Ma már hajlandó vagyok átmenni a falon – Sallói Dániel írása

shadow

A foci számomra Újpesten kezdődik. Kedvenc színem a lila, kedvenc stadionom a Szusza Ferenc. Bár játszottam máshol is, számomra csak egy csapat létezik, és az az Újpest. Sokan azt hiszik, azért kötődöm ennyire a klubhoz, mert apa ott focizott, ám valójában csak ügyvezetőként dolgozott Újpesten. Gyerekként emiatt sokat jártam Újpest-meccsekre, és az első focival kapcsolatos élményeim is a lilákhoz kötődnek.

Voltam labdaszedő Újpest-meccseken, de az is előfordult, hogy Kabát Petiéket kísérhettem be mérkőzésre. Később csapattársak is lettünk, ami nagyon furcsa érzés volt akkor. Újpesti utánpótlás-játékosként mindig is az volt az álmom, hogy egyszer majd a felnőtteknél is pályára léphetek. Elmondhatatlanul jó érzés volt, amikor megtörtént.

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Az Újpest szurkolóinak van egy szokásuk, amit minden mérkőzésen hallhattok. Az egyik szurkoló elkiáltja magát: “Haaaaaaaaj…”, majd az egész stadion rázendít: “Rááááá. Lilák. Hajrá, Lilák!”. Amikor a Paks elleni hazai bajnokin felharsant a rigmus, akkor fogtam fel igazán, hogy én most tényleg be fogok mutatkozni a Szusza Ferenc Stadionban.

Nem volt telt ház, akkor, ott mégis mindent visszakaptam. Ezért számomra mindig is az Újpest lesz a nagybetűs klub. Még ma is a szurkolójuk vagyok.


Az első találkozásom a focival meglehetősen furcsára sikeredett. Még egészen kicsi voltam, de emlékszem, hogy apa miatt nagyon ki akartam próbálni. Szerettem volna én is focizni. Ekkoriban Siófokon laktunk, apa volt a klub ügyvezető-igazgatója. Egyik nap elvitt edzésre a Siófok utánpótláscsapatához, de – magam sem tudom, miért – már tíz perc után integettem, hogy haza szeretnék menni, és soha többet nem akarok focizni. A szüleim persze meglepődtek, de nem erőltették a dolgot, ahogy később sem.

Amikor apa az Újpesthez került, Dunakeszire költöztünk. A suliban mindenki focizott, én pedig úgy éreztem, hogy tök menők azok a srácok, akik benne vannak a sulicsapatban. Én is ott akartam lenni. Talán másodikos lehettem akkor.

A többi sráccal állandóan az iskolaudvaron lógtunk. Szünetekben, nagyszünetekben, amikor csak lehetett, lementünk focizni. Az udvaron eleinte nem is volt klasszikus értelemben vett pályánk. Az egyik felében volt két fa, az volt az egyik kapu. A másik oldalon viszont csak egy fa volt, így a másik kapufát kénytelenek voltunk felrajzolni a betonra.

Később felépítettek ide egy ketreces focipályát, de nekünk nem ez számított, csak az, hogy focizhattunk.

Egyszer egyik csapattársam azt javasolta, próbáljam ki magam az Újpest edzésén is, az mégiscsak komolyabb szint. Úgy voltam vele, hogy nincs veszítenivalóm, így elmentem az egyik edzésre, és ott ragadtam. Valahogy így kezdődött az egész.

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Az utánpótlásban eltöltött éveim főleg az Újpesthez köthetőek. Sokáig semmi különös nem történt. Végigjártam az összes korosztályt, évről évre egyre feljebb játszottam. Egyszer aztán, amikor koromnál fogva még az U17-es csapathoz tartoztam volna, meghívást kaptam az U19-esek edzésére. Kimondottan jó érzés volt, hogy képes vagyok nálam két évvel idősebbek között is játszani.

Az odáig vezető úton mindig ott volt mellettem az édesapám. Nem mindig tudtam értékelni a tanácsait, de ma már tisztában vagyok vele, mekkora ajándék, hogy ott van mellettem, és elmondja a véleményét a játékomról.

Őszinte leszek: hosszú ideig egyáltalán nem értettem, miért kritizálja a játékomat. A meccseim után mindig elmondta, mit kellett volna csinálnom, mit rontottam el, mi kellene változtatnom. Egy időben különösen rosszul viseltem ezeket a beszélgetéseket. Többször előfordult, hogy délelőtt lejátszottam a meccsemet, majd beültünk a kocsiba apával, és mire hazaértünk, már sírva mentem be a házba.

Apa néha olyan, mintha legszívesebben belém bújna, és helyettem játszana. Ezért mondja el, hogy merre kellett volna futnom, mit kellett volna bizonyos helyzetekben csinálnom. Volt is emiatt köztünk konfliktus, de soha nem a rosszindulat vezérelte. Ma már tudom, inkább nekem kellett felnőnöm ahhoz, hogy a helyükön tudjam kezelni ezeket a beszélgetéseket.

Még az U17-nél játszottam, amikor egyszer nagyon kiakadtam rá. A vitánk után apa írt egy hosszú üzenetet, amiben elárulta, miért csesztet folyamatosan. Nagyon megérintett, amit írt, hiszen akkor és ott hirtelen megértettem őt. Azonnal elmentettem az üzenetet a jegyzetek közé, és később – akár meccsek előtt is – sokszor elolvastam. Megértettem, hogy őt tényleg csak a szeretet vezérli, amikor meg akarja mondani, hogyan válhatna belőlem jobb játékos.

Volt egy gondolat, ami tényleg velejéig hatolt.

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

“Nem érted, hogy a győztes gólt neked kell berúgnod, nem valamelyik csapattársadnak? És azért nem te rúgod, mert nem hiszel benne. Nem mész át a falon is érte. Nem játszol érzelemmel, szívből, csak úgy elvagy. Így nem fogod semmire sem vinni. Két éven belül befejeződik az egész. Nincs már idő, mert jönnek a fiatalabbak, az akaratosabbak, akik tényleg akarják a sikert, és vállalják a kockázatot. Azért nem vagy válogatott, mert nem akarod igazán, nem vagy igazán bevállalós, igazi győztes típus. Pedig az tanulható, elsajátítható. Te mindenhez így állsz hozzá. Elpocsékolod a tehetségedet. Azért fájjon a szíved, mert ott van a kapu, és csak be kellene menned rajta.”

Rengeteg csapattársamban van egyfajta gátlástalanság, ami bennem nincs meg. Fura ilyet mondani, de túl jól nevelt vagyok. Nem vagyok egy igazi szemét, aki még a saját a csapattársát is hajlandó lerúgni egy gólért.

Emiatt nehéz volt felvennem a ritmust, de ma már úgy gondolom, sikerült megtanulni a focihoz szükséges mentalitást. Ma már hajlandó vagyok átmenni a falon. Ebben két dolog segített. Az, hogy külföldre mentem és egyedül, a családom nélkül kellett boldogulnom. És az, amikor felkerültem Újpesten a felnőttek közé.

Ott értettem meg, hogy ez a játék már vérre megy.

Ma már tisztában vagyok azzal, mit kell tennem azért, hogy ott legyek a csapatban, és meg tudjam nyerni a meccset.


Amikor először felvetődött a lehetőség, hogy Amerikába menjek focizni, kapásból nemet mondtam. Közöltem a szüleimmel, hogy szó sem lehet róla. Nagyjából két hétig szóba sem került a téma, de aztán leültünk és megbeszéltük a családdal az előnyöket és a hátrányokat. Végül arra jutottunk, hogy ez egy olyan lehetőség, amit meg kell ragadni. Ki tudja, lesz-e hasonló az életben? Úgy döntöttem, hogy kiköltözöm Amerikába.

Őszinte leszek, korábban nem nagyon ismertem az amerikai labdarúgást. David Beckham miatt megnéztem pár mérkőzést, de ezen kívül nem sok elképzelésem volt arról, milyen szinten tart a foci a tengerentúlon. Ráadásul más dolgok is foglalkoztattak, például a tanulás.

Nálunk a családban mindenkinek van diplomája, a szüleim pedig mindig hangsúlyozták az iskola fontosságát, így szóba sem jött, hogy a foci miatt ne tanuljak. Mivel végzősként mentem ki, kicsit tartottam a helyzettől. Tudjátok, addigra már kialakulnak a baráti körök, nem könnyű csak úgy odamenni, hogy “Helló, én vagyok az új srác az akcentusommal, jöttem barátkozni.” Szerencsére nagyon nyitottak voltak, barátságosan fogadtak.

Tulajdonképpen pont úgy volt, mint a filmekben. Leültem egyedül kajálni, és egy másik asztalnál ülő ötfős társaság intett, hogy menjek át hozzájuk

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

A csapatban is könnyen ment a beilleszkedés, de ez egy érdekes történettel kezdődött. Az első edzésen azt kérték tőlem az edzők, hogy teljesítsek néhány feladatot. Például le kellett futnom 1 kilométert időre. A többiek valami egészen mást csináltak, de aztán azt vettem észre, hogy mindannyian körbeállnak, tapsolnak, közben pedig biztatnak: “Gyerünk, gyerünk, meg tudod csinálni.”

Ők már látták, hogy jó időt futok, és drukkoltak, hogy még jobb legyen. Megdöbbentő volt ez az élmény. Nem igazán értettem, hogy azok a srácok, akikkel a pályára lépés lehetőségéért kell majd megküzdenem, miért szurkolnak nekem – egy ismeretlen csapattársnak -, hogy jobb eredményt érjek el, mint ők.

Végül megfutottam a csapat legjobb idejét.

Sokat hallottam a híresen pozitív amerikai szemléletről, mégis megdöbbentett ez a mentalitás. Ha egy dolgot kellene mondanom, mi fogott meg leginkább Amerikában, a hozzáállást mondanám. Elképesztően inspiráló tud lenni ez a közeg, én is azonnal beleszerettem. Magyarországon egy rosszul sikerült mérkőzés után az öltözőben gyakran megy a vádaskodás: “Miért nem lőtted be azt a ziccert?”, meg “Miért nem passzoltál annál a helyzetnél?” és “Miért úgy cserélt az edző?”

Amerikában viszont teljesen más a hangulat az öltözőben egy vereség után. Azonnal biztatják egymást a játékosok. “Semmi baj srácok, ez most nem sikerült, de nagyot küzdöttünk. Legközelebb erre majd figyelnünk kell, de a következő ellenfelünket meg tudjuk verni, mostantól arra kell koncentrálnunk.” Az elején még úgy voltam vele, hogy hagyjatok már békén, hát épp most kaptunk ki. Azóta viszont az én gondolkozásom is megváltozott.

Erre akkor jöttem rá igazán, amikor az U21-es válogatott miatt haza kellett jönnöm. Svédország ellen döntetlent játszottunk, a meccs után pedig szokás szerint nagyon negatív volt a hangulat az öltözőben. Bennem viszont úgy csapódott le, hogy tulajdonképpen a döntetlen nem is annyira rossz eredmény, és lesz még ennél jobb is. Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora a különbség az Amerikában és a Magyarországon játszó focisták mentalitása között.

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Azt hiszem, már csak ezért is megéri külföldre igazolni fiatal játékosként. Egyfelől megtanít másképp gondolkozni, másfelől pedig egyre inkább meggyőződésem, hogy a magyar focistákat ki kell mozdítani a komfortzónájukból. Sokszor úgy tűnt, mi magyarok nem hozzuk ki egymásból a maximumot edzéseken. Mindenki csak úgy elvan. Nem tudom pontosan megmondani, mi a magyarázat erre. Olyan mintha csak úgy bennünk lenne.
Külföldön nincs ilyen: ott versenyhelyzet van, mindenkinek napról napra meg kell küzdenie a helyéért. Ott mindenki maximumot akar nyújtani. Ez nekem is sokat segített.

Külföldön megtanultam egyedül boldogulni, miközben a helyemért is meg kellett küzdenem. Emiatt sokkal jobb játékos lettem.

A magyar fociból még egy dolgot hiányolok: a szurkolókat. Az MLS-ben rengeteg a szurkoló, szinte állandóak a telt házas mérkőzések. Persze volt szerencsém Újpest-Fradi derbin pályára lépni, ami azzal együtt is hatalmas élmény volt, hogy csak pár percet kaptam az edzőmtől. A foci és a szurkolás valahol ott kezdődik. Az teszi teljessé az élményt. Akkor van az, hogy egy focista körbenéz a stadionban és arra gondol: ez igen.

Azért szeretek Kansasben focizni, mert minden második hétvégén megkapom ezt az élményt a szurkolóktól. Amikor körbenézek a stadionban, arra gondolok, hogy pontosan ezért lettem futballista. Megható volt látni, mennyire elérzékenyültek a szüleim, amikor kijöttek megnézni az egyik mérkőzésemet. Azt mondták, lehet, hogy nem a Premier League-ben focizom, de azért nem semmi, hogy idáig eljutottam. És hogy nagyon büszkék rám.
A helyzet az, hogy én is büszke vagyok magamra.


Urbányi Istvánnak nagyon sokat köszönhetek. Miatta kaptam lehetőséget a Kansas utánpótláscsapatánál. Amikor már az ifiknél rendszeresen játszottam, rendre megemlítette a nevem a felnőtt csapat mesterénél, Vermes Péternél, és próbálta meggyőzni arról, hogy adjon lehetőséget legalább egy edzésen. Így történt, hogy a felnőttek között is kipróbálhattam magam. Akkor viszont még nem igazoltak le. Tudták jól, hogy a suli miatt haza kell jönnöm, le kell érettségiznem, majd el kell kezdenem az egyetemet.

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Közben az Újpestben a profik között is bemutatkoztam. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen hirtelen a felnőttek ritmusát kellett felvennem. Ugyanakkor rendkívül hasznos időszak volt az NB I-ben eltöltött pár hónap. Ez adta meg a játékomhoz az alapokat. Már csak azért is, mert az újpesti visszatérést követően közölte velem a Sporting Kansas, hogy szeretnének leigazolni egy homegrown, azaz saját nevelésű szerződéssel.

Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyfelől, amikor hazajöttem, tudtam, hogy mindenképpen szeretnék visszamenni Amerikába. Így rettentő boldog voltam, hogy sikerült meggyőznöm a klub vezetőségét. Másfelől viszont szomorú voltam, mivel el kellett hagynom Újpestet. Kisgyerekként arról álmodoztam, hogy egyszer majd a felnőttek között focizom, és amikor végre sikerült elérnem, leigazolt egy másik csapat.

Nehéz volt otthagyni a klubot. Mert ha megkérdeznek, szeretnék-e Újpesten legenda lenni, bármikor igent mondok.

Ám tisztában voltam azzal, hogy Amerika mekkora lökést ad, így nem volt kérdés, melyik utat választom. Abban a szezonban még nem mutatkozhattam be a felnőttek között, többnyire a másodosztályú csapatnál kaptam lehetőséget. Én viszont szerettem volna élvonalban játszani, hogy bekerüljek az U21-es válogatottba. Ezért igazoltam Gyirmótra kölcsönben. Meghívót végül nem kaptam a válogatottba, ami tagadhatatlanul fájt. A gyirmóti teljesítményem azonban közelebb vitt az amerikai csapatomhoz. Közölték velem, hogy számítanak rám, és januárban visszarendeltek.

Azt válaszoltam, hogy természetesen visszajövök. Ám azt is hozzátettem, hogy nem szeretnék megint csak a padon ülni. Közben megfogadtam, hogy türelmes leszek. Ha nem is játszom, ha a padon kell üldögélnem, akkor is várni fogom a lehetőséget. A szezon első fele türelmes várakozással telt.

Előbb csereként kezdtek számítani rám, főleg a mérkőzések hajrájában, majd a US Open-kupában kezdőként is pályára léphettem. Mázlim volt, de azt is mondhatjuk, hogy a türelem kifizetődött. Pont jött egy válogatott szünet, volt néhány sérültünk is, így én következtem a sorban.

Tudtam, hogy meg kell ragadnom a lehetőséget, és jól is ment a játék. A kupában gólt szereztem, majd bajnokin is sikerült betalálnom, épp Nikóék ellen. Onnantól bennragadtam a csapatban.


A kansasi csapattársak a kezdetektől fogva irtózatosan jó fejek voltak. Nem csak a pályán, de azon kívül is segítettek beilleszkedni. Hívtak különböző programokra csak azért, hogy velük legyek, jobban megismerjem őket. Egyvalakit mégis kiemelnék közülük.

Ő a csapatkapitányunk, Matt Besler. Érdemes róla tudni, hogy nem véletlenül kapta meg a szalagot: valóban ő az igazi vezér az öltözőn belül. Az első edzéseim egyikén odajött hozzám, bemutatkozott és azt mondta, ha bármilyen problémám van, hozzá bátran fordulhatok. Nagyon sokat segített, hogy úgy érezzem, én is a csapat része vagyok.

Aki az öltözőben Besler, az a pályán Benny Feilhaber. Ő a csapatunk egyik középpályása, hihetetlen játékintelligenciával rendelkezik, de ami ennél is fontosabb, remekül megértjük egymást. Benny pontosan tudja, hova kell ívelni a labdát, én pedig ösztönösen tudom, hogyan helyezkedjek, ha ő passzol.

Csak azt sajnálom, hogy a keret tapasztaltabb játékosai közé tartozik, így valószínűleg nem játszhatunk együtt sokáig. A köztünk lévő összhang a US Open-kupa döntőjében nagyon jól jött.

A US Open-kupa iszonyatosan fontos a csapatnak. Év elején a vezetőség közölte, az az elvárás, hogy megnyerjük a sorozatot. Ennek megfelelően álltunk hozzá. Nagy öröm volt számomra, hogy eljutottunk a döntőig, és hogy ehhez én is gólokkal tudtam hozzájárulni. A Minnesota United ellen szerzett találat után a bajnokságban is egyre több bizalmat kaptam Vermes Pétertől. Az elődöntőben pokoli nehéz dolgunk volt a San Jose Earthquakes ellen, de büntetőkkel – köztük az enyémmel – végül döntőbe jutottunk.

De aztán nem volt minden zökkenőmentes. Szombaton bajnoki várt ránk a New England Revolution ellen, majd szerdán jött a kupadöntő. A bajnoki előtt éreztem, hogy fáj a combom. Mindenképpen szerettem volna pályára lépni, mert attól tartottam, ha sérültet jelentek, a kupában sem fogok lehetőséget kapni. A fájdalom azonban nem múlt el, és ezt kénytelen voltam megmondani az edzőknek. Vermes Péter szerencsére nagyon megértő volt. Azt mondta, hogy ugyan a kezdőcsapatba szánt, de az a legfontosabb, hogy egészséges legyek a kupadöntőre.

Mondanom sem kell, eléggé megnyugtatott a tudat, hogy számít rám a sérülésem ellenére is. A magam részéről úgy voltam vele, hogy ha szét kell szakadnom érte, akkor is pályára akarok lépni a döntőben. Ott voltak a szüleim látogatóban, és szerettem volna, ha látnak a fináléban. Gondolhatjátok, apa mennyire K.O.-n volt, amikor megtudta, hogy kérdéses a szereplésem. Azzal próbáltam nyugtatni, hogy ha rajtam múlik, ott leszek a pályán.

Fotó: Europress/AFP

Fotó: Europress/AFP

Ha nem döntőről van szó, valószínűleg másképp gondolkodom, de a kupagyőzelem extra motivációt jelentett. Sok olyan futballista van, aki úgy fejezi be a pályafutását, hogy semmit nem nyert, vagy még döntőben sem szerepelt. Úgy gondoltam, ha már egyszer kiharcoltuk a győzelem lehetőségét, annak szeretnék részese lenni. Akár nyerünk a végén, akár veszítünk. Szerencsém volt, mert a fájdalom elmúlt, és készen álltam a játékra.
A padon kezdtem a találkozót, de annak tudatában ültem le, hogy a meccs bizonyos pontján megkapom majd a lehetőséget.

Mivel tudtam, hogy nem leszek a kezdőben, nem izgultam a meccs előtti napokban. A lámpaláz akkor fogott el először, amikor elindultunk a stadionba a szüleimmel.

Benne volt a levegőben, hogy ez a nap más, mint a többi. A stadion körül szurkolók tömege hömpölygött, ez pedig megadta az alaphangot. Az öltözőben mindenkin lehetett érezni, hogy extrán motivált és mindenki minden idegszálával a mérkőzésre koncentrál.

Ha nem tudom, hogy döntőben vagyunk, a nézők reakcióiból is kitaláltam volna, hogy ez a mérkőzés fontosabb a többinél. A szurkolók, de még mi, a kispadon ülő játékosok is, minden lehetőségnél felugrottunk. Együtt éltünk a játékkal. A találkozó elején volt pár lehetőségünk, majd meg is szereztük a vezetést Latif Blessing fejesével. Nem sokkal később láttam, hogy Blessing sántikálni kezd. Az a vicces, hogy ha megsérül egy játékos, azt az egész kispad észleli.

Hirtelen mindenki engem nézett.

Én csak egyetlen embert figyeltem, az edzőnket. Aztán egyszer csak Vermes Péter hátrafordult, és elküldött melegíteni. Szavakkal nem is tudom leírni, mennyire jól esett a közönség szeretete. Miközben melegítettem, folyamatosan biztattak, azt kiabálták felém, hogy “Let’s go!, Let’s go!” Mire végeztem a bemelegítéssel, már minden ütközésbe, minden párharcba bele akartam menni. Ilyen lelkiállapotban cseréltek be a 40. perc környékén.

A második félidő közepén jártunk, amikor valahogyan átkeveredtem a pálya jobb oldalára. Észrevettem, hogy az ellenfél nagyon feltolta a védelmi vonalát. A labda Benny-nél volt, és mindketten észleltük a szabad területet. Általában jól szoktam beindulni a védelem mögé, és ebben a helyzetben is sikerült tökéletesen elkapni az ütemet.

Leváltam az emberemről, közben Benny bejátszotta a labdát a védők közé. Láttam, hogy a labda picit hosszú, ezért teljes sebességgel elindultam érte. A kapus borzasztó ütemben jött ki, ezért csak az volt a célom, hogy picit hozzáérjek, elpöcköljem mellette és bepasszoljam a kapuba.

Utóbbira már nem volt szükség.

Úgy értem a labdához, hogy az utána egyenes úton talált utat a kapuba.

Így lett 2-0. A mérkőzés után az egyik interjúban azt mondták nekem, nagyon nyugodtnak tűntem. Az is voltam. Akkor már tudtam, hogy ezt a találkozót megnyertük. Együtt örültünk a csapattársakkal, közben a szüleim felé is csókokat dobáltam. Fantasztikus pillanat volt.

Tudjátok, a gólszerzés elég furcsa dolog. Ez a legszebb meglepetés az életben. Az egész mérkőzésen, sőt, az egész szezonban erre vársz, de sokszor valamiért mégsem jön. Amikor viszont sikerül, az az igazi katarzis. Különösen akkor, ha van 30 ezer ember a stadionban, akikkel megoszthatom ezt az érzést.

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Fotó: Facebook/Sallói Dániel

Ez volt az első trófeám a csapattal, de szeretném azt hinni, hogy ez még csak a közös utunk kezdete. Nagyon szeretem a Kansast, jelenleg nem is tudom elképzelni, hogy máshova igazoljak. Még csak most robbantam be, szeretnék hozni még egy jó szezont. Ha ez sikerül, akkor már beszélhetünk arról, hogy stabil és meghatározó játékos vagyok az MLS-ben.

Amennyiben ebben az ütemben tudnék fejlődni, természetesen kipróbálnám magam más szinten is.

Sallói Dániel, a Sporting Kansas City futballistája, 2017. december

Related Posts