Sírni csak a győztesnek szabad

shadow

Székely Éva könyvének címe jutott eszembe az Ausztrál Futball Liga díjátadóján, ahol komoly és kőkemény férfiakat láttunk kisgyermekként sírdogálni. Volt is min. Ott volt egyrészt Luke Beveridge, aki egy hosszú évekig ligautolsó csapatból két év leforgása alatt bajnokcsapatot csinált, és akinek az irányítása alatt végre megszerezte a Western Bulldogs a 62 éve (!) áhított második trófeát. És ott volt Robert Murphy, aki 15 éve játszik a csapatban, és jó ideje emblematikus alak, sőt már csapatkapitány is, de megsérült áprilisban, és így ezt a mesébe illő bajnoki szezont gyakorlatilag teljes egészében ki kellett hagynia. Alighanem ő lehetett a legszomorúbb ember a bajnokcsapat háza táján, de végül mégiscsak örömében sírt. Merthogy a fent említett Beveridge a köszönőbeszéde után levette a saját nyakából az aranyérmet, felszólította a színpadra Murphyt, és a nyakába akasztotta, mondván, hogy nála jobban senki sem érdemli meg. Ahogy felidézem ezt a néhány másodpercet, és ahogy leírom, még most is kiráz a hideg, annyira szép volt, annyira csodásan példázza, hogy az ausztrálok milyen szimpatikusan, emberien viszonyulnak a sporthoz, és főleg a csapatsporthoz.

És aztán utólag az is leesett, hogy miért gyerekek adták át az érmeket minden egyes játékosnak. Benne van ebben a hagyományban a jövő, az utánpótlás felé tett gesztus is, illetve az is, hogy a hórihorgas focistáknak bizony jócskán le kell hajolniuk, vagy akár térdelniük ahhoz, hogy a kiskrapekok a nyakukba tudják akasztani az érmeket. És ebben az egészben az alázatosság, a szerénység mutatkozik meg.

Sőt, más sportokkal ellentétben, itt az összes csapattagot egyesével szólították a színpadra. Itt nincs olyan, aki közelebb van a trófeához, és nincs olyan, hogy valakit kevésbé fontos tagnak érezhetné magát, mint a többiek. Ez csapatsport, mindenki kiveszi a részét a győzelemből, a sikerből.

Voltak persze a Western Bulldogs soraiban olyanok, akik ezúttal nem játszottak annyira tündöklően, mint máskor. Helyettük viszont rugdosták mások a gólokat, megszerezték mások a magas labdákat. Stringernek például, a csapat leggólerősebb játékosának, nagyon nem ment a játék, de végig látni lehetett rajta, hogy mennyire akar, és az utolsó negyedben, amikor nagyon kellett, akkor végül csak szerzett egy gólt. Bontempelli, a csapat irányítója, olyan védekezést kapott, amitől csak nagyon ritkán tudott megszabadulni. És ilyen körülmények között is zseniálisan játszott a csapat, és a második negyed négyperces kihagyását nem számítva (ami alatt négy gólt kaptak), végig egyenletes teljesítményt nyújtottak. Ami minden meccsen nehéz ebben a kegyetlen tempójú sportágban, hát még a nagydöntőben, hát még olyan játékosoktól, akik korábban a közelében sem voltak ilyen szintű meccsnek. És ráadásul az utolsó negyedben még rá is tudtak pakolni az addigiakra, igaz, ehhez kellett a Sydney egyik kulcsembere, Hannebery sérülése is.

Kérdés, hogy Murphy vissza tudja-e verekedni magát a csapatba jövőre. De ennél sokkal nagyobb kérdés, hogy egy egyszeri csodát láttunk a Bulldogstól, vagy egy komoly sikersorozat elejét. Utóbbira igen jó az esély, hiszen tele van a csapat roppant fiatal játékosokkal.

Related Posts