Köszönöm, Pittsburgh!

shadow
Marc-André Fleury a 2003-as NHL Draft első választottja 14 szezont töltött el a Pittsburgh Penguins játékosaként. Ősszel már az NHL 31. csapatát, a Vegas Golden Knightsot fogja erősíteni. Pittsburgh városától a The Players’ Tribune hasábjain köszönt el.

Minden Nashville-ben kezdődött, 14 évvel ezelőtt.

Elég ironikus, így utólag nézve.

A 2003-as draft a Bridgestone Arenában volt. Egy quebeci 18 éves fiatalként csak reménykedtem, hogy hallani fogom a nevemet. A Pittsburghé volt a harmadik választás, de az utolsó pillanatban egy cserét tárgyaltak le a Floridával, hogy ők választhassanak elsőként. Hallottam pletykákat, miszerint az első néhány csapat közül valamelyik választhat engem, de nem hittem ezeknek addig, amíg Craig Patrick ki nem mondta a nevemet.

Pittsburgh. Bárhol boldog lettem volna, de Pittsburghbe kerültem. Micsoda áldás… Talán Mario Lemieux-vel is együtt játszhatok. Talán abban a csapatban játszhatok, amely 1991-92-ben egymás után kétszer nyerte meg a Stanley-kupát. Lehetőségem volt az NHL-ben játszani.

A következő 14 év több volt, mint amiről valaha álmodtam.

Ha azt mondanám, hogy az utóbbi néhány hét keserédes volt, messze lennék a teljes igazsághoz. Ahogy bejutottunk a Stanley-kupa döntőjébe, már tudtam, hogy a Penguins játékosaként töltött időm a végéhez közeleg. Imádok játszani. Imádom a hokit, és mindent, ami hozzá tartozik. Felvenni a fejvédőt, körbeugrálni a kapu előtti területet, megállítani a korongot, átérezni a játék intenzitását, hasznosnak lenni a csapatom számára. Jó lett volna, ha az utolsó pittsburghiként lejátszott mérkőzésemen a kapuban állhatok. De ismét felemelhettük a Kupát, és így minden meghozott áldozatra azt mondhatjuk: megérte. Büszke voltam – büszke voltam a csapattársaimra, akik sérülésekkel bajlódva is küzdöttek, megmutatták, hogy milyen emberek, és sorozatban másodszor is nyertek. Hálás vagyok azért, hogy a korai fordulókban én is hozzátehettem valamit a sikerünkhöz. És nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy amikor utoljára korcsolyázhattam a Penguins mezében, azt a Stanley-kupával a kezemben tehettem meg. Nem mintha amúgy nem lettem volna tele érzelmekkel.

Fotó: Europress/AFP

Fotó: Europress/AFP

Tizennégy év. Majdnem az életem fele. Úgy emlékszem az első edzőtáboromra, 2003 szeptemberében, mintha tegnap lett volna. Elképesztően ideges voltam. Egy elsőkörös választottnak rengeteg elvárással kell megküzdenie, és nem akartam senkinek csalódást okozni. Próbáltam a legjobbamat nyújtani, és jó benyomást kelteni. De amikor Mario Lemieux jön szemben az edzőtáborban, az elég félelmetes érzés.

Mindenki csak Le Magnifique-ként ismeri őt, a hoki legendájaként. Mindig szerettem őt nézni, amikor gyerek voltam. Emlékszem az első alkalomra, amikor kivédtem Mario lövését egy edzésen. Ez egy sima bemelegítő lövés volt. De jobb, ha elhiszitek, hogy eltettem azt a korongot – még most is otthon van. Mario egy nagyszerű példakép számomra – a hűsége a csapathoz, a város fejlődéséhez tett hozzájárulásai, ahogy viselkedik, és az, hogy ő és Nathalie négy remek, szerény gyereket nevelt fel. Mindig hálás leszek az évek során tőlük kapott támogatásért.

Az első hazai mérkőzésemen a Kings ellen játszottunk az Igluban (a Penguins korábbi csarnokának, a Mellon Aréna beceneve – a szerk.), 2003. október 10-én. Az álmom valóra vált. Talán kicsit jobban izgultam a kelleténél. Olyannyira, hogy elfelejtettem valamit. Ahogy mindenki készülődött, hogy kimenjünk az öltözőből a jégre, én is kisétáltam, lepacsiztam néhány játékossal (köztük Marc Bergevinnel és Marióval), és akkor leesett: elfelejtettem a botomat. Elég vicces kis séta volt visszamenni a botomért az összes csapattársam között. Ahogy sétáltam vissza, Mario elmosolyodott, és azt mondta: “Erre szükséged lesz ma este, kicsi.”

Alighanem igaza volt. A meccs első lövése, az első lövés, amit védenem kellett volna az NHL-ben: gól. Ez nem volt az álmom része. De aztán szerencsére javult a helyzet. Kivédtem Ziggy Palffy szólóból leadott lövését – egy olyan srácét, akit gyerekként láttam játszani. Aztán kivédtem egy rávezetést, és 48 lövésből 46 védéssel zártam a mérkőzést. Elvesztettük azt a meccset, de ez marad az egyik legszebb emlékem Pittsburghről.

Már azon az első estén is skandálták a nevem a szurkolók. Fleu-ry, Fleu-ry. Olyan feliratokkal vártak, hogy Üdv itthon. Őszintén mondom, hogy nem hittem el. Az igazat megvallva, nem is tudom leírni azt az adrenalinlöketet, amit ez adott. Hihetetlen volt. És ez sose múlt el. A pittsburghi szurkolók csodálatosak voltak velem, a legelső pillanattól kezdve.

Egy jégkorongozó számára áldás egy városban eltölteni majdnem 14 évet. De persze nem mindig volt ez játék és mese. Nyilvánvalóan elég nehéz volt annyi meccset elveszíteni az első néhány évben. De aztán megszereztük Genót (Evgeni Malkin – a szerk.). Aztán Sidet (Sidney Crosby). Aztán Staalt – csak hogy egy pár nevet mondjak. Elkezdtünk nyerni, és az Iglu folyamatosan visszhangzott. A siker abból indult, hogy együtt, csapatként rájöttünk bizonyos dolgokra. A 2008-as döntőben Detroit ellen elvesztett döntő pályafutásom egyik legnehezebb pillanata volt. Annyira közel voltunk a Kupa megnyeréséhez, hogy aztán végignézzük, ahogy a Wings játékosai ünnepelnek… brutális volt, de annak is kellett lennie. Azt hiszem, hogy az a vereség készített fel minket arra, ami azután következett.

A 2009-es döntő hetedik mérkőzése Detroitban egyértelműen a pittsburghi éveim egyik legnagyszerűbb pillanata volt. Látni, ahogy a barátom, Max Talbot két nagyon fontos gólt szerez a csapatnak, hihetetlen volt. És aztán az a védés Lidström lövésénél az utolsó másodpercekben – sose fogom elfelejteni. Büszke voltam arra a zúzódásra a bordáimon, amit amiatt a védés miatt viseltem a következő hetekben. Mindig emlékezni fogok arra, ahogy a csapattársaim leugranak a jégre, és rohannak felém, hatalmas mosolyokkal az arcaikon. A Stanley-kupa megnyerésének érzése leírhatatlan volt.

Fotó: Europress/AFP

Fotó: Europress/AFP

Gondolom nem kell elmondanom, hogy az évek egy hullámvasútra hasonlítanak. De van egy dolog, amit őrizni fogok évekkel azután is, hogy elhagytam Pittsburghöt – szerintem évekkel azután, hogy abbahagyom a hokit. Ez pedig a szurkolóktól kapott támogatás, ami hihetetlen erejű volt.

Az egyik legszebb emlékem a legutóbbi szezon elejéből származik. Egy idegenbeli túra után tértünk haza, és a Tampa Bay ellen játszottuk az első hazai mérkőzésünket. Elég rossz periódusban voltam, szerencsém sem volt, és nem éreztem túl jól magam emiatt. Mindenki készen állt a himnuszra, mire a közönség elkezdte skandálni a nevem. Nem volt semmi értelme. A meccs még nem kezdődött el. Nem voltam jó formában. Mégis mögöttem álltak.

Fleu-ry. Fleu-ry.

Talán ők is érezték, hogy egy rosszabb időszakot élek meg, és szükségem van rájuk. Végül megnyertük azt a meccset, a dolgok megfordultak és végülis nagyszerű szezonom volt. Az a pillanat volt a fordulópont, és ezt a szurkolóinknak köszönhetem.

Úgyhogy köszönöm nektek, szurkolók. Jó lenne, ha szavakba tudnám önteni, milyen hatással volt a támogatásotok rám és a családomra. Pittsburghiekké váltunk. A feleségem a Robert Morris Egyetemen végzett, a lányaim a Magee-Womens Kórhában születtek meg (bocs, hogy már több, mint egy éve szól a tévétekből a reklámunk), az első házunk pedig Moonban volt. Pittsburgh és a lakói örökké ottmaradnak a szívünkben.

Köszönöm a Penguins tulajdonosainak: Mariónak és Ronnak (Ronald Burkle, társtulajdonos – a szerk.) a támogatásukért, és azért, hogy mindig mindent megtesznek, hogy a csapat a lehető legjobb legyen, hogy a legjobb emberek és körülmények segítségével dolgozhassunk.

Köszönöm a klubnak: a nagyszerű GM-eknek, az edzőknek, akik hittek bennem. Köszönöm Gilles Meloche-nak, és Mike Balesnek, a kapusedzőimnek, akikkel karrierem nagy részét töltöttem, hogy mindig mellettem álltak. Köszönöm az orvosi stábnak, a vezetésnek és a felszerelésmenedzsereknek a szép pillanatokat és barátságokat.

Köszönöm a csapattársaimnak. A barátaimnak. Nem kezelem túl jól az érzelmes dolgokat, úgyhogy ez nem könnyű. Az évek során rengeteg jó embert láttam jönni-menni. Ez a sport egyik legnehezebb része – jó barátságokat felépíteni, aztán elköszönni egymástól. Nagyon sok jó sráccal játszottam együtt Pittsburghben, és nagyon sok jó barátságot kötöttem.

Köszönöm, Sid, az elmúlt éveket. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, mindig egymás mellett ültünk a repülőn, egymás mögött a buszon, együtt vacsoráztunk minden idegenbeli meccs előtt. Köszönöm, hogy segítettél túllendülni a rossz pillanatokon és hogy jó barátom lettél. Nehéz elbúcsúzni. Tudom, hogy mindketten el akartuk ezt kerülni. Te vagy a legjobb. Legközelebb, amikor szembekerülünk egymással, figyelj oda arra, hogy fent legyen a fejed. Az a kiszúrás ugyanúgy jönni fog, mint akkor egyszer Rimouskiban.

Duper, Tanger, Geno, Kuni – megtiszteltetés volt együtt végigjárni ezt az utat. Választani sem tudtam volna magam mellé jobb csapattársakat és barátokat.

És azt hiszem, itt fogok megállni. Nem azért, mert nincs több ember, akinek köszönetet mondhatnék, vagy nincs több mondanivalóm – a pittsburghi éveimmel kapcsolatban örökké tudnék beszélni.

De köszönöm mindenkinek az elmúlt heti támogatását is. Az összes hívást, üzenetet, képet, a kedves cikkeket és videókat. Ez nagyon sokat jelentett nekem és családomnak egy olyan időszakban, amikor egy új fejezetet készülünk megkezdeni az életünkben. Mintha csak tegnap lett volna, amikor egy gyerek voltam egy kék öltönyben, amit az ügynököm vett nekem a draftra, egy olyan nyakkendőben, amelyet meg se tudtam rendesen kötni. (Később egy párszor megbüntettek, mert nem volt rendesen megkötve a nyakkendőm a meccsek előtt.)

És most itt vagyok. Van egy feleségem, két gyerekem és három Kupám. Az emlékeimről írok, és búcsúzkodom. A lányaimnak biztosan hozzá kell majd szokniuk az új helyzethez. Imádják lengetni a Terrible Towelt és kiabálni, hogy “Let’s Go, Pens.”

Sőt, igazából amikor meglátják a Penguins logóját, azt kiabálják, hogy “Go Papa Go!”

De szerintem azt fogjuk nekik mondani, hogy egy új helyre költözni fiatal korban – ugyan ijesztően hangzik, de ki kell bírnunk. Meg fogjuk oldani a dolgokat, és megtaláljuk az utunkat. És aztán egy szempillantással később az a furcsa új hely már nem is lesz olyan furcsa és új. Még akár az otthonunkká is válhat.

Fotó: Europress/AFP

Fotó: Europress/AFP

Sok dolog van, amit még fel kell dolgoznom. Megtisztelő, hogy a Golden Knights engem választott, és várom, hogy tovább játszhassam a játékot, amit imádok. Nem tudom, milyen érzés lesz a Vegas kapusaként jégre lépni a PPG Paints Arénában februárban. Őszintén szólva most még bele se tudok gondolni. De az biztos, hogy jó lesz titeket újra látni.

Köszönöm, Pittsburgh. Hiányozni fogsz.

Related Posts

  • LnB

    (L)