“Nem döglesz meg a hajóban valakiért, akivel nem passzolsz” – Interjú Dombi Rudolffal

shadow

Dombi Rudolf 2012-ben, Londonban Kökény Rolanddal lett olimpiai bajnok K-2 1000 méteren. Azóta eltelt lassan három év, közeleg az újabb olimpia, a bajnok kettős azonban egy rosszul sikerült válogató óta már nincs együtt, Rudi új párral, új klubban, de a régi edzőjével készül. A cél persze most sem kisebb, mint az olimpia, de az odáig vezető út még igen hosszú és rögös. A kiváló kajakos exkluzív interjúban mesélt nekünk Londonról, az azóta eltelt időről, a Kökénnyel való szakításról, edzésről, magánéletről, célokról, és persze általában a magyar kajak-kenuról.

Egy sportolót bemutató interjúban evidens kérdések, hogy hogyan, miért és mikor választotta az adott versenyző a saját sportágát. Nálad mikor és hogyan dőlt, el hogy kajakozni fogsz?
Én egyértelműen édesapám hatására lettem kajakozó, mert bár ő alapvetően focizott, mellette gyakran volt kenutúrákon, és azt sokkal jobban élvezte, mint a focit. Sokszor mondta, hogy ha újrakezdhetné, akkor inkább a kajak-kenut űzné versenyszerűen. Mint minden fiú, én is sokáig focizni akartam, de apu mindig győzködött, hogy várjuk meg, amíg tíz éves leszek, és ha nem tetszik a kajakozás, akkor mehetek focizni. Tíz éves koromig csináltam is, de mivel novemberi vagyok és az első tavaszi napsugárnál már vittek le a Dunára, nem volt meglepő, ott ragadtam. Már csak azért sem, mert egyből sikerült megülnöm a versenykajakot, ez pedig volt akkora sikerélmény, hogy már nem is hiányzott a focizás. (mosolyog)

Mikortól számítod magad versenyzőnek? Mert – szerencsére – elég sok a hobbievezős is manapság…
Igen, általában aki kipróbálja az evezést vagy a kajakozást, az meg is marad mellette, mert hát elég jó élmény és időtöltés elevezni valahova, napozni egy kicsit, főzni valamit a bográcsban, közben pedig berúgni. (nevet) Egy ilyen hétvége nagyon jól ki tud kapcsolni, jó a jó levegőn lenni. Ami engem illet, nem tudnám megmondani, mikor dőlt el végleg a sorsom. Amikor elkezdtem kajakozni, az akkori egyesületemben anyagi gondok voltak, így ott még nem lehetett versenyre készülni, mert sokszor a csónakház kinyitására sem volt elég pénz. Ezért is igazoltam át az Építőkbe, ahol aztán 16 évet töltöttem.

Miért pont az Építőkbe mentél?
Nagyon egyszerű: a nevelőedzőm, Máté Attila a szomszéd épületben lakott, ezt megtudtuk, beszéltünk vele, így kerültem át a Margitszigetre. Ő volt az, aki a versenyzés felé elindított, mert egyszer csak közölte, hogy jó lenne, ha minden edzésen ott lennék, ha már addig nem voltam… Én ettől nagyon lelkes lettem és azóta sem nagyon hagytam ki edzést. Egy hónappal ez után már Budapest-bajnokságon indultam, ahol ugyan negyedik lettem, de mivel valakit kizártak előlem, érmet akasztottak a nyakamba. Itt éreztem meg igazán a siker ízét, azt hiszem, itt dőlt el, hogy kajakozó leszek.

16 év után nemrég eligazoltál, most már az UTE színeiben versenyzel. Mi volt az oka a váltásnak?
Mint mindennek, ennek is több oka volt, de elsősorban anyagi és sportpolitikai. Utóbbi alatt azt értem, hogy úgy éreztem, szükségem van egy stabil, erős hátterű egyesületre, és mivel Újpesten születtem és 2012 óta a kerület díszpolgára is vagyok, egyszerű volt a választás. Sokan mondták, hogy az UTE elszipkázott engem az Építőktől, de ez nincs így, én kerestem meg őket, ők pedig igent mondtak.

Klubot váltottál, de edzőt nem. Milyen jellegű változást jelent az, hogy már újpesti vagy?
Annyira sok mindenben nem változott az életem, hiszen a téli alapozás alatt a kondi-futás-hegyi futás-úszás nagy része a Margitszigeten, vagy fent a Hármashatár-hegyen zajlott, a külföldi edzőtábor nyilván külföldön, azóta pedig vagy a kluboktól független, csepeli Kolonics György Vízisport Központban edzettünk, vagy lent Szolnokon. A változás így inkább a közeget érinti, nem magát a mindennapos edzéseket.

Jelenleg – és már jó ideje, 17 éves korod óta – Szilárdi Katalin irányítja a felkészülésedet. Van ugyan példa az ilyen hosszú edző-tanítvány viszonyra, de nem túl gyakori. Köztetek nem voltak súrlódások, nagyobb összeveszések? Illetve nem érezte soha úgy egyikőtök sem, hogy megfáradt volna a kapcsolatotok?
Igazán nagy megfáradás soha nem volt. Az meg, hogy vannak kisebb-nagyobb súrlódások, az az élet velejárója abban az esetben, ha valakivel sok időt töltesz együtt, főleg akkor, ha ekkora a külső feszültség körülöttetek, mint a versenysportban. De eddig mindent megoldottunk, soha nem merült fel, hogy otthagynánk a másikat.

Egyébként szerinted mennyire szigorú edző Katalin? Csak azért kérdezem, mert például Rozsnyói Kati néni szigoráról legendák szólnak…
Igen, vannak róla legendák, városi legendák – mi legalábbis csak annak hívjuk ezeket. Az én edzőm is kemény, de erre főleg régebben volt szükség, mostanra azért már felnőttem, nagyon sok mindent megtanultam tőle, legalábbis azokat a dolgokat, amikről tudom, hogy a jó teljesítményhez elengedhetetlenek. Fiatalabb koromban azért nagyobb szigorra és több nevelésre volt szükségem, akkor komolyan befolyásolt, ahogyan nevelt, ahogy ő is akarta a sikert, mert ez nagyon jó hatással volt rám. Ma már sok meglepetést nem tudunk okozni egymásnak, de mindig jönnek újabb és újabb kihívások, szóval most sem mondhatom, hogy unatkoznánk.

Most Boros Gergővel készülsz a válogatóra (az interjú még a május 16-i, szolnoki esemény előtt készült, amelyen a Dombi-Boros kettős a negyedik helyen végzett – a szerk.). Neki is Szilárdi Katalin az edzője? Ha nem, hogyan kell elképzelni a felkészüléseteket?
Őt nem Katalin edzi, így az egyéni edzéseket külön csináljuk, csak a páros tréningeket hangoljuk össze. Ez viszont sokszor csillagtúra-jelleget ölt, hiszen nem mindig edzünk egy helyen. Sokat kell utazni, okosan kell intézni a logisztikát, mivel hétfőn, szerdán és szombaton vannak páros edzéseink, és  a hajókat – amik elég drága és érzékeny eszközök – sem egyszerű szállítani. Ahhoz is komoly csapatmunka kell, hogy az étkezést és az egyéni edzéseket is összehangoljuk, mert az a jó, ha ugyanolyan állapotban érünk oda a közös edzésekre. De szerencsére jó a kapcsolatunk Gergő edzőjével is, így ebből nem szoktak gondok lenni.

Dombi Rudolf és Boros Gergő

Dombi Rudolf és Boros Gergő

Mennyi időre volt szükségetek ahhoz, hogy összeszokjatok Gergővel?
Hónapokra! Van, hogy pár hét elég, de nekünk nem ment ilyen egyszerűen annak ellenére sem, hogy amikor összeültünk, nagyon jó pályákat mentünk. Sok összetevős a páros, fontos hogy passzoljon a technikánk, a légzésünk, a vízfogásunk, meg persze az, hogy kellően simulékony legyen mindkét fél. Persze ha valakivel emberileg nem passzolsz, akkor eszedbe sem jut összeülni vele, mert az úgyse fog működni, mert nem lesz meg az összhang, nem fogsz megdögleni a hajóban a másikért. Ha viszont jóban vagytok, akkor a másikért is küzdesz, nem csak magadért, ha a haverod van ott veled a hajóban, akkor nem fogod letenni a lapátot. Gerinek ismerem a családját, a tündéri kislányát, el sem tudom képzelni azt az érzést, hogy feladom, majd odaállok eléjük, és azt mondom nekik, hogy bocsi, majd legközelebb…

Nyilván nem véletlenül használtad a lapátletevés kifejezést – emlékezetes a tavaly nyári szegedi válogató, ahol 200 méterrel a verseny vége előtt gyakorlatilag feladtátok a versenyt Kökény Rolanddal. Mi történt veletek London után?
Egy hosszú folyamat utolsó állomása volt az a válogató. Igazából már 2011-12 telén is voltak feszültségek a csoporton belül, de akkor én nem foglalkoztam ezzel. Kőkeményen végignyomtuk az évet, megnyertük az Eb-t, az olimpiát, nagyon jó munkát végeztünk. Persze menet közben mindenki nyeli a kisebb-nagyobb, vélt vagy valós sérelmeket, de ez erről is szól. London után aztán Roli közölte, hogy visszamegy ahhoz az edzőhöz, akitől azért jött át hozzánk, mert nem volt vele korrekt. Ezt ugyan furcsálltam, de azt mondtam magamban, hogy nincs gond, menjen csak, majd megoldjuk, jó páros vagyunk, biztosan menni fog a munka a továbbiakban is, mert elég kemény alapokon nyugszik a kettősünk. Ez működött is egy darabig, de aztán történt egy-két olyan esemény, amiről azt gondoltam, azok nem jó irányba viszik Roland páros karrierjét. Úgy éreztem, másfelé tartunk, nem voltunk úgy együtt, mint előtte, ráadásul több mindenről is másképpen kezdtünk el gondolkozni.

Dombi Rudolf és Kökény Roland a londoni dobogó tetején (Foró:Europress/Getty)

Dombi Rudolf és Kökény Roland a londoni dobogó tetején (Foró:Europress/Getty)

Mi lett az után, hogy ezt a széttartást elkezdted érezni?
Úgy gondoltam, hogy inkább elkezdek egy másik dolgot építeni, mindettől függetlenül és mindenféle harag nélkül. Az edzőm, Kati is úgy döntött, hogy ha Roland azt mondja, hogy nem ő az edzője, hát akkor nem ő az edzője. Miért erőlködne ezek után, miért erőltetné még, hogy ez a páros jó legyen?

Az elválásban mennyre játszott közre a köztetek lévő jelentős korkülönbség? Hiszen Roland London után azt nyilatkozta, hogy még egy olimpiát már nem vállalna be, neked pedig Rió is egyértelmű cél volt.
Igen, emlékszem, amikor London után megkérdezték, ott lesz-e Rióban, kinevette a riportert, hogy már hogyan lenne, negyven éves lesz akkor… Később aztán megsértődött azon, hogy valaki azt mondta róla, nem lesz ott 2016-ban. Sok ellentmondásos dolog történt akkoriban, de azt például nem gondolom, hogy a köztünk lévő, több mint tíz évnyi korkülönbség lett volna a szakítás fő oka. Én szerintem a koromnál érettebben viselkedtem, ő pedig mindig is fiatalos felfogású volt. A London utáni időszaknak úgy futottunk neki, hogy megpróbáljuk Rióig, csak aztán nem így alakult… Olyan volt, mintha az, hogy olimpiai bajnokok lettünk, a plusz motiválás helyett – hiszen ez után mindenki minket szeretne majd megverni – inkább elkényelmesedetté tette volna. Nincs bennem harag, de így, hogy szétmentünk, csináltunk magunknak némi plusz konkurenciát. Meglátjuk, kinek hogyan alakulnak a dolgai, de én most jól érzem magam Gergővel.

A londoni győzelmetek nektek mennyire volt nagy meglepetés? Mert az itthoni sportszerető közönség nem nagyon számított arra, hogy aranyat nyertek – még annak ellenére sem, hogy abban az évben az Európa-bajnokságon a ti nyakatokba került az aranyérem.
A férfi mezőny nagyon szoros, nagyon kiélezett, nagyon nehéz már a döntőbe jutás is, nem hogy ott nyerni, éppen ezért nagyon óvatosan szoktak nyilatkozni a szakvezetők arról, hogy milyenek a férfi versenyzőik esélyei. Mi, amikor összekerültünk, jól mentünk, hamar kvótát tudtunk szerezni, még úgy is, hogy a vb-n csak hatodikok lettünk. Igaz, ott rettenetes volt a széljárás, ezért nem sikerült felállnunk a dobogóra – tudtuk, hogy ott lett volna a helyünk. De így is pontot szereztünk egy olimpiai számban, tisztában voltunk a képességeinkkel, és azzal, hogy még tudunk előrelépni, így ennek szellemében készültünk Londonra. A Világkupán már csak az otthon versenyző németektől kaptunk ki, de ott éreztük, hogy ha máshogy építjük fel a pályát, őket is el lehetett volna kapni. Aztán az Eb-győzelem már viszonylag könnyen jött, az olimpia viszont nagyon szoros volt, éppen csak megvertük a portugálokat. Ott a pálya vége már nagyon nem esett jól, de ez látszott is rajtunk a befutó után.

Nagy siker volt a tiétek is, mint minden olimpiai bajnoké, de valahogy az az érzésem, hogy ti – tudatosan vagy nem, de – a háttérben maradtatok az olimpiai győzelem után is. Most, három évvel London után mi a helyzet, megismernek az utcán?
Valóban nem rángatnak minket erre meg arra, de azért persze, akad, hogy megismernek – vagy ha más nem, megbámulnak, és látod rajuk, hogy azt kérdezgetik maguktól, hogy én most ő vagyok-e, vagy sem. Nem mindenhol szeretem, ha felkapottabb vagyok, a magánéletem egyes részeiben például kifejezetten zavar. Persze általában jól esik, ha megismernek, főleg azért, mert aki felismer, az az eredményemre emlékszik, nem a személyembe van beleszeretve. Általában a sportot igazán kedvelők ismernek csak fel az utcán, annak pedig örülök is, mert ők az eredményemre emlékeznek és annak örülnek, így van egy közös élményünk.

Dombi Rudolf olimpiai aranya (Fotó: Europress/Getty)

Dombi Rudolf olimpiai aranya (Fotó: Europress/Getty)

Az, hogy már van mögötted egy sikeres olimpiai ciklus, mennyire segíti a mostani felkészülésedet? Növeli veled szemben az elvárásokat az, hogy olimpiai bajnok vagy?
Igen, az elvárások nagyok. Tavasszal nem igazán ment jól a hajó, mert eléggé allergiás vagyok (szinte mindenre), így ez az évszak kifejezetten nehéz időszak számomra, ráadásul mindenki mindig kérdezgeti is, hogy mi a baj, minden rendben van-e. Az pedig már-már sok, hogy nem mondanak semmi pozitívat, csak kérdeznek, hogy mi van. Nagyon nehéz kijutni egy olimpiára, így az, hogy tudom, milyen út vezet addig, mindenképpen segíthet. Megvan a kellő tapasztalatom, de nekem is pont ugyanúgy kell végigmennem a pályán, mint a többieknek – és ez a legnehezebb része a kajaknak, hogy akkor és ott – amikor és ahol kell – legyél csúcsformában, kijöjjön belőled az elvégzett munka. Olyan ez, mint amikor egyetlen fogpiszkálóért ki kell vágnod egy egész erdőt…

Ha már a hazai versenyeknél tartunk: mennyire nehéz magyar kajakosnak lenni, és mit gondolsz a válogatók rendszeréről?
Nehéz, nagyon nehéz magyar kajakosnak lenni, mert rettenetesen sűrű az itthoni mezőny. Olimpiai bajnokként mindenki téged akar legyőzni, nagyon kiélezett egy válogató, hiszen aki itthon nyer, az a világversenyen is könnyen érhet el nagyon jó helyezést, még úgy is, hogy azért a nemzetközi mezőny is sűrűsödik. A válogató minden évben változik, de ha jól megy a hajó, akkor tök mindegy, milyen a rendszer. Idén a világbajnokságon minden egyes hely egy kvótát ér, szóval ha a négyes szerez olimpiai indulási jogot, akkor az négy darab kvótát jelent. Éppen ezért a szövetség idén azt szeretné, hogy a legjobb összeállítású négyes menjen ki a milánói vb-re, ezért aki olimpiai számot (a férfiaknál ezek a K1 1000m, K2 1000m, K4 1000m, K1 200m, K2 200m – a szerk.) megy, az semmi másban nem indulhat.

Milyen a hangulat egy válogatott versenyen vagy edzőtáborban? Ez a nagy itthoni rivalizálás nem mérgezi a csapatszellemet?
Vannak feszültségek, hiszen az élsportban mindenki saját magának akar jót – de ez nem jelenti azt, hogy a másiknak rosszat akarnánk. Ellenfelek vagyunk, nem ellenségek, tehát próbáljuk a versenyszellem oldaláról megközelíteni ezt az egész helyzetet. Tudunk együtt, egymás mellett létezni, szoktunk beszélgetni, focizni, nem bántjuk egymást, de azért nem feltétlenül köttetnek életre szóló barátságok. Úgy fogalmaznék, hogy megvagyunk egymás mellett.

(Fotó: Europress/Getty)

(Fotó: Europress/Getty)

Említetted, olimpiai bajnokként mindenki téged szeretne megverni, szóval versenyzőként ez az eredmény változtatott a helyzeteden. A pályán kívül is érzed, hogy más lett az életed London óta?
A magánéletemben (is) sokkal nagyobb a felelősségem – már csak azért is, mert például a szponzorautómon ott van a nevem, így ha mondjuk tilosban parkolok, azt mindenki azonnal tudni fogja. Oda kell figyelnem mindenre és mindenkire, beleértve a fiatalokat is, hiszen nekik én vagyok a példakép. Velük egyébként könnyű kapcsolatot teremteni, hiszen nagyon őszinte lelkek, ráadásul ha mondják nekik, hogy jön egy olimpiai bajnok közéjük, teljesen begerjednek, akkor aztán tömkelegével készülnek a fotók és kioszthatok egy csomó aláírást.

És ha már felelősség: általában csapathajóban evezel. Egyéni indulásban soha nem gondolkodtál?
Nyertem én válogatót egyesben is, de mivel akkor nyertük a párost is, inkább azt választottam. Azt szokták mondani, hogy az egyéni mezőny erősebb, de ez szerintem nem igaz, mert nagyon sok olyan kajakos van, aki nem tud csapathajóban evezni, én viszont tudok és nagyon szeretek is, így erre helyezem a hangsúlyt. Egyesben sokszor nagyon egyedül érzi magát az ember a felkészülés alatt is.

Furcsa egyébként ez az egész csapathajó, hiszen bár egy célért eveztek, mindenki a saját egyéni karrierjét is építgeti – összeültök, szétültök, mással ültök össze…
Igen, ilyen szempontból nem lehet összehasonlítani egy csapatsporttal sem a miénket, de erre csak azt tudom mondani, hogy amíg egy irányba mutatnak a vektorok egy csapathajóban, addig az a hajó működni fog, addig mindig próbáljuk segíteni a másikat a céljai elérésében. Az, hogy emellett kinek hogy mennek az egyéni dolgai, azzal olyankor nem foglalkozunk. Sőt, a csapathajóban egymásnak próbáljuk megszerezni azt, ami a másiknak már esetleg megvan – például egy olimpiai érmet.

A párost vagy a négyest szereted jobban?
Az a baj, hogy a pályán mindkettő nagyon fáj, szóval elég nehéz választani… (nevet) Mindkettőnek van előnye és hátránya is. A páros annyival speciálisabb, hogy ott nagyon együtt kell evezni a partnereddel, míg a négyesben inkább egy sémát kell követni, ott diktálsz és jönnek utánad a többiek. Ha párosban így akarnál menni, az nem fog működni, ott maximálisan együtt kell mozognod a társaddal, érezned kell minden egyes mozdulatát. Ezért is van az, hogy amikor hosszú ideig párost edzek, akkor az egyesem elkezd romlani. A négyes viszont pokoli gyors, talán az a legjobb benne, amikor a rajtnál elindul az a hatalmas tömeg, amit egy-egy hajó jelent. Fantasztikus érzés, ahogy száguld a víz körülötted.

Annak mi az oka, hogy mind a párosban, mind a négyesben elől ülsz?
Ez egyszerre alkati és pszichés kérdés is. A hátul ülőknek fontosabb az erő, mint nekem, oda olyanok kellenek, akik elindulnak, aztán kőkeményen, izomból végignyomják a távot. A vezérevezősnek ezzel szemben nagyon jó ütemérzéke kell, hogy legyen, jó és harmonikus mozgás kell hozzá, kell, hogy érezze maga mögött a hajót, a többieket. Nekem kell beosztanom az erőt, és nem csak a sajátomat, hanem a többiekét is. Nehéz összeállítani egy jó hajót, de azt azért már nagyjából mindenki tudja, hogy engem hiába raknának be hátra, nem tolnék ki senkit a világból. Jól együtt eveznék az elöl ülővel, de ennyi. Húzni viszont viszonylag jól tudok. (mosolyog)

Verseny közben te vagy az, aki leginkább látja a pályát. Mennyit szoktál nézelődni?
Szoktam, pedig nem nagyon kéne… A többiek mindig szoktak is röhögni rajtam egy-egy verseny után, hogy látták, megint kandikáltam jobbra-balra – persze én mindig letagadom! (nevet) Mára megtanultam ezt kezelni, tudok csak a saját pályámmal foglalkozni. Például egy ezer méter az egyébként is nagyon kemény, nagyon okosan kell menni, be kell osztani az erőt, mert ha túlhúzod az elejét, a végére meghalsz. Emellett a futam közben is történhetnek olyan események, ami miatt változtatni kell kicsit a taktikán. Ha például érzem, hogy hátszél van, tudom, hogy 20 méterrel előbb el lehet kezdeni finiselni, mert ki fogjuk bírni. Az ezer a legkeményebb szám, hiszen ide kell gyorsaság, erő, állóképesség és megfelelő taktika, itt nem lehet 200 méternél elkezdeni nézegetni a többieket.

Dombi Rudolf és Kökény Roland Londonban (Fotó: Europress/Getty)

Dombi Rudolf és Kökény Roland Londonban (Fotó: Europress/Getty)

Az ezerhez tehát a gyorsaságon és az erőn túl nyerő taktika kell. Hogy néz ki egy futam, hogyan építesz fel egy pályát?
Alapvetően van egy előre megbeszélt forgatókönyv, hogy mikor milyen csapásszámmal haladunk. Vannak már eszközök arra, hogy edzésen pontosan meg tudjuk nézni, a táv során ki mikor mennyi teljesít, milyen pulzussal megy, milyen erővel húz. Ezzel szépen be tudjuk táplálni magunkba, mikor mit kell csinálnunk. Ez a fajta technikai háttér nagy segítséget jelent a felkészülésben. Persze előfordul, hogy futam közben módosítani kell az előzetesen kigondolt taktikán, ilyenkor párosban a hátsó, négyesben a harmadik ember hoppol – ebből tudjuk, hogy menni kell. Az olimpián próbáltam Rolinak jelezni, hogy menni kéne, mert jönnek a németek, de semmit nem hallott a nyögdécselésemből. Aztán persze érzékelte ő is, hogy baj lehet, de csak akkor hoppolt, amikorra meg volt beszélve. Maga a hoppolás soha nem esik jól, addigra általában már nagyon el vagyok fáradva, de ha bemondják, akkor nincs mese, menni kell, ahogy a csövön kifér. Van olyan, hogy a hátsó emberek látnak valamit, és korábban indítjuk el a hajót – na, az az igazán mellbevágó élmény. Ha tudjuk előre, hogy szoros lehet, imádkozom a verseny előtt, hogy csak nehogy korábban kelljen elindulni… De persze úgyis el kell. (nevet)

Tavaly a világbajnokságon 500-on nyertél ezüstöt, de van Eb-érmed 200-ról is. Mivel most az 1000 méter az olimpiai táv, nyilván mindenkinek az a prioritás, de ha csak úgy érzésre kellene megmondani, te melyik távot szereted a legjobban?
A kétszáz olyan jó rövid… (nevet) De egyébként az sem sokkal másabb, mint egy ezer, mert ott is ugyanúgy beszarsz a végére, csak ott nem 600-nál kezd el fájni, hanem száznál. Százötvennél már alig várod a célvonalat.. Persze nyilván a hosszabb táv jobban kifacsar, olyan, mintha kihúznák belőled az életet. Vér íze van a számnak, fáj a fogam, nem látok semmit, azt sem tudom, hogyan tudom még fogni a lapátot, inkább csak kapaszkodok bele, mint sem fogom… Annyira fáj mindened, hogy azt sem tudod, hogy benned maradt-e a kaja vagy sem. Bármennyire is csúnyán hangzik, Londonban is félve szálltam ki a hajóból a döntő után, nem voltam benne biztos, hogy mi a helyzet odalent… Kemény dolgokra képes az oxigénhiány.

Érdekes, hogy a kajak-kenu kicsit kortalannak tűnik – vannak nagyon jó húsz év körüli versenyzőink is, de ott van Kökény Roland vagy Kammerer Zoltán, akik negyvenhez közeledve is ott tudnak lenni a csúcson. Van ideális kajakos életkor?
Kamera és Roli esete azért elég speciális, 35 fölött nem sokan vannak ott a topon. Nálunk is valahol 25 és 35 között van az ideális kor, a fiatalabbak inkább a sprinttávokon jobbak, de ez élettani kérdés, hiszen akkor még gyorsabb az ember anyagcseréje, emiatt a fiatalok fürgébbek – idősebb korban inkább a szívósságra tevődik át a hangsúly.

Neked van már terved azzal kapcsolatban, hogy meddig szeretnél kajakozni?
Egyelőre nem foglalkozom ezzel, amíg jól megy, amíg örömömet lelem benne, addig csinálni szeretném. Persze a családalapítás átírhatja a dolgokat, mert nem szeretnék lemaradni arról, hogy a gyerekem, vagy gyerekeim felnőnek. Sok példát láttam erre a sportéletben, hogy szülők az edzések, versenyek miatt alig-alig tudják nevelni a gyerekeiket, nincsenek otthon, kimaradnak a családi életből. Tavaly volt olyan, hogy valakinek a párja a sevillai edzőtábor alatt szült meg – én nem szeretném, ha több száz kilométerre lennék a páromtól, amikor ez megtörténik. A másik pedig, hogy nem szeretnék öreg fejjel szülői értekezletekre járni, és nem szeretnék olyan nagy korkülönbséget köztem és a gyerekem között, hogy esetleg ne értsem őt meg igazán. Szóval vannak ilyen gondolataim már, de egyelőre kajakozni szeretnék.

Mesélj nekünk kicsit Dombi Rudolfról, a magánemberről is. Mivel foglalod el magad, amikor nem kajakozol?
Mostanában leginkább alszom. (nevet) Egyébként nagyon szeretek víz közelében lenni akkor is, amikor nem kajakozok, legyen akár vitorlázás, akár csak egy kis lazítás a Rómain. Szeretek jókat enni, szeretek kényelmes helyeken ücsörögni, szeretek filmezni, moziba járni, és nagyon vonz a sebesség is – persze szigorúan csak a megfelelő körülmények között. Szeretem a filmeket is, tehát szeretek moziba járni, mert egy jó film azért megihleti az embert. Legyen látványos vagy hangos, legyen valami tartalma vagy mondanivalója – mindegy melyik, csak legyen benne valami jó, ami miatt tényleg érdemes megnézni.

Volt olyan film, ami megihletett mostanában?
Igen, szerintem az Interstellar egy jó film volt, még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag állandóan fájdalom van benne. Erős mondanivalója volt a filmnek és baromi érdekes volt nézni. Ez volt, ami mostanában igazán megfogott, szóval tudom annak ajánlani, aki még nem látta, de inspirálódáshoz keres filmet. Nekem megvan DVD-n is! (nevet)

Hogy néz ki az idei éved?
A világbajnokság a fő verseny, mivel az Eb-re fiatalokat vittek, míg a bakui Európa-játékokra azok mehetnek, akik tavaly indultak az olimpiai számokban – mi ugye ötszázat mentünk 2014-ben a világbajnokságon. Addig rengeteg edzés vár ránk. Abban pedig nagyon bízok, hogy nem lesz olyan szeles évünk, mint tavaly, mert azt nagyon untam, már huzatos volt tőle a fejem.

Az interjút Kovács Gáborral közösen készítettük.

Related Posts