“Azt hittem, ott fulladok meg három orvos között” – Miklós Edit írása

shadow

Szerkesztői kiegészítés: Miklós Editet arra kértük meg néhány hete, hogy a tavalyi balesete egy éves évfordulójára írja meg az emlékeit arról a bukásról, illetve a rehabilitációjáról. Az írását, amely még azelőtt elkészült, hogy elutazott volna a Bad Kleinkirchheim-i versenyre, január 15-én, hétfőn terveztük élesíteni. Aztán szombaton érkezett a hír előbb arról, hogy Editet műteni kell, majd arról, hogy az idei téli olimpián biztosan nem lehet ott. Ennek kapcsán a Hosszabbítás szerkesztőségében elkezdtünk foglalkozni a kérdéssel, hogy megjelenhet-e a magyar olimpikon írása abban a formában, ahogyan azt még az idei sérülése előtt megfogalmazta. Amíg mi ezen tanakodtunk, érkezett egy e-mail Miklós Edittől, aki újabb sérülése után néhány órával írt nekünk, azért, hogy még egyszer jóváhagyja a megjelenést. Épp ezért, végül úgy döntöttünk, hogy az elkészült írását módosítás nélkül közzétesszük, hiszen a szombaton történtek nem változtatnak Edit vallomásának érvényén, mi több, ezek a szavai helyezik csak igazán kontextusba, hogy mit is jelent az, hogy a végigküzdött év után mégsem lehet ott az idei téli olimpián.


Amikor egy sportoló megsérül, hirtelen lesz ideje átgondolni a dolgokat. Ilyenkor ugyanis nem vagy abban a sietségben, hogy vége a szezonnak, jaj, akkor gyorsan nyaralás, aztán gyorsan kell edzeni. Ilyenkor van mindenre időd: megemészteni, hogy akkor ez miért történt, s hogy hogy tudsz visszajönni. Valamilyen szinten mindig bölcsebb leszel egy ilyen, vagy akármilyen sérülés után.

Bukás, helikopter, kórház, helikopter

Épp egy éve ilyenkor az Altenmarkt-Zauchensee-i verseny előtt rengeteget havazott. Az edzést sem tudtuk rendesen megcsinálni a verseny előtt, mindig csak tolták az időpontját.  Végül berakták vasárnapra az edzést meg a futamot is. De mivel előtte havazott egy jó métert, így nem tudták olyan jól eltakarítani a pályát. Maga a nyomvonal jó volt, mellette viszont friss hó. És úgy kezdődött az egész, hogy az edzőm elfelejtette ideadni a rajtszámomat. (Mindig úgy van a versenyeken, meg az edzéseken is, hogy a rajtszám ott van fenn a rajtban, hogy senki se felejtse otthon. De ott valamiért megváltoztatták és előtte levő este az edzőnek odaadták, ő meg elfelejtette ideadni nekem.)

Felmentem a rajtba, láttam, hogy mindenkinek van rajtszáma, s kérdeztem, hogy hol az enyém. Erre az edzőm, mondta, hogy hí, azt elfelejtette ideadni, ott van nála. Hát jó…

Kértünk ott a rajtban egy másik rajtszámot, ez csak edzés volt, nem volt olyan nagy gond. És akkor elindultam lefelé. Amikor elestem, először kicsúsztam, avval nem is volt gond. Csak amikor csúsztam ott a havon, akkor belementem abba a részbe, ahol friss volt a hó, ott megakadt a lécem. Visszanéztem és a videón látni is: csúszok, csúszok, s megakad a lécem, ami egy nagyot rándított rajtam, meg átfordított a fejemen.

Szerintem ott szakadt el igazából a térdem, ott volt az a pont, amikor teljesen megsérültem.

Nem kaptam sokkot, végig magamnál voltam, de már az első eséstől fogva nagyon fájt a térdem. Éreztem, hogy a jobb, az borzasztóan meg van sérülve. Kifordult a térdkalácsom, láttam, hogy el volt fordulva, hogy nem volt a helyén.

Akkor odajött Stefan, de nagyon fájt a térdem. Lejött a doki is, s próbált infúziót adni, de csak nagy nehezen találta el az eret, mert hideg volt, hó is volt, fújt a szél. Mikor be kellett volna kösse rendesen a fájdalomcsillapítót, akkor jött meg a helikopter, és mindent felkavart. Megint nem tudták rendesen berakni az infúziót, kezdődött az egész előröl. Aztán valahogy leszálltak a helikopteres mentők, nagy nehezen berakták az infúzióba az érzéstelenítőt, engemet meg beraktak a „kádba” és elkábultam, de nagyjából emlékszem mindenre.

Pontosan nem tudom mitől, de pánikrohamot kaptam.

Talán azért, mert a fájdalomcsillapító, amit adtak, olyan kemény volt, hogy nem tudtam mozogni. Nem tudtam a kezeimet se mozgatni, ráadásul rám csukták a fóliát, hogy ne fázzak. És nem tudtam beszélni se. De annyira lesokkoltam, hogy nem tudtam nyelni.

Nekem ott konkrétan halálfélelmem volt.

Nem tudtam lenyelni a nyálamat és fulladoztam. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy engem így csomagoljon, s úgy csomagoljon, s közben rám rakták az oxigénmaszkot. Nem is látták, hogy én fulladozok. Az volt bennem, hogy nem hiszem el, hogy itt kell meghaljak három orvos előtt, akik nem látják, hogy a szemeimet meresztgetem, és nem kapok levegőt.

Aztán szerintem el is ájultam.

Annyira emlékszem, hogy felemelkedtünk, a helikopter elindult és a pálya aljában lerakott.  Ekkor odajött a fiziósom is. Ő rám nézett és egyből látta rajtam, hogy pánikban vagyok, s hogy próbálok valamit elmondani, ekkor mondta, hogy „hát nem látjátok, nem kap levegőt”. Van még egy képem arról, hogy a fejem fölött vannak az arcok: az edzőm, a fiziós, aki miatt levették rólam az oxigénmaszkot, orvosok…

De ezután elvágták a filmet.

Fotó: Europress/AFP

Miklós Editet emelik a magasba a helikopteres mentők a tavalyi Altenmarkt-Zauchensee-i bukása után. Fotó: Europress/AFP

Nem tudom például, hogy beraktak-e mentőbe, hogy egyből a másik helikopterrel vittek-e tovább. Arra emlékszem, hogy a helikopterből kiszednek, betolnak a kórházba, s neki állnak vetkőztetni. A ruhát levágták rólam, a síbakancsot meg gondolták, hogy csak úgy lehúzzák. Én mondtam, hogy meg se próbálják. „Alig tudom én felhúzni. Hát hogy tudnátok akkor ti szétnyitni.” – mondtam, de ők csak erősködtek, és neki is akartak fogni egyből, úgyhogy tovább veszekedtem: „Hát nem érted meg, hogy nem tudod, hát kotyog a lábam, hát leszakítod.”

Végül jött egy doki, ő mondta, hogy hozzák azt a melegítőt, ami olyan, mint egy nagy hajszárító. Azzal megmelegítették a műanyagot, ami ilyenkor már könnyen mozgatható, és akkor leszedték.

Megint elkábultam, aztán arra tértem magamhoz, hogy a CT-ben vagyok, a fejem ilyen burában volt. Amikor onnan hoztak ki, láttam, hogy a nevemet helytelenül írták, th-val. Akkor elmondtam az asszisztensnek, hogy nem jól írták az Editet, hogy az csak t-vel van.  Addig erősködtem, hogy ki is javították. A CT-n kívül csináltak MR-t is a lábamról, s egy csomó vizsgálatot, de ezeknél nem voltam magamnál.

Kiderült, hogy meg kell műteni, s felhívtuk a dokit, aki később megoperált, hogy küldjön egy helikoptert, hogy át tudjanak szállítani abba a kórházba, ahol műtenek majd.

Beletelt két órába, mire megérkezett a helikopter. Ekkor már magamnál voltam, de a lábam azért érzéstelenítve volt. Amíg a helikoptert vártuk, bár tudtam, hogy nagy a baj, még abban reménykedtem, hogy a bal térdemet esetleg nem kell műteni. A világbajnokságra gondoltam, hogy az bizony elúszott. Az is az eszemben volt, hogy ennek a szezonnak akkor vége…

Tudtam, hogy milyen lesz megint újrakezdeni

Tudtam, hogy ez lesz a negyedik alkalom, amikor elölről kell kezdjem az egészet. 2005-ben és 2010-ben is lesérültem. 2011-ben pedig átjöttem Magyarországra. Mindegyik egyfajta újrakezdés volt. Sikerült 18 évesen kvalifikálni magamat a 2006-os olimpiára, de már előtte lesérültem. Az olimpiára nem tudtam kimenni. Akkor az lett a cél, hogy meggyógyuljak, s kijussak a következőre. Az is sikerült, de akkor meg futam közben elestem, s újra lesérültem.

Ezután következett a karrieremben egy vízválasztó. El kellett döntenem, mit akarok csinálni. Két lehetőségem volt:

Abbahagyom.

Vagy folytatom, de átmegyek Magyarországra.

Miklós Edit magyar szurkolókkal 2014-ben, Lake Louise-ban. Fotó: facebook/miklosedit

Miklós Edit magyar szurkolókkal 2014-ben, Lake Louise-ban. Fotó: facebook/miklosedit

Ennél a verziónál maradtam. A románokkal akkor már úgymond nem egyeztem. Inkább keresztbe raktak nekem. Kaszó Klára, a magyar szövetség elnöke viszont nagyon sokat segített nekem. Ő intézte el azt, hogy át tudjak jönni. Megkaptam a magyar állampolgárságot. Ez sem volt egyszerű, de a neheze még csak utána jött. A váltással elveszítettem az összes FIS-pontomat.

Úgy versenyeztem, mint egy 16 éves, aki akkor lépett be a FIS-rendszerbe.

Előtte csak elmentem a világkupákra, akkor viszont FIS-versenyekre kellett járnom, hogy pontot tudjak szerezni. Azért, mert megvan, mennyi FIS-pontod kell legyen, hogy a világkupában versenyezhessél. Mondhatom, hogy tényleg nehéz volt. Volt olyan verseny, amire elmentem, s – ugye nem volt pontom – a 80-as rajtszámmal indultam. A versenyen becsúsztam a 27. helyre, és akkor a fordításban az elején indultam. A második futamon a legjobb vagy a második legjobb időm volt.

De így is csak a 20. hely környékén zártam, amivel csináltam ugyan pontot, de nem annyira jó pontot. Nehéz volt hátulról előrejönni. Mondjuk lesiklásban és Super G-ben könnyebben ment, de óriásban szerintem még azóta se küzdöttem vissza magam. Igaz, nem is versenyeztem annyit óriásban. Lesiklásban, Super G-ben viszont megcsináltam, az viszont plusz energiát és időt igényelt.

Most olyan utat járok, amit nem járt előttem más

Szerintem olyan kalandos, meg nehéz utat, mint én, kevesen jártak végig a világkupában. Mindezt, amit én végig tudtam, vagy próbáltam csinálni, azt sokan valószínűleg hamarább feladták volna, mint én. Épp ezért, amikor valami sikerül, édesebb úgymond a gyümölcs, mert sokkal nehezebb utat tettem meg.

Sok más sportban kiköthettem volna. Abban az időben, amikor én kicsi voltam, nagyon népszerű volt a téli sport Romániában. Tehát lehetett jégkorongozni, korcsolyázni, gyorskorcsolyázni és sízni is. A jégkorongot szívesen választottam volna, mert édesapám és a bátyám is jégkorongozott. De nem volt lánycsapat. Korcsolyázni nem igazán vittek el, de nem is vagyok az az alkat. A műkorcsolya semmiképp se merült fel, gyorskorcsolyához meg már akkor is túl kis növésű voltam, meg úgymond tömzsi.

Maradt a sí. De a sít is úgy kezdtem el, hogy a bátyám ment el egyszer sízni, és akkor én, Kicsike mindig mentem vele. Ezért is volt ez a becenevem, mert én voltam a kistestvér. Ment Hunor, a bátyám, Kicsike ment vele. Ő elment sízni, én is elmentem sízni. Elment taekwondózni, elmentem én is. Teniszezni, ő is, én is. Mindig valahova követtem.

Fotó: facebook/miklosedit

Fotó: facebook/miklosedit

A bátyám viszont keveset sízett, s visszament aztán, jégkorongozott tovább. De én valahogy leragadtam a sínél.

Teniszeztem is mondjuk, amikor nagyobb lettem, de akkor már sokkal érdekesebbnek találtam a sít. A tenisz ugyanis akkor jött, amikor már csapatba síztem. Akkor jártunk edzőtáborokba hosszabb időre, azoknak jó hangulata volt, délutánonként iskola után edzések voltak. Jó volt a társaság, szerintem ezért is maradtam ott.

Meg azért, mert ott jöttek az eredmények.

Teniszversenyen eljutottam ilyen városi kupákra, ahol nagy nehezen mondjuk megvertem a legjobbat, de nem volt az olyan nagy eredmény. Viszont egy országos sí bajnokságon, ahol az idősebbeket is megvertem, az már úgymond kimagasló eredménynek számított.

Azt hiszem, nem én választottam a sít, a sí választott engemet.

Azt csak később értettem meg, hogy nekem ez az utam kellett, hogy legyen. Hogy valamiért minden így kellett, hogy történjen, a sérülések is kellettek, s az is, hogy nem engedtek el a románok. Mondhatnám, mert úgy érzem is, hogy ez nekem nem csak egyszerű versenyzés, ez egy küldetés. Nem akarok senkit sem lekicsinyíteni, de én nem csak egy Schmidhofer vagyok, aki egy-két versenyt megnyert, meg világbajnok.

Magyarország szintjén szerintem én lehetek körülbelül egy Dorfmeister.

Gyengébbek az eredményeim, de Magyarországon nagyobb a hírnevem. Több ember ismer, nagyobb a hatásom is.

Az én eredményeimet simán felül lehet múlni, a mostani fiatalok felülmúlhatják. De ahhoz, hogy ők elhiggyék, hogy ők felül tudják múlni, ahhoz kellettem én, hogy megmutassam, hogy ilyent is lehet. Én szerintem rengeteget tudtam adni a sísportnak, Románia szintjén is, de főleg Magyarországnak. Ezeket az eredményeket, amiket elértem, és ahogy elértem, ahogy beszélek róla, rengeteget segített a fiataloknak. Meg úgy am blokk az egész magyar társadalomnak, hogy elfogadja a sísportot.

Vissza a helikopterbe

Beletelt két órába, mire megérkezett a helikopter. Ekkor már magamnál voltam, de a lábam azért érzéstelenítve volt. Amíg a helikoptert vártuk, bár tudtam, hogy nagy a baj, még abban reménykedtem, hogy a bal térdemet esetleg nem kell műteni. A világbajnokságra gondoltam, hogy az bizony elúszott. Az is az eszemben volt, hogy ennek a szezonnak akkor vége

Amikor a helikopter vitt St. Pöltenből Schrunsba, megpróbáltam pozitívba átállni. Ekkor már teljesen magamnál voltam, a helikopteressel próbáltam társalogni, de ilyenkor zúg a helikopter, igazából nem tudsz beszélgetni. Szóval inkább facebookra posztoltam, mert volt internet.

Ezt a képet posztolta Miklós Edit miközben a helikopter szállította tavaly januárban Fotó: facebook/miklosedit

Ezt a képet posztolta Miklós Edit miközben a helikopter szállította Schrunsba tavaly januárban. Fotó: facebook/miklosedit

Épp Innsbruck fölött röpültünk el, amikor az egyik barátnőm, aki ott lakik kérdezte, hogy hol vagyok. Mondom épp itt, fölötted. “Na, akkor te vagy az avval a helikopterrel.” – jött a válasz. Ilyen szempontból még vicces is volt az út.

Aztán megérkeztem a másik kórházba, bevittek, ott is csináltak MR-t, majd jött a doki, azt mondta, nagyon nagy a roncsolódás, de így még nem lát olyan pontosat, s nem tudja eldönteni, mit fog vele csinálni. Elgondolt egy-két opciót, de mindenképp ki kell nyissa a térdemet, s akkor fogja eldönteni, hogy mind a kettőt megműti-e egyszerre… Azt tudta, hogy meg kell műteni, de azt nem, hogy mind a kettőt megműti-e.

Érzéstelenítettek, betoltak a műtőbe, majd elaltattak.

Mikor felébredtem, akkor egyből láttam, hogy “hm, mind a kettő meg van műtve”. De nem voltak utána olyan nagy fájdalmaim. Volt egy olyan átlagos, tompa fájdalom, de nem volt olyan, hogy jaj, megbolondulok, mert kaptam a gyógyszereket, főleg az elején. Hét napot voltam a kórházban, a vége felé viszont már nem adtak erős fájdalomcsillapítókat, s mikor hazajöttem, akkor se.

A térdem az első egy hónapban ilyen tompán fájdogált, de nem kellett, hogy bedrogozzam magam, hogy kibírjam.

A műtétet követő első nap a fájdalomcsillapítók, s a narkózis miatt még nem kelhettem föl. De második nap már mondták, hogy fel kell álljak. A jobb lábamat akkor még nem terhelhettem, de a bal lábamra ráállhattam. Aztán rehabilitáció egy darabig ment-ment, de nyáron, június környékén volt egy olyan szakasz, amikor kicsit megállt a fejlődés, s talán egy kicsit vissza is esett. Az nagyon nehéz volt számomra, rosszul esett.

Konkrétan ugyan nem fogalmazódott meg félelem bennem azzal kapcsolatban, hogy tudom-e folytatni a sít, de nagyon feldúlt voltam.

És mivel nagyon akartam, hogy visszajöjjek, erre nagyon rá voltam kattanva, rá voltam fókuszálva. Az egész hét hónap alatt, amíg síre álltam, sőt, most karácsonyig, be voltam feszülve, mert nem tudtam, hogy lesz, hogy hogy fog működni a térdem.

Miklós Edit tavaly alig négy nappal a műtéte után már keményed dolgozott a felépülése érdekében. Fotó: facebook/miklosedit

Miklós Edit tavaly alig négy nappal a műtéte után már keményed dolgozott a felépülése érdekében. Fotó: facebook/miklosedit

Viszont sokat segített, hogy otthon voltam a családommal, a barátaimmal. Szó volt arról, hogy mehetek Pestre rehabilitációra, ilyen szipi-szupi központba. De ott egy valaki lettem volna, aki végigcsinálja a gyógytornát, ilyen kezelést, olyan kezelést. Otthon pedig meg volt az én gyógytornászom, Zakariás Éva, akivel azelőtt is nagyon sokat dolgoztam, s tudtam, hogy ő mindent meg fog tenni, hogy én hamar és jól gyógyuljak.

És ott volt a családom.

Az első egy-két hónapban nagyon nehéz volt, mert a jobb lábamat egyáltalán nem terhelhettem, s a balt sem nagyon tudtam használni. Lépcsőn lemenni, feljönni nem ment, mindig apu vett fel a hátára. Mindig szükségem volt a családomra, hogy valaki segítsen.

Az olimpiára készülök

Lehet furcsa, hogy a tavalyi balesetem után még mindig az olimpiára készülök. Mivel veszélyes, sokan féltettek a sízéstől, főleg a szüleim. Nézik a versenyeim, de minden alkalommal izgulnak. Bennem konkrét félelem viszont nincs, inkább egyfajta tiszteletet érzek. Fontos, hogy legyen egyfajta tiszteleted a pálya iránt. Olyan ez, mint amikor elmész kempingezni, vagy kirándulni. Akkor is kell, hogy kialakuljon a tisztelet a természettel kapcsolatban.

Az kell, hogy legyen benned, hogy bármi megtörténhet.

Viszont ha én tudom, mit teszek, s bízok magamban, akkor valószínűleg nem történik semmi nagy baj. Ha úgy mész le a pályán, hogy félsz, ha be vagy szarva, hogy „jajj, istenem, most fogok meghalni”, akkor biztosan földhöz vered magad a második kanyarban. Akkor már inkább érdemes a meredek részen kicsit lefékezni.

Magabiztosan, de fékezetten menni tovább.

Egy kis izgalomra szükség van. Érezned kell a bizsergést, de nem szabad halálra izgulni magad. Az már nem jó, ha átesel a lónak a túlsó oldalára. Ahogyan az sem jó, ha csak úgy odaállsz, nagyokat ásítasz és lecsorogsz a pályán, vagy nem figyelsz eléggé, s összetöröd magad.

Nincs már egy hónap sem, és újra ott leszek az olimpián.

Azért megyek Phjongcshangba, hogy aranyérmet szerezzek.

Az olimpiai kvalifikáció nagy dolog, de nekem sose az volt a célom, hogy kiutazzak, s milyen jó lesz a magyar csapattal a repülőn beszélgetni, vagy akármi…

Sok mindenre nem emlékszem Szocsiból, onnan igazából az az érzés maradt meg, amikor beértem a célba és láttam, hogy hatodik vagyok. Akkor az futott bennem végig, hogy megcsináltam, és sikerült. Mikor bejött utánam a Lotte Smiseth Sejersted elém, akkor kicsit úgy elszontyolodtam. Tudtam, hogy nem vagyok hatodik, meg nem vagyok pontszerző, de aztán a hetediknek is borzasztóan örültem.

Miklós Edit a 2014-es téli olimpia lesiklóversenyén, Szocsiban: Fotó: Europress/AFP

Miklós Edit a 2014-es téli olimpia lesiklóversenyén, Szocsiban: Fotó: Europress/AFP

Kaszó Klári ott volt a célban, ő gratulált nekem elsőnek.

Ő volt az első, aki úgymond hisztizve örült nekem. Utólag mesélték, hogy őrjöngött, s ugrált. Nézték is a többi sízők, hogy „Normális ez a fehérnép? Hát nem az olimpiát nyerte meg, csak hatodik lett…” Ők egy hatodik helynek nem örülnek ennyire, ezért furcsállták a dolgot. De azért, mikor kicsit belegondoltak, hogy honnan jövök, meg hogy mit jelent ez a magyar sí történetében, már jobban megértették az örömöt, s az ünneplést.

Én akkor ott annak is örültem, hogy nem beszéltem hülyeségeket, mikor az olimpia előtt a terveimről nyilatkoztam, mert megcsináltam. Ez egy elégtétel is volt nekem. Borzasztóan boldog voltam.

Lehet furcsa, hogy nyíltan kimondom a céljaimat.

Én szerintem túl őszinte vagyok. De ha már egyszer kimondtam, hogy érem a cél, akkor nem kezdek el meghátrálni ebből, mert hát tényleg ez a célunk. Én úgy gondolom, hogy ha nem mered kimondani, ha te nem hiszed el, akkor hogy sikerüljön? Én is unom, hogy mindig azt kérdezik tőlem, hogy „és akkor még mindig az aranyérem, még mindig az a cél?”

Viszont én azt mondom, hogy ha nem jön össze, akkor nem jön össze. Akkor úgy kellett sikerüljön. De én legalább ki merem mondani a céljaimat. A céljaimat, mert nem álmok ezek, mert mi nem álmodozunk, hanem céljaink vannak. A célt pedig el lehet érni.

Ahogy az edzőm szokta mondani: a siker, az tervezhető.

Megvan a cél, megvan, hogy mi legyen a siker, s akkor azt kell megtervezni, hogy hogy tudunk odáig eljutni. Ez nem olyan, hogy egyet gondolok, hogy ez vagy az milyen jó volna. Én nem azt kezdtem el tavaly ilyenkor mondani, hogy szakági világkupa-győztes akarok lenni, mert fokozatosan kell haladni.

Amit én mondok, annak mindig van valami realitása.

Persze az, hogy egyszer nem fog minden összejönni, az is meglehet. S ha nem fog összejönni, akkor az úgyis, mint minden csoda, három napig tart. Azt túlélem. De én legalább próbáltam küzdeni és dolgoztam a céljaimért.

Azért, hogy olimpiai bajnok legyek.

Miklós Edit, 2018 január

Do I have dejavu?! 🤔 let’s do it again 💪 #recovery #sameprocedure

Miklos Edit (@miklosedit) által megosztott bejegyzés,

Related Posts

  • Rako

    Editnek szerencséje volt.
    Apám is szenvedélyes síző volt,és a magyar síszövetség egyik elnöke, de 1938-ban volt egy sí-balesete. Egy mély hóban lapuló fának ment neki, elesett, elájult és az orvos a jobb kezén eret vágott, aminek az lett az eredménye, hogy bal lábára és kezére részlegesen megbénult. ezzel vége volt a sízésnek. De ennek ellenére 5-6 éves koromban a zugligeti kertünkben megtanított sízni, amit aztán nagyon szerettem.
    56-ban kimentünk, mert édesanyám már nem bírta az AVH-s hadnaggyal való társbérletet idegileg.
    Angliába mentünk, ahol 20 éven át nem tudtam sízni. Aztán 1976-ban átjöttem Bajorországba, ahol majdnem az első dolgom volt sí-felszerelést beszerezni. Télen majdnem minden hét-végén elmentem a hegyekbe vagy egyedül, vagy barátokkal. De a munkahelyemen is rendeztek sí-napokat, amikor együtt mentünk sízni, ahogy ez Bajorországban szokásos. Egy alkalommal nekem is volt egy balesetem, amiben a jobb térdem szallagjai meghúzódtak, így a lábam gipszbe került, de nem történt nagyobb baj.
    Kérem adják tovább Miklós Editnek az üzenetem és jó kívánságaimat.
    Apám mindig bosszankodott, ha valaki azt mondta, hogy Síel és nem azt, hogy sízik. Elvégre az ember tornázik és nem tornáol!
    http://www.rakovszky.eu/Rako-IWS-Site/A7_SiteRubrics/Writings/RIstvan1885/Rakovszky_Hensch_1933.shtml Sulzkugeli sítúrám különös története
    http://www.rakovszky.eu/Rako-IWS-Site/A7_SiteRubrics/Writings/RIstvan1885/SportEssay.shtml A Sport Nemzetépítő Ereje