Imre Géza: “Az emberek szeretete segített át a mélyponton”

shadow

Már két hónapja annak, hogy Imre Géza drámai fordulatok mellett ezüstérmet nyert a riói olimpián. A férfi párbajtőrverseny döntőjének izgalmait, örömeit, feszültségeit és fájdalmait senkinek nem kell elmesélni, szinte mindannyian láttuk, megéltük. Imre Géza azóta rengeteg helyszínen, weboldalon, számtalan embernek mesélt a drámai asszóról, válaszolt a kérdésekre, de amit mindennél többször megtett, az a köszönet és hálaadás kimutatása volt a magyar szurkolók szeretetéért. Imre Géza a mi szemünkben nem egy ezüstérmes olimpikon, hanem egy hatalmas bajnok, egy igazi példakép. A napokban nekünk is volt szerencsénk beszélgetni vele, nem csupán az olimpiáról, hanem hosszú pályafutásáról, annak sok érdekes állomásáról. Többek között elmesélte azt is, mely sportolókra tekint igazi példaképként, és hogy mit szeretne elérni a jövőben.

Interjúknak, tévészerepléseknek, és sok egyéb sajtó előtti meghívásnak teszel eleget, ahol újra és újra előkerül az a fájdalmas asszó, és a drámai vereség. Nyilván nem kellemes újra és újra az elvesztett aranyéremről beszélni, ám meglehet, minél többet beszélve róla, lesz egyre könnyebb együtt élni vele. Hogyan éled meg ezt?
Nem is a róla beszélés könnyíti meg, hanem az emberek reakciója, ami segít, akik nem az elveszett asszóra fókuszálnak, hanem a szebbik részét látják meg és gratulálnak. Illetve, ha valaki mégis azt hangsúlyozza, hogy kikaptam, akkor is inkább vigasztalni próbál. Nem azt kérdezi, hogy mégis mi történhetett, hanem elmondja, hogy nagyon izgult értem. Meglepően sok embertől kaptam ilyen visszajelzéseket, nem gondoltam volna, hogy ennyi emberből ilyen pozitív érzelmi reakciót vált ki.
Persze ma is, mikor készülődtem az interjúra, végigfutott az agyamon, mennyivel könnyebb és másabb lenne az életem, ha azt az egy tust még én adtam volna. Van és lesz is bennem hiányérzet, talán örökké, de most már nem keseredem el, ha rá gondolok. Úgy gondolom, amit eddig a pályafutásom alatt elértem, az nem rossz teljesítmény, nincs miért szégyenkeznem.

Ahogy említetted is, a magyar emberek szemében az ezüstérmed fényesebbnek látszik az aranynál is. Az elveszített döntő után szinte mindenki meg akart győzni arról, hogy a mi szemünkben te vagy bajnok. Hogyan élted át ezt a fajta szerepet, hogy egy magyar hős lettél, aki ugyan nem nyert aranyat, mégis a viselkedésével, a szerénységével, az alázatával elnyerte mindenki szeretetét?
Igen, sokan úgy jeleztek vissza, hogy számukra aranyként csillog az az ezüst, később megszületett a fehérarany kifejezés is. Az elvesztett döntő utáni első este és első reggel nem volt kellemes. Elkezdtem olvasni a közösségi oldalakat, fórumokat, bár nem szoktam, és igazán pozitívak voltak a hozzászólások, mindenki gratulált. Ez megnyugtatott. Tartottam tőle, hogy mekkora csalódás lesz ez az emberek számára. De egyre több és több üzenet érkezett, személyesen is, és kaptam nyílt levelet. Hihetetlen volt számomra, hogy ez a vesztes asszó ennyi pozitív érzelmet váltott ki. Az a szeretetáradat, ami jött felém, átsegített ezen a mélyponton. Emellett persze a kinti társaim és az edzőm is sokat tett érte, hogy össze tudjam magam szedni, és oda tudjak állni a csapatversenyre, ahol sikerült megnyerni azt a gyönyörű bronzérmet.

Feleségeddel, Kökény Beával hasonló dráma történt meg a sydney-i olimpián. Hogyan tudott éppen emiatt a hasonlóság miatt vigasztalni téged?
Érdekes, mert nekünk először ez eszünkbe se jutott, csak hetekkel később foglalkoztunk vele, mikor a médiában megjelent ez a párhuzam. Majd még tovább húztuk azzal, hogy ők Sydneyben az elődöntőben már majdnem kikaptak. Az elődöntőben én is egy nagyon szoros csatát vívtam a világ egyik legjobb vívójával, a francia Grumier-rel. Nekem ott akkor kétszer is szerencsém volt. Ez egyébként az emberek és a szakértők is figyelmen kívül hagyták. De természetesen sokat segített Bea, ahogy a gyerekeim is, akik már nagyobbak, és meg tudták élni az eseményeket. Abszolút előrevitt, amiket ők mondtak. Úgyhogy így, közösen tudtuk ezt feldolgozni, hiszen ezt nekik is fel kellett dolgozni.

Az olimpia előtt komoly derékfájdalmakkal küszködtél, még nagyon edzeni se edzettél. Végül mégis a döntőbe jutottál. Hogyan sikerült felülemelkedni a fájdalmakon?
Tulajdonképpen egész nyáron, már az Eb előtt is derékfájdalmaim voltak, de szerencsére Kovács Bea sport fizioterapeuta nagyon sokat segített. Napi szinten jártam hozzá, el is utazott velünk. Nélküle alig tudtam volna járni. Néha olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam, hogy fogok egy óra múlva edzeni, de gyógytorna és masszírozás után tudtam edzeni. Az Eb után következő hónapok is így teltek. Az olimpiára való kiutazás előtt két nappal pedig annyira beállt a derekam, hogy derékszögben jöttem ki reggel, és alig tudtam felkelni. Ezután erős fájdalomcsillapítás következett. Balogh doktor meg is kérdezte, mit akarok én az olimpián ilyen állapotban. Két napunk volt, hogy megoldjuk a problémát, végül sikerült komolyabb gyógyszerezés mellett valamennyire összedrótozni a versenyre. Így nézve tényleg fantasztikus eredmény. Sajnos a problémáim még mindig tartanak, kedden lesz az MR-vizsgálatom, reméljük, nincs komoly baj.

Rióban a csapatversenyen a dél-koreaiak ellen ismét szembe kellett nézned azzal a Parkkal, akivel az egyéni verseny döntőjében. Milyen érzésekkel és gondolatokkal készültél az újabb találkozásra?
Abszolút bennem volt, hogy legalább egy tussal megverjem, így álltam fel, és ennek a szellemében próbáltam vívni. Ez 2-2-ig egészen jól ment, aztán előhúzta ugyanazt a fegyvert, amit az egyéniben, és négy tussal megvert. Az egyéniben valamit megérezhetett, és most is ezt alkalmazta. Nem esett jól, mert így elmentek pár tussal, de azért vissza tudtuk hozni, és nyertünk. Csak ez számított. De ez egy fajta igazolása annak, hogy nem volt véletlen, hogy a döntőben megvert.

Mennyire jelenthetett számára mentális fölényt a csapatversenyen, hogy egyéniben már sikerült nyernie ellened?
Nekem a koreaiak gondolkodása mindig is megfejthetetlennek tűnt. Magabiztosak, de azért meg lehet őket verni. Soha nem adják föl, addig jönnek és küzdenek, ameddig nem szerzik meg a 45 tust egy csapatversenyen. Megvan ellenük a taktika, de nem mindig sikerül megvalósítani. Az elején mindketten adtunk 2-2 tust, aztán elég könnyen beadott négyet, pedig ugyanúgy vívtam, mint előtte, és még azt sem mondom, hogy valami újat talált ki. Voltak ötleteim, hogy mit csináljak ellene, bennem nem volt félsz, ilyen téren nekem nincsen problémám. Egyszerűen van ilyen, hogy az embert megérzik.

A bronzérmes magyar csapat - Fotó:Europress/Getty

A bronzérmes magyar csapat – Fotó:Europress/Getty

Élsportolói pályafutásod nagy részében csapatban arattad a sikereket, aztán 40 évesen egyéniben is vb-aranyérmes lettél. Egy cikkben olvastam, hogy talán a jó értelemben vett egoizmus, a mindenkin keresztül taposni akarás, ami hiányozhatott a vívásodból, és ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki éveken át világklasszisként uralja sportágát. Mit gondolsz, ez valóban így van? A természeteden kellett változtatnod?
Remélem, nem kellett változnom, mert szerintem nincs baj a természetemmel. Én úgy két éve elengedtem, hogy egyéniben kimagaslóan szerepeljek, és inkább a csapatversenyekre koncentráltam. Persze mindig szerettem volna egyénileg is eredményes lenni, de csak hagytam, hogy minden menjen magától. A felkészülésben inkább a csapatra helyeztem a hangsúlyt. Emiatt nyugodtabban álltam oda a tavalyi vb-re, és az olimpiára is. Lenyugodtam, és egyszerűen jól sikerültek az egyéni versenyek, a világkupák, és az Eb is. Valahogy összeálltak a dolgok. Nagyot nem változtattam semmin sem, talán picit magabiztosabb lettem, hiszen ha jól megy a vívás, akkor azért bátrabb az ember, meg érzi, hogy az ellenfelek tartanak tőle és tisztelik. A lényeg, hogy összejöttek ezek az eredmények, ez egy jó másfél év volt.

Ritkaság, hogy egy sportoló 35-40 éves korában is ilyen szinten űzze sportágát. A norvég biatlonos, Ole Einar Björndalen jut eszembe, aki hozzád hasonlóan negyven fölött is elképesztő teljesítményekre képes, és nálánál tíz-húsz évvel fiatalabb sportolókkal száll szembe. Ránézésre neki is abból a szikár acélos anyagból van gyúrva a vékony teste, mint neked, és ugyanaz a hideg, precíz feje van, ami egyből megragad a tv előtt. Mi kell ahhoz, hogy ebben az életkorban, mind mentálisan, mind fizikailag rendben legyél?
Erre van egy félkomoly válasz. Egyrészt szerencsém van az alkatom miatt, másrészt meg szoktam köszönni a szüleimnek, hogy ilyen génekkel áldottak meg. Ez egy nagy szerencse, hogy nem vagyok nagyon sérülékeny. Van olyan fiatalember, aki 30 éves korára olyan sérülésekkel szenved, hogy abba kell hagyni, mint a francia Grumier, aki 31 évesen nem folytatja a vívást. Már műtötték bokáját, kezét, egyszerűen muszáj abbahagynia. A másik pedig, aminek nagy szerepe van, az az életmód. Nekem nem az éjszakázásokról szólt az életem. A nyugodt családi háttér is nagyon fontos, ilyen szempontból nem volt min izgulnom. Aki még mindehhez sokat hozzátett az a gyógytornászom, Kovács Bea, és a volt kenus, Zala Gyuri, aki személyi edző lett. 2008 után felkértem őt, hogy segítsen nekem a fizikai erőnlétem kordában tartásában és javításában. Ez az együttműködés elég jól sikerült, nagyon sokat köszönhetek neki abban, hogy elég gyors és ruganyos tudtam maradni, és egyáltalán, hogy a mai napig fel tudom venni a versenyt a fiatalokkal szemben.

Imre Géza világbajnok - Fotó: MTI/AP

Imre Géza világbajnok – Fotó: MTI/AP

Öt olimpián vettél részt 20 év alatt, számos világsztárral laktál együtt a faluban. Kivel volt a legnagyobb élmény találkozni?
Mondhatnék most nemzetközi szinten elismert világsztárokat, de nekem két ember volt az életemben, akire úgy igazán felnéztem, és szerencsére jóban is lehettem velük. Az egyik Kolonics Gyuri, aki már sajnos nincs köztünk. Borzasztóan tiszteltem az ő pályafutását, és azt, hogy ember tudott maradni, abszolút beleillik a világsztár kategóriába. Mikor olimpiai bajnok lett, akkor is megmaradt embernek, továbbra is elképesztően alázatos maradt a sportja iránt. Nem tudtuk megelőzni egy köszönésnél, igazán szerethető ember volt. A másik ilyen sportoló Darnyi Tamás, akit szintén fiatalon ismerhettem meg, igaz, akkor már abbahagyta az aktív sportolást. Vele is jó viszonyt ápoltam, és a mai napig örömmel köszöntjük egymást. Számomra ő is példaértékű, úgy hagyta abba, hogy nem tudták megverni, hihetetlen nagy sportolói nagyságról tett bizonyságot. Ők ketten voltak, akik ilyen mértékben hatással voltak rám.

2013-ban az Országos Bajnokságon Marosi Ádám öttusázó nyerte meg a férfi párbajtőrözők versenyét, ráadásul úgy, hogy abban az évben világbajnokok lettetek csapatban. Hogyan történhetett meg, hogy Marosi öttusázóként végig tudott verni egy ilyen erős mezőnyt?
Erre is van egy kevésbé komoly válaszom. Ádám azt nyilatkozta a győzelme után, hogy szerencse, hogy nem voltam ott, mert akkor nem nyert volna. :) Viccet félre téve, nem erről van szó, aznap nagyon jól vívott. Ilyen előfordult már a történelemben, ha nem is mostanság, de Fábián Laci idejében. Madaras Ádám például többször is nyert érmet Országos Bajnokságon, akár egyéniben, akár csapatban. Fábián Lacival még én is nyertem OB-t csapatban, ráadásul úgy, hogy nem én vívtam jól, hanem ő. Ő válogatott vívó is volt. Régen nem volt ez ennyire meglepő. Az utóbbi években nem sok öttusázó indult vívó bajnokságon, aminek a magyarázatát nyilván ők jobban tudják. A párbajtőrt egyébként a meglepetések fegyvernemének is hívják, bármi megeshet, és van olyan, hogy valakinek napja van, nagyon jól vív, és minden összejön. Ádám egy nagyon jó fizikumú ember, tud koncentrálni, és aznap annyira nagyszerűen vívott, hogy megérdemelte a győzelmet.

Horváth Mariann a vb-aranyad után írt rólad egy cikket Hány éves is vagy, Imre Géza? címmel. Az állt benne, hogy egy alapozó táborban olyan regenerációs idővel futottad a 800 métert, ami szinte lehetetlen. Ebből arra következtetek, hogy nem akármilyen atletikus képességekkel vagy megáldva. Oszd meg velünk kérlek, miben mutatkoztak meg ezek a tulajdonságaid, és mi volt a legjobb időd 800 méteren?
A legjobb időmre nem emlékszem, az időkkel mindig is bajban voltam. Akkoriban a vívók között tényleg jó futónak számítottam, az összes fegyvernemet tekintve benne voltam a legjobb háromban. Ez egy adottság volt. Emlékszem, amikor volt egy komolyabb futás utána én még simán el tudtam menni teniszezni, vagy volt olyan, hogy lefutottam két szigetkört és beálltam focizni. Ez a többiek szemében persze lehet elképesztőnek tűnt, de nem tettem érte sok mindent. Világéletemben mozogtam, edzettem, szerintem én ilyennek születtem. Egyébként az egy aranyos cikk volt, szerettem. Amit most így utólag bánok, hogy nem előbb kezdtem el dolgozni Gyurival, mert lehet, akkor még jobban ki tudtam volna használni ezt a képességemet, és talán még több eredményem lett volna. De ez már csak utólagos okoskodás.

Szényi Péter, Imre Géza, Boczkó Gábor, Rédli András - Fotó: MTI/Illyés Tibor

Szényi Péter, Imre Géza, Boczkó Gábor, Rédli András – Fotó: MTI/Illyés Tibor

Olvashattuk, hogy most szünetet tartasz, és nem vívsz egy darabig, és az edzősködésnek szenteled az életed. Mik a biztos terveid a jövőre nézve?
Sok elképzelésem van, hogy mit szeretnék a jövőben, majd meglátjuk, mi fog ebből megvalósulni. Ami a versenyzői pályámat illeti, napi szinten változik, hogy mikor kezdem el. Múlt héten jött a hír, hogy Rédli András megsérült, és volt egy műtétje is. Először azok az információk járták a világot, hogy egész évre kiesik. Ekkor úgy állt, hogy hamar befejeződik a szabadságom, de szerencsére kiderült, nem olyan vészes a helyzet, így nem kell se Boczkó Gábornak, se nekem beugrani a helyére. Tehát a kérdés nyitott marad. Edzősködés terén is vannak céljaim, de ez nem csak rajtam, hanem a tanítványaimon is múlik, hogy mennyit tudok átadni nekik, és ők mennyit tudnak abból megvalósítani. Ez elég bizonytalan. De a vágyaim között nemcsak eredmények szerepelnek, persze az is fontos, de a lényeg, hogy azok, akik az elmúlt években odakerültek hozzánk, ott is maradjanak, és szeressék a vívást. Ne hagyják abba egy-két év után. Ez a cél eddig aránylag jól is sikerült.

Két gyermek édesapja vagy, mindketten kézilabdáznak. Miért pont édesanyjuk sportját választották, hogy született meg a döntés?
Ez úgy nézett ki, hogy a kisfiunk állandóan sportot nézett a tévében, a meséket elkapcsolta. Minden érdekelte, motokrossz, kézilabda, súlylökés, bármi. Öt és fél éves korában közölte, hogy szeretne kézilabdázni, ami mindkettőnket megdöbbentett. Akkor egyetlen kézilabda klub foglalkozott ilyen fiatal gyerekekkel, de Bea kinyomozta és elvittük oda. Nem bántuk meg, ügyes benne és nagyon szereti. Egyszer kipróbálta a vívást is, 2013-ban, mikor itt volt a budapesti vb, de aztán abbahagyta. Szerinte én mondtam, hogy hagyja abba, én erre nem így emlékszem. Valószínű az állt mögötte, hogy újra ki kellett volna vívnia a rangot, amit a kézilabdában már megtett, emellett nem biztos, hogy labdajáték után a vívás megragadta, ő elég izgága, a vívás pedig nyugodtabb sport. A kislányomnál még nagyobb döbbenet volt, mikor közölte, hogy kézilabdázni szeretne, hiszen mikor ment a tévében, ő inkább elment hímezgetni. Addig el se tudtuk képzelni, hogy sportoljon. Szerintem az történt, hogy akkor nyáron hosszabb időt töltött el a kézilabdás lányokkal, és ez a baráti kör annyira megtetszett neki, hogy be akart állni közéjük. Most pedig már mind az iskola, mind az edzés nagyon fontos neki.

Mit szeretsz csinálni a szabadidődben, vannak hobbijaid?
Úgy fogalmaznék, mit csinálnék, ha lenne szabadidőm. Abszolút feltételes módban, mivel alig van szabadidőm. Persze nem olyan nagy baj, mert ez azt jelenti, hogy jól sikerült az olimpia. Nem panaszkodom. A kérdésedre válaszolva, nagyon szeretem a virágokat, van egy aránylag nagyobb teraszunk, ami tele van növényekkel, azokat rendezgetem, ápolom. Most azon fáj a fejem, hova lehetne betenni őket a rossz idő elől. Emellett pedig nagyon szeretek barkácsolni, sok mindent, amit nem tudok megszerezni, megcsinálom szabad kezűleg. Van, amit konkrétan a lakásra kell szabni, azokat megcsinálom magam. Igyekszem ezekre időt szánni, emellett pedig szeretnék a családommal lenni. Nehéz összehozni.

Évek múlva, vagy még később, ha az embereknek eszükbe jut Imre Géza, vagy Imre Gézáról beszélnek, mit szeretnél, mire emlékezzenek, mi maradjon meg bennük rólad?
Jó kérdés, ezen még nem gondolkoztam. Remélem, mindenképp pozitív gondolatok lesznek, és olyan sportolóra emlékeznek, aki viszonylag közel állt hozzájuk. Nem hinném, hogy olyan különleges ember lennék, nekem szerencsésen alakult a sportágválasztás, és eredményes tudtam lenni benne. Igazán örülnék, ha évek múlva egy jó edzőként tekintenének rám az emberek, akire szívesen rábízzák gyermekeiket, és nem azért mert jó sportoló voltam, hanem mert jó edző vagyok. Ez az, ami számít. Remélem, hogy aki most nálunk vív, később lehozza a gyermekét is. A másik, ami fontos számomra, hogy akik rólam beszélnek, emberként tekintsenek rám, ne egy megközelíthetetlen fogalomra. Szeretnék megmaradni annak az embernek, aki mindig is voltam, azokkal az egyszerű, hétköznapi tulajdonságokkal.

Related Posts

  • Ramszesz Rami

    Nagyon jó csóka, nálam ő volt az olimpia kedvence. Nagyon nagyra tartom.