Éveken keresztül molesztálták az első helyen draftolt amerikait

shadow

A #metoo hashtaget használó kampány azok után terjedt el a közösségi médiában világszerte, hogy a hollywoodi producer, Harvey Weinstein által elkövetett zaklatások napvilágra kerültek, és Alyssa Milano a Twitteren felvetette, hogy ha minden nő, akit valaha bántalmaztak vagy zaklattak, csak annyit kiírna saját falára, hogy “me too”, azaz “engem is”, talán könnyebben megérthetővé válna mindenki számára a probléma nagysága. Ennek kapcsán pedig nem csak a filmiparban történő szexuális visszaélések kerültek az elmúlt hetekben a figyelem középpontjába, hanem az élet számos területéről bukkantak elő ilyen megrázó történetek. Breanna Stewart amerikai kosárlabdázó a The Players’ Tribune hasábjain mesélte el, hogyan molesztálták két éven keresztül. Azt mondja, azért vállalkozott mindezek megírására, mert felelősséget akar vállalni másokért. Az alábbiakban az ő írásának magyar fordítását olvashatjátok.

Emlékszem arra, hogy milyen szaga volt.

Cigarettás és koszos. Meg egy kicsit fémes is.

Ő egy kőműves volt és dohányzott. Ezeket a fajta szagokat nem igazán tudod lemosni.

A családom közel volt. Régen rendszeresen ott aludtam a rokonoknál. Ő pedig az egyik olyan házban lakott, ahol a legtöbbször ott aludtam. Volt egy nagy kanapé a nappaliban és egy kisebb kétszemélyes fotel az ablak alatt, ami az előkertre nézett. Sokig fennmaradtam és a kanapéról tévéztem, amikor már mindenki elment aludni. Amúgy is a kanapén aludtam – nem volt se vendégszoba, se vendégágy. Egy szégyellős kilencéves voltam, hosszú, karcsú testtel és egy túl nagynak tűnő fejjel. A fotelban nem fértem el.

Félálomban kapcsolgattam a csatornák között egy nagy takaró alatt.

Nem mindig voltam egyedül a nappaliban, néha valaki más aludt a fotelban is.

Hallottam a lépéseit, ahogy lejött a lépcsőn.

Ő leült mellém és úgy tett, mintha a tévét nézné. Néha egyáltalán nem is ment fel az emeletre, hogy lefeküdjön aludni, csak a kanapén várt.

Tudtam, hogy mi következik.

Nem tudom, hogy mondjam el ezt a részt. Nem sok embernek mondtam el eddig. Nem vagyok a legsebezhetőbb ember – nem beszélek sokat az érzéseimről –, szóval ez nagyon kényelmetlen.

Éveken keresztül molesztáltak engem.

Mintha a tévé villogni kezdett volna és minden elcsendesedett volna. „Minden rendben van.” – mondta. Hozzám ért, és próbált rávenni arra, hogy én is érjek hozzá.

Néha megpróbáltam a kezemmel ellökni magamtól, de nem voltam olyan erős. Csak egy gyerek voltam.

Mindig ott volt az a szag – cigaretta és kosz.

Nem csináltam zajt. Senki nem tudta, hogy mi történik.

Ismered azokat az álmokat, amikben futni szeretnél, de a tested meg sem mozdul? Ez voltam én: megbénultam, hallgattam.

Néha azon tűnődöm, mi történt volna, ha egyszer csak kiáltok valamit. Bármit.

Egy nevet.

„Állj!”

Vagy mi lett volna, ha valaki véletlenül felébred?

Nem mindig éjjel történt meg. Néha, amikor nem voltam suliban, fényes nappal történt.

Mindig talált okot arra, hogy akkor is a közelemben legyen, amikor mások is ott voltak. Apróságokat csinált – mellém ült az asztalnál, mikor vacsoráztunk, megfogta a fenekemet, amikor épp senki nem figyelt. Olyan apróságok, amik csak nekem tűntek fel.

De a rémálom…

Vártam, hogy nyikorogjanak azok a léptek. Vagy hogy ott legyen mellettem, a kanapén ülve a tévé fényénél várakozva.

Nem tudtam aludni. Mindig résen voltam.

Akkoriban még csak két éve kosárlabdáztam – helyi szinten és amatőr sportolóként. A szüleim azért kezdtek el sportra járatni, hogy lefoglaljanak. Gyerek voltam sok szabadidővel és kevés tennivalóval. Aztán eljött az a pont, amikor már senkinek nem kellett kényszerítenie, hogy menjek kosarazni. Én akartam játszani. A kosárlabda nagyjából egy biztonságos tereppé vált a számomra. De egyetlen helyen sem éreztem magam teljesen biztonságban.

Pontosan tudtam, hogy mi fog történni akkor, amikor abba a házba kellett mennem. De hogyan mondhatnád el a szüleidnek, hogy nem akarsz oda menni – soha – anélkül, hogy elárulnád, miért? Márpedig úgy éreztem, hogy senkinek sem vagyok képes elmondani.

Amikor semmi nem történt, azt gondoltam: „Köszönöm!”

De még a saját ágyamban is féltem. Ez kísértett engem.

Olyan fiatal voltam. De már ennyi idősen is éreztem, hogy ami történik, az rossz. Mert éreztem, hogy rossz. Ugyanakkor össze is zavart.

Emlékszem, hogy ötödikben belezúgtam egy srácba a suliban. Ez az a korszak, amikor elkezdünk másokba belezúgni. De minden egyes alkalommal, amikor arra a srácra gondoltam, akibe belezúgtam, eszembe jutott a másik pasas is. Nem tudtam elválasztani ezt a két dolgot. Csak annyit akartam, hogy arra a srácra gondolhassak, de közben csak arra voltam képes, hogy arra a férfira gondoljak, és hogy mit tett velem.

Két teljes éven keresztül – ennyi ideig molesztált – képtelen voltam arra, hogy hozzászokjak az éjszakához.

Van egy olyan éjszaka, amire élénken emlékszem.

11 éves voltam és a saját ágyamban feküdtem. A szüleim épp befejezték az új házunk építését. Még éjjel 3 óra körül is ébren voltam. Hozzászoktam, hogy ezidőtájban ébren vagyok.

Átmentem a szüleim hálószobájába.

„Anyu, Anyu, el kell mondanom neked valamit.” Ő felült és rám nézett. Átvittem az én szobámba. Lefeküdtem az ágyamba, ő pedig az ágyam szélén ült. Az intim testrészeimre mutattam és azt mondtam: „Anya, ő hozzám ért, ott lent.”

Ahogy ezt elmondtam neki, a paplant a fejemre húztam. Ismét nagyon rémült voltam.

Anya felébresztette az apukámat.

És innentől kezdve válnak zavarossá a részletek a számomra. Vannak olyan részek, amikre emlékszem ebből a napból. Hallottam, hogy ez gyakori a traumával – az agyad üres részekkel tölti ki az emlékek helyét. Ez olyan, mint egy Ctrl+Alt+Delete mindennek, ami túlságosan fáj.

Annyira sok fekete lyuk van az agyamban. Emlékek, amik beragadtak, és többé nem jönnek elő. Biztosan vannak olyan darabjaim, amik csak úgy lebegnek valahol az éterben – olyan darabok, amiket elloptak tőlem. Darabok, amik el lettek felejtve.

Arra emlékszem, hogy a szüleim hívták a zsarukat és hogy mire a nap felkelt, az egész családunk ott volt a házunkban.

Aztán üres rész.

Tudom, hogy elmentem a rendőrségre és vallomást tettem. De ebből semmire sem emlékszem.

Az utolsó dolog ebből a napból, amire emlékszem, hogy a nagymamám házában voltam. Nem mentünk haza azután, hogy eljöttük a rendőrségről. Az egész családom összegyűlt a nagymamámnál aznap éjszakára. A nagymama tartotta össze a családot – mindig főzött és megvendégelt minket. Aznap este ugyanakkor nem főzött.

Pizzát rendeltünk. Vacsora közben érkeztek meg a zsaruk, hogy elmondják, letartóztatták őt. Az apukám később elmondta nekem, hogy a pasas mindent bevallott.

Nem emlékszem arra, hogy mit éreztem ekkor. Egy újabb üres rész.

Aznap eset kosáredzésem lett volna. Odamentem apához és mondtam neki, hogy szeretnék elmenni kosarazni. Nem tudta elhinni nekem. De mindazok után, amin keresztül mentem, az egyetlen dolog, amit akartam, hogy elmehessek kosarazni.

Valahol én még mindig az a tizenegyéves vagyok, aki csak edzeni akar. Sose mentem terápiára. Sosem akartam beszélni róla. Nem akartam újraélni ezt az egészet. Ez valami, amit mindig is el akartam távolítani magamtól, amennyire csak lehet. De ez csak bizonyos mértékig működik.

Sírtam már. Sírok leginkább azután, hogy elmondom valakinek, aki fontos nekem. Beszélgetni arról, amin átmentem, mindent elmagyarázva – ez engem megrémít. Kénytelen vagyok újraélni. Ilyenkor megüt, hogy ami történt, az tényleg valóság volt. Nem csak rémes rémálom volt. Nem csak egy olyan másik élet, amit valamikor máskor éltem.

Mérges vagyok, hogy gyermekként kihasznált engem. Sosem fogom visszakapni azt az időszakot. Azokat az emlékeket, amik még megvannak, viszont már sosem fogom tudni kitörölni. Néha azt kívánom, bárcsak még több fekete lyuk lenne.

Annak ellenére, hogy emberek ezrei előtt játszom és hogy egyfolytában riportereknek nyilatkozom, minden napomban vannak olyan csendes pillanatok, amiket senki sem lát. Általában ilyenkor gondolok ezekre.

Lehet, hogy a csapattársaim vagy a barátaim vesznek körül, vagy épp teljesen idegenek, élem az életem, ahogy normálisan is tenném, és az emlékek villámként csapnak le. Hány alkalommal tűnődöm, azon, hogy vajon amit átéltem, az mennyire volt a katalizátora annak, hogy most ott vagyok ahol, és azt csinálom, amit.

Még azután, hogy letartóztatták, és túllettünk a jogi eljáráson, még mindig nem tudom, hogy hogy is hívjam azt, amit tett velem. Kényelmetlenül érzem magam, ha ténylegesen meg kell neveznem.

Soha nem fogom elfelejteni őt.

De nem szégyenkezem.

Minden alkalommal, amikor elmondom valakinek, egy kicsit könnyebbnek éreztem magam. Bárcsak olyan egyszerű volna, mint azt mondani, hogy ez csak olyasvalami, ami megtörtént velem. És egy része tényleg ilyen egyszerű – ez tényleg olyasvalami, ami megtörtént velem. De nem tudom, miért történt. Nem tudom, miért történik ez. Vagy, hogy miért történik még mindig szexuális visszaélés?

Tudom, hogy valami tőlem teljesen szokatlan dolgot teszek azzal, hogy megírom ezt az egészet. Valójában ez az egyik legnehezebb dolog, amit valaha megtettem vagy meg fogok tenni.

De nemrég olvastam McKayla Maroney személyes beszámolóját a szexuális bántalmazásról – az egyiket a sok erős történet közül, amelyeket a #metoo kampány ihletett –, és úgy éreztem, hogy… kevésbé vagyok egyedül.

Talán épp ez a lényeg. A tapasztalataink különbözőek. Az, hogy hogyan birkózunk meg velük, szintén különbözik. De a mi hangjaink számítanak.

Az is eszembe jutott, amit az apukám mondott nekem, nem is egyszer:

„Ez nem egy mocskos kis titok. Amikor megbékélsz vele és amikor képes vagy megnyílni ezzel kapcsolatban, akkor megmentheted valaki más életét.”

Ez az, amiért megírom ezt az egészet. Ez nagyobb nálam.

Még mindig dolgozom azon, ami azok után következik, hogy elmondtam a történetemet. Azzal, hogy ezt megosztom, annak ellenére, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam, amikor rólam mint nyilvános túlélőről szólnak a dolgok, felelősséget vállalok. Szóval azzal kezdem, hogy azt mondom: ha bántalmaznak téged, mondd el valakinek! Ha az a valaki nem hisz neked, mondd el valaki másnak. Szülőnek, családtagnak, tanárnak, edzőnek, barát szülőjének. A segítség valahol ott van.

Részben azért vártam olyan sokáig, hogy elmondjam a történetemet ilyen sok embernek – még azoknak is, akik nagyon közel vannak hozzám –, mert többé nem akarom, hogy ez határozzon meg engem, azt akarom, hogy az határozzon meg engem, hogy milyen jól kosarazom. Mindkét dolog a részemmé vált – ezek tettek azzá, aki vagyok. Mi mindannyian egy kicsit bonyolultabbak vagyunk annál, mint amilyennek tünhetünk.

És én végre képes vagyok aludni.

via The Players’ Tribune

Related Posts