A válogatott sikeréhez nem több tehetség, hanem jobb fejlesztés kell

shadow

Christian Pulisic egy évvel ezelőtt, 18 évesen robbant be a Bundesligába. Az amerikai támadó a válogatottnál is felhívta magára a figyelmet jó teljesítményével, a sikertelen selejtezősorozat idején már alapember volt a csapatban. A fiatal játékos a The Players Tribune-on osztotta meg gondolatait a meglepően gyengén teljesítő amerikai válogatottal, és úgy általában az amerikai labdarúgással kapcsolatban.  

A szívemben már akkor tudtam, amikor lementünk a pályáról. Úgy gondolom, mindannyian így voltunk ezzel. Matematikailag volt még esély, akadt pár lehetséges forgatókönyv, de mindannyian tisztában voltunk a legfontosabbal: legalább döntetlenre lett volna szükségünk. Be kellett volna lőnünk azt az utolsó gólt.

Hajtottunk érte, mint az őrült, egészen a végéig. De nem csináltuk meg, és ahogy sétáltunk le a pályáról, nos, akkor már nagyjából tudtam. Tudtam, hogy vége. De mégis tudnom kellett. Megkérdeztem az egyik segítőtől: “Mit játszottak a többiek?”

Előfordult már veletek olyan, hogy nagyon meg akartatok valamit kérdezni valakitől, de szinte már túlzottan kínosnak éreztétek feltenni hangosan, ezért inkább átfogalmaztátok? Úgy hiszem, amikor megkérdeztem az egyik segítőnket, az pontosan ilyen pillanat volt. “Mit játszottak a többiek?”

Így kerültem el azt a kérdést, amire igazán választ akartam, és amit képtelen voltam feltenni. “Megyünk?” Soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését, a hanglejtését, vagy a testemen végigfutó érzést, amikor elmondta: “Nem megyünk. Nem csináltuk meg. Nem megyünk a világbajnokságra.”


Az utóbbi pár hét alatt rengeteg véleményt lehetett hallani a világbajnoki kudarcunkkal kapcsolatban. Remélem az emberek megértik, hogy az enyém miért nem volt közöttük. Amióta csak az eszemet tudom, az az álmom, hogy az amerikai válogatott színeiben játszhassak a világbajnokságon.

Világbajnoki döntő… egy perc van még hátra… Pulisicnál a labda… és góóóóóóól – erről álmodoztam. Számomra mindig is ez volt a csúcs, amit ebben a sportágban el lehet érni.

A 2014-es vébét az unokatestvérem pincéjében néztük, Virginiában. Nagy bulit rendeztünk, az amerikai válogatott az első meccsét játszotta a tornán, Ghána volt az ellenfél. Alig ültem le a kajámmal, amikor Clint bevágott jobbra, áttette a labdát a bal lábára, és a kapufát érintve gólt szerzett. 29 másodperc telt el, máris 1-0 volt az USA-nak. Megőrültünk.

Alig hittem el, milyen energiák szabadultak fel. Olyan volt, mintha az egész ország ott lett volna velünk abban a pincében, és együtt rohangálnánk körbe felemelt kézzel, miközben azt üvöltözzük: “góóóóóóóóóóóóóóóóóóól, “góóóóóóóóóóóóóóóóóóól”. Egyszerűen csak megőrültünk. Elképesztő dolog volt rájönni arra, hogy “Azta, az amerikai labdarúgás képes erre. Mi képesek vagyunk erre.”

Az, hogy a gól óta eltelt négy évben eljutottam odáig, hogy bekerültem a csapatba, hogy egy gólra voltunk a kvalifikációtól, és végül elbuktunk, sokkal jobban fáj annál, semmint hogy szavakba tudnám azt önteni.

Fotó: Europress/AFP

Fotó: playerstribune

Ezért döntöttem úgy, hogy várok pár hetet, és a saját tempómban írok valami ehhez hasonlót. Rengeteg gondolatom van az amerikai labdarúgással kapcsolatban, és ki is akartam adni magamból ezeket. De szerettem volna azt is, hogy elég időm legyen szünetet tartani, és átgondolni. És akkor, ha írok valamit, nem vissza-, hanem előretekintés lenne.


Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok szakértő. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember van, aki sokkal többet tud az amerikai nemzeti focicsapatról, mint én, és csak remélni tudom, hogy ezek az emberek fogják irányítani az amerikai labdarúgást a következő világbajnoki ciklus során. Én még csak 19 vagyok, ez volt az első évem a nemzeti válogatottnál. Csak arra tudok támaszkodni, amit az eddigi karrierem során tapasztaltam.

A második dolog, amit szeretnék elmondani, hogy nem vagyok különleges – vagy ahogy páran mondják, “csodagyerek”. Tudjátok, mindig is elég jó játékos voltam. És igen: rendelkezem némi “természetes adottsággal”. Ugyanakkor rengeteget dolgoztam és áldoztam fel annak érdekében, hogy maximalizáljam a velem született képességeket, és szerintem érdemes rámutatni erre is.

Úgy gondolom, hogy fontos világossá tenni, az amerikai labdarúgásnak nem a tehetséggel vannak gondjai. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan gyerekek az olvasók között, akik tehetségesebbek, mint amilyen én voltam az ő korukban.

A harmadik dolog, amit le akartam írni az, hogy imádom az amerikai labdarúgást. Talán ez elsőre nyilvánvalónak tűnik, de rengeteg ember gondolkozik furcsán az Európában focizó amerikai válogatott játékosokkal kapcsolatban.

Általában arról beszélnek, hogy mi sokkal kevésbé vagyunk szenvedélyesek az amerikai labdarúgással kapcsolatban, esetleg kevésbé vagyunk amerikaiak emiatt. Mintha csalók vagy valami hasonlók lennénk. Kívülállók, akiket azért hoztak a csapathoz, hogy mi legyünk az európai csapatok elleni cheat code-ok. Pedig ez nem is állhatna távolabb az igazságtól.

Kifejezetten idegesít, amikor az emberek azt mondják: “Ó, hát ő alig amerikai”, vagy “A Dortmund akadémiáján nőtt fel”. Mindenekelőtt azért, mert ez nem igaz. 16 éves koromig az amerikai utánpótlásrendszerben játszottam. Megcsináltam az összes edzőtábort, az akadémiákat, különböző programokat, az utazásokat és mindent, amit kellett. Mindig is részese leszek a rendszernek, és tartozni fogok neki.

Másfelől szerintem általánosságában véve is veszélyes hozzáállás ennyire korlátozottan gondolkozni arról, mi amerikai, mi nem. Csak remélni tudom, hogy a következő években ezt a fajta hozzáállást ki tudjuk zárni a párbeszédből.


Amikor arról kérdeznek, mi változtatta meg leginkább a karrierem, hogy “Mi volt eddig a legnagyobb hatással a játékomra?”, nem könnyű választ adni. Az évek alatt rengeteg dologgal szerencsém volt: a támogató szülőktől, az elképesztő akadémiákon át, egészen a hihetetlen csapattársakig.

Abban az egy dologban nem vagyok biztos, hogy amikor az emberek a játékomról beszélnek, tisztában vannak azzal, milyen szerencsés vagyok, hogy van horvát útlevelem, és mennyire sokat adott ez nekem.

Fotó: playerstribune

Fotó: playerstribune

A kettős állampolgárságomnak köszönhető, hogy 16 éves korom óta Európában játszhatok, és a Dortmund akadémiáján edzhetek. Enélkül egészen 18 éves koromig kellett volna várni erre. Egy focista számára – bárkit megkérdezhettek erről – ez az időszak, a 16-18 éves kor jelent mindent.

A fejlődés szempontjából gyakorlatilag kincses bánya: ebben a korban a játékosok a fejlődés és a képességek szempontjából egyfajta kereszteződéshez érnek, és ahol ha sikerül megtalálni a helyes irányt, a legnagyobb ugrást érhetik el.

Az amerikai rendszerben túl gyakran fordul elő, hogy a legjobb U17-es játékosokat máris sztárokként kezelik, nem kell megdolgozniuk a labdáért és csak a támadásokra fókuszálnak, pedig ebben az időszakban foggal-körömmel kellene küzdeniük a kezdő helyért. Eközben Európában nagy átlagban sokkal jobb képességű játékosok vesznek körbe.

Ezekben a csapatokban csupa olyan focista van, akiket korábban a “legjobb játékosoknak” tartottak, és mindenkinek küzdenie kell a helyéért, szó szerint hétről hétre. Ez adja meg a szükséges intenzitást és alázatot, mentális és fizikális oldalról egyaránt. Ilyesmit az amerikai utánpótlásrendszerben nem nagyon lehet tapasztalni.

Ezen tapasztalatok nélkül semmi esély nem lenne arra, hogy azon a szinten tartsak, ahol jelenleg vagyok.

Emiatt gondolkoztam el, miért van az, hogy az eu-s játékosok számára szabad 16 éves kor után országot váltani, de a nem-európaiak csak 18 évesen tehetik meg ugyanezt? Miért nem küzdünk az egyenlő feltételekért, egy olyan rendszerért, amiben a legjobb 16 éves játékosaink, azok is, akik velem ellentétben nem rendelkeznek eu-s útlevéllel – szabadon mozoghatnak 16 éves koruk után, épp mint a legjobb európai játékosok?

És amíg a legjobb fiatal játékosaink nem kapnak olyan lehetőséget, mint én Európában, mindent megteszünk annak érdekében, hogy az amerikai labdarúgás annyira erős legyen, hogy tovább fejlődjenek a fiatalok, és elérjék a maximum potenciáljukat? Tudnak annyit fejlődni, hogy mire pályára léphetnek a képességeiknek megfelelő szinten, meg is állják a helyüket a világ bármely pontján?

Azt is megértem természetesen, hogy – még ha lenne is lehetőség a távozásra – nem mindenki számára megoldás elhagyni Amerikát. Az is rendben van, ha valaki maradni akar, teljes mértékben tiszteletben tartom a döntést. Ezzel együtt azt kell mondjam, nagyon frusztrál, amikor az MLS-t nézem, és azt látom, hogy a legjobb U17-es játékosaink – akik nagyon tehetségesek, és alkalmasak a feladatra – bekerülnek a keretbe, de aztán alig kapnak lehetőséget a pályán.

Amikor ezt látom, azon gondolkozom, hogyan kaptam meg a lehetőséget, a valódi lehetőséget, ami végül megváltoztatta az életem. Akkor mi miért hezitálunk megadni ezeknek a tehetségeknek a lehetőséget a kibontakozásra? Nem igazán tudom, mik a válaszok ezekre a kérdésekre, de úgy gondolom, megéri feltenni ezeket.

Fotó: playerstribune

Fotó: playerstribune

 

Abban biztos vagyok, hogy Amerika világbajnoki címéig vezető út nem a több tehetséggel kezdődik. Sokkal inkább a már meglévő tehetségek megfelelő fejlesztésével.


Néha azon kaptam magam, hogy az amerikai labdarúgásról, mint kultúráról kezdtem el gondolkozni.

Labdarúgás… Más országokban életstílus. Benne van a DNS-ükben, meghatározza a személyiségüket, és azt, amit csinálnak. Ez a fajta identitás bizonyos értelemben beleivódott a globális labdarúgásba, ami mindenkit megérint, és összeköt embereket.

Ha a városod, vagy a nemzeti csapatod sikereket ér el, társul hozzá egyfajta személyes büszkeség is. Clint 2014-es góljánál én is találkoztam ezzel, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra az egész ország hangulata megváltozott volna. Nehéz szavakba önteni, milyen erőteljes ez az egész.

Azért is érzem magam összetörve, mert nyáron nem adhatjuk át az embereknek ezt az érzést. Egy dologra azonban úgy gondolom, fontos felhívni a figyelmet. Ez pedig az, hogy még a borzalmas eredménnyel, és azzal együtt, hogy most mindenki arról beszél, mi a baj az amerikai labdarúgással, a kultúránk az USA-ban egyre és egyre jobbá válik.

Az MLS jelentős lépéseket tett meg bajnokságként az utóbbi pár évben, és közben hihetetlen piacok kerültek elő az amerikai labdarúgásban. Elég megnézni, mit építettek a Portlandhez vagy Seattle-höz hasonló városokban, és mivel próbálkoznak Atlantában, illetve Cincinnatiben, vagy azt, milyen mozgalom szerveződött, hogy megmentsék a Columbust. Nagyon inspiráló.

Az az atmoszféra, amiben Orlandóban pályára léptünk a Panama elleni csoportmeccsen… soha korábban nem tapasztaltam ilyet az Egyesült Államokban. Hihetetlenek voltak azok a szurkolók, és nagyon büszke vagyok arra, hogy részt vehettem azon a meccsen. Úgy éreztem, mind együtt dolgoztunk azért, hogy valami különleges történjen.

Fotó: playerstribune

Fotó: playerstribune

Számomra legalább ennyire inspiráló, hogy mennyi embert látok Amerikában, akik más területen invesztáltak a labdarúgásba. Az egy dolog, ha belefutok egy fiúba, aki az én nevemmel ellátott amerikai válogatott mezt visel. Nyilvánvalóan abba is beleborzong az ember. De, hogy olyan sráccal is találkozom, aki az én nevemmel ellátott Dortmund mezt visel? Egy európai csapatét? Ez teljesen más dolog.

Amint elkezdtem figyelni a körülöttem lévőket, akkor jöttem rá: ebben az országban az emberek elkezdték komolyan venni a focit, globális szinten kezelik. Úgy gondolom, hogy a globális szint, ez a következő nagy lépése ennek az országnak. Mert amikor a labdarúgás már nem csak egy menő új dolog lesz, ami négyévente az életünk részét képezi, akkor abból valami sokkal jobb dolog fog kisülni.

Mert akkor már a kultúránk részese lesz.


Gyerekként apukámmal szinte minden este a H-O-R-S-E nevű kosárlabda játékot játszottuk. (A játékosoknak előre meghatározott módon kell bedobni a labdát, ha nem sikerül, ők kapnak egy betűt, ha bedobják, akkor az ellenfél. Az veszít, aki hamarabb kirakja a horse szót – a szerk.) Amikor hazaértem az edzésről, fogtuk a kosárlabdát, és egymás után toltuk a köröket.

Az a vicc, hogy ennek a játéknak lazának kellett volna lennie. Hogy az egész napos foci után, kizárólag a szórakozás céljából dobáljuk a labdát. Én viszont soha nem voltam erre képes. Soha nem tudtam pusztán a szórakozásért játszani. Nekem nyernem kellett.

Teljesen mindegy, hányszor győzött le egymás után az apám, folyamatosan játszanunk és játszanunk kellett, amíg végül én nem nyertem. Néhány este őszintén szólva még olyan is előfordult, hogy komolyabban vettem a játékot, mint a fociedzéseket. Nincs rá jobb szavam, mint a megszállottság. Egyszerűen megszállottan nyerni akartam a H-O-R-S-E-ban.

Ha belegondolok, én mindig is ilyen voltam. Megszállottan nyerni akartam. Mindegy mit csináltunk, lehetett kosárlabdázás az apámmal, fogócska kisgyerekként, fifázás a haverokkal vagy egy dortmundi meccs. A győzelem iránti vágy valósággal felfal. Nem azt mondom, hogy mindig én nyerek, fifázásban még csak nem is vagyok jó.

A vereség mindig dühít. Ha valamit csinálok, én akarok a legjobb lenni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent, de én egyszerűen ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam.

Fotó: playerstribune

Fotó: playerstribune

Nem fogok hazudni, az elmúlt hónapokban eléggé magam alatt voltam. Elmondhatatlanul kemény megemészteni azt a gondolatot, hogy újabb négy évet kell várnom arra, hogy az előző világbajnoki kudarc ízét eltüntessük. Négy év. Szinte örökkévalóságnak hat.

Fociban sokszor még a négy hét is felér egy élettel! Nekem valahogy így nézett ki: elbukott világbajnoki selejtező, első vereség a ligában, Bayern elleni hazai vereség, és küzdelem a továbbjutásért a Bajnokok Ligájában. Hiába vagyok a győzelem megszállottja, mostanában elég sokat veszítek. Azt azonban szeretném, ha tudnátok, még mindig megszállott vagyok, minden a régi maradt.

Szeretném ha az amerikai labdarúgás szerelmesei megértenék, mindegy milyen döntéseket hoznak a következő négy évben, milyen változások lesznek, ki lesz az edző, és hogyan néz majd ki a keret: mindig is megszállottja leszek a győzelemnek. És megszállottan igyekszem majd kivenni a részem abból, hogy kihozzuk az amerikai labdarúgást a gödörből. Mert most nem megyünk a világbajnokságra.

De utána is lesz vébé, ahogyan azt követően is. Úgy gondolom – remélem – képesek leszünk felépíteni valamit, itt az amerikai labdarúgásban, mert nem csak egy elveszített meccsről vagy egy rosszabb sorozatról van szó. Ez az egész országról fog szólni, hogy felépítsünk valami olyat a sportágban, ami később is kitart.

Szóval tervezzünk addigra, 2022-re. Készítsétek elő a pincéket, mert ott leszünk!

via players tribune

Related Posts