülök. Ez Tim McGraw dala, amelyiknek az utolsó sora öt szóban tökéletesen leírja az apámat:

“Always stay humble and kind.” (Mindig maradj alázatos és kedves.)

Nem tudok ennél jobb tanácsot elképzelni senki számára.

Az apukám az én hősöm. De nem azért vagyok rá büszke, mert ő volt az a srác, aki aranyat nyert az 1980-as olimpián. Azért vagyok büszke rá, mert ő volt az a srác, aki a padlót mosta éjjelente, és ő volt az a srác, aki gyerekek százait tanította meg, hogy hogyan kell a hokit, ezt a nagyszerű játékot játszani, és ő volt az a srác, aki pokoli jó apja volt a testvéreimnek és nekem.

Utánozhatatlan voltál.

Köszönök neked mindent, Apu!

via The Players Tribune

Related Posts