Van bennem hiányérzet, de azért büszke is vagyok – Lisztes Krisztián írása

shadow

Elég jó kis korosztály volt az enyém. A 76-osok között olyan egyéniségeket találunk, mint Király Gabi, vagy Dárdai Pali, akik nívós csapatokban a világ legjobbjai ellen játszottak akár topligákban, akár nemzetközi kupákban. Persze én sem panaszkodhatok, hiszen bajnoki címet szereztem a Bundesligában, csapattársként is ellenfélként is pályára léptem a világ legjobbjaival, de úgy gondolom, velem kapcsolatban mindig ott motoszkál az emberek fejében, a “mi lett volna, ha…” kérdés. Nem kertelek: az enyémben is.

Gyorsan hozzáteszem, ha van is bennem némi hiányérzet, azért büszke vagyok a pályafutásomra. Nem az eredmények, vagy egykori csapataim miatt maradt meg bennem a fenti kérdés, hanem azért, mert lógva maradt a levegőben egy beteljesületlen álom: Spanyolország.

Lehettem volna 10-es, de 8-as lettem

Sokan mondták, és egy kicsit én is úgy érzem, hogy nagyon feküdt volna nekem a La Liga. Akik így látták, azokban bizonyára az maradt meg, hogy talán nincs is olyan középpályás poszt, amin nem játszottam a Stuttgartban vagy a Brémában. Az aktuális formációtól függően voltam én belső középpályás, irányító, játszottam a gyémánt tetején és a közepén is, sőt még szélsőként is pályára léptem.

Lisztes Krisztián a Bundesliga történetének 35,000. gólját szerezte - pont leendő csapata, a Bremen ellen (Forrás: Bundesliga.de)

Lisztes Krisztián a Bundesliga történetének 35,000. gólját szerezi – pont leendő csapata, a Bremen ellen (Forrás: Bundesliga.de)

Pedig gyerekként centert játszottam, és lődöztem is a gólokat szép számmal. Csak az volt a baj, hogy imádtam a labdát, és hát egy középcsatár ki van szolgáltatva a társainak ebből a szempontból. Így hát egyre többször léptem vissza a középpályára, hogy elkérjem a zsugát, így lett belőlem a csatárok mögött játszó, klasszikus 10-es.

Be kell azonban vallanom, hogy amikor belecsöppentem a topfutballba, kiderült, hogy nem vagyok elég nagy klasszis a 10-es poszthoz. Talán nem voltam nagyon messze tőle, és úgy gondolom, Spanyolországban kiteljesedhettem volna ezen a poszton, de így, hogy a La Liga nem jött össze, inkább 8-asnak mondanám magam, mint 10-esnek.

Lisztes Krisztián: mindenes középpályás

A Stuttgartnak amúgy is megvolt már a 10-ese. Kraszimir Balakov kész játékos volt, klasszikus irányító, akinek elképesztő bal lába, remek szabadrúgásai és tökéletes erőnléte volt. Én 21 évesen kerültem a VfB-hez, de annak ellenére, hogy őt nem tudtam kiszorítani a csapatból, sokat játszottam. Hol mellette, hol mögötte, de ott voltam a pályán, és rengeteget tanultam tőle, és közben Német Kupát nyertünk, és bejutottunk a KEK-döntőbe is. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam Stuttgartban.

(Fotó: Kicker.de)

(Fotó: Kicker.de)

A Bundesligában már sokkal többet kellett védekeznem, mint korábban, de én nem éreztem úgy, hogy felkészületlenül csöppentem volna bele a topfoci kihívásaiba. Kilencéves korom óta a Fradi játékosa voltam, végigjártam az összes korcsoportot, és mindenhol kiváló edzőkkel, jó pedagógusokkal dolgozhattam együtt. Úgy érzem, megkaptam azt a képzést, amire szükségem volt, akár általános edzésekről, akár egyéni képzésekről volt szó. Nem mondom, hogy például a fejjátékomat nem lehetett volna még fejleszteni, vagy említhetném a párharcokat és a védekező játékomat is, de ezek a dolgok – a bal lábammal együtt – szépen kikupálódtak menet közben a Bundesligában.

Mindez úgy, hogy közben az erényeimet is sikerült folyamatosan fejleszteni. A gyors első 2-3 lépésem és a mobilis bokám rengeteget segített a cselekben, ritmusváltásokban, így nem estem kétségbe a Bundesligában sem. Ezeken kívül fontos volt, hogy pszichésen is szerencsés alkat vagyok: nem összenyom, hanem felpörget, ha nagy nyomás alatt kell játszanom, így ösztönösen jó döntéseket hoztam.

A csúcspont: Werder Bremen

Ha valaki az igazi posztomat keresi, a brémai időszakomban keresgéljen. A Werdernél 3-5-2-es formációban játszottunk, ami tökéletesen feküdt nekem. Addigra már megvolt a kellő Bundesliga-rutinom, hoztam a dinamikát, a lendületet, amit elvártak egy középpályástól, és úgy gondolom, nagyon jól illett a játékom a brémai rombusz alakú középpályába.

És bizony a csapatnak is jól ment ebben a formációban: megvolt a mélysége a játékunknak, de közben jól ment a letámadás, és persze a sok technikás középpályás miatt a passzjátékunk is kimagasló volt. Az első brémai évemben az 5. helyen végeztünk a Bundesligában, engem pedig a Bild beválasztott az év csapatába. Ez talán a legnagyobb elismerés, amit pályafutásom során kaptam, még ma is beleborzongok, ha eszembe jut, hogy egy európai topligában a posztomon a legjobbnak láttak.

Fotó: Action Images

Fotó: Action Images

Amellett, hogy jól ment a játék, az is fontos volt, hogy éreztem, bíznak bennem, fontos tagja voltam a csapatnak. Nem kiegészítő játékos voltam, hanem alapember, akinek fontos szerepe volt a Werder játékában. A bajnoki címmel záruló [2003/04] idényben én voltam az egyetlen játékos, aki minden meccsen pályára léptem. Egészen a sérülésemig.

Minden szakadt, tört, sérült 

A sportolók rémálma az a sérülés, amit elszenvedtem. Úgy is nevezik, hogy a Boldogtalan Hármas, mert nem elég, hogy a keresztszalag szakad, de sérül mellette a csont és a porc is. Egy specialista műtötte a térdemet München közelében, és a szalagot érintő beavatkozás jól is sikerült, ugyanakkor visszatekintve elmondható, hogy a rehabilitációmat alaposan elrontották. A térdem stabil volt, de a meniscus-sérülés soha nem jött igazán rendbe. Mindig fájt, mindig szúrt, úgyhogy jöttek az injekciók, meg a gyógyszeres kezelések, ami érthetően hatással volt a teljesítményemre is.

Nagyon bosszantó a dolog, mert a térdem helyre jött, mégsem voltam egészséges. Az egész olyan volt, mintha lett volna egy gyors, erős sportkocsim, aminek viszont az egyik kereke defektes volt.

Fotó: Getty Images

Fotó: Getty Images

Persze nagyon jól esett, hogy a kupadöntő után a társaim felemelték a mezemet, és hogy az utolsó meccs lefújása után Schaaf hozzám jött oda először gratulálni a bajnoki címhez, de ez a sérülés többet vett el tőlem, mint a rehabilitációval töltött időt.

Kell is a menedzser, meg nem is

Furcsa dolog ez a menedzserjáték. Sokszor játékosként nem is tudod, mennyit érsz igazából. Ott motoszkál benned a kérdés: vajon megfizetnek rendesen? Kereshetnék többet ennél? Megbecsülnek úgy, ahogy megérdemlem? Én egyébként sem azért kerültem a Bundesligába, mert egy ügyes menedzser kivitt, és a Brémához sem egy közbenjáró ügynök miatt kerültem. Eljöttek Magyarországra, megnéztek, és szerződést ajánlottak. Azért persze volt menedzserem nekem is, de ezekre a kérdésekre soha nem kaptam választ, pedig – bár soha nem turkáltunk egymás zsebében az öltözőben – azt tudtam, hogy sokan keresnek nálam nagyságrendekkel többet Brémában.

A sérülésem előtt, a téli átigazolási időszakban azt mondtam a menedzseremnek: “Figyelj, ahhoz, hogy hosszabbítsak, nekem nem kell ügynök, azt meg tudom oldani én is. Te inkább keress nekem egy spanyol csapatot, nézz körbe, van-e érdeklődés, és ha igen, milyen kondíciókkal.”

Utólag azt mondom, ez hiba volt. Egyrészt az, hogy én mentem be a hosszabbításról tárgyalni, másrészt az, hogy hittem a menedzsernek, aki folyamatosan hitegetett a sevillai lehetőséggel. Egyik dolog sem alakult jól: a Betisszel a tárgyalásig sem jutott el a történet, Klaus Allofs pedig nem akart emelni a béremen, ugyanazt ajánlotta, amit azelőtt is kerestem. Innentől beindult egy idegőrlő türelemjáték: Brémában, ahol közben kiderült, hogy Ailtont és [Mladen] Krstajicot viszi az év végén a Schalke, nyomasztottak, hogy mondjak már valamit, közben a menedzser csak hitegetett, hogy él a Betis-vonal, és folyamatosan tárgyalásban állnak. Hittem neki, és nemet mondtam a Werdernek. 28 éves voltam, az utolsó komoly szerződésem aláírására készültem, úgy éreztem, ez a jó döntés.

Fotó: Werder.de

Fotó: Werder.de

Bár az első helyen teleltünk, érezhetően megváltozott a hangulat a csapatnál. A brémaiak végül emeltek az ajánlatukon, de közölték, gyorsan kell mondanom valamit, mert kinéztek a helyemre egy brazilt, ha visszautasítom. Ekkor már nem bírtam tovább, és felelősségre vontam a menedzseremet, hogy nem hoz ajánlatot, és csak hiteget, pedig hónapok teltek el, én meg közben visszautasítottam egy jó ajánlatot. Végül közöltem vele, hogy nem kívánok vele együtt dolgozni a továbbiakban. Aztán jött a sérülés, és – ha volt is alapja, mert ezt végül soha nem tudtam meg – füstbe ment a spanyol dolog.

Nem mondhatom, hogy elégedetlen vagyok

A sérülés elvett tőlem egy rakás kecsegtető lehetőséget, de azért, ha visszagondolok a pályafutásomra, van okom büszkének lenni. Olyan élmények adattak meg nekem, amikre nagypapa koromban is szívesen emlékszem majd vissza. Nem lesz meglepő, amit mondok: a kedvenc meccsemet nem a Bundesligában, hanem a Ferencvárosban játszottam.

Felnőtt játékosként nem voltam az a kimondottan nagy gólvágó, az meg kimondottan ritkán fordult elő, hogy egy meccsen kétszer is betaláltam, de a Newcastle ellen ez is összejött. Varga Zoli azt találta ki az angol sztárcsapat elleni meccsre, hogy közelebb játszat a csatárokhoz, ennek köszönhetően többször odakerültem a kapu elé, és kétszer is betaláltam. Az a hangulat, a közönség, a szurkolás… soha nem felejtem el azt a győzelmet. Pedig arra talán kevesen emlékeznek, hogy akkoriban sokat szenvedtem a bokámmal, és így nem is volt valami jó időszakom, de a Newcastle ellen minden összejött. De azért a kedvenc gólomat nem Sheareréknek lőttem.

Az elején még elvállalja az ember

Nemrég a Népligetben találkoztam Marko Babiccsal, akinek a “helló” utáni első mondata az volt, hogy azzal a bizonyos góllal tönkretettem a Leverkusen egy teljes szezonját. Persze van ebben némi túlzás, hiszen a Leverkusen-Werder Bremen meccset – ha jól emlékszem – három fordulóval a bajnokság vége előtt rendezték, ráadásul nem is győztes gól volt, hiszen Zé Roberto góljával még egyenlíteni tudott a Leverkusen, és már nem is emlékszem, hogy Frings, vagy Ailton lőtte-e a győztes találatunkat.

Mindenesetre nem semmi gól volt, az biztos. Az ember úgy van vele a meccsek elején, hogy még könnyen elvállal egy-egy lövést. Mit számít, ha az 5. percben kirúgod a lelátóra a labdát, ugye? Én is így voltam vele, megkaptam a labdát, toltam rajta egyet, és ráküldtem.

De nem csak mérkőzések és gólok maradtak meg bennem, hanem játékosok is. Olyan csapattársaim voltak, mint Miro Klose, aki a világ legjobban fejelő játékosa volt, vagy Johan Micoud, Ailton és Torsten Frings, de még talán ennél is illusztrisabb az a névsor, akik ellen pályára léphettem.

Ha csak egy valakit emelhetnék ki, az egészen biztosan Michael Laudrup lenne. Egyszerűen lehetetlen volt tőle elvenni a labdát, hiába tudtad, merre fog cselezni, akkor is megcsinálta. Hihetetlen volt, amit a labdával tudott. Óriási hatással volt rám a játéka.

A lényeg: jó tanácsokat adni

Rengeteget kaptam a játéktól, és szeretnék minél többet visszaadni belőle. Most, hogy fiatalokkal foglalkozom, erre lehetőségem is van, és igyekszem olyan jó tanácsokkal ellátni a gyerekeket, amilyeneket én kaptam annak idején.

 

Azt szeretném, ha sok kissrác kerülne ki a kezeim alól úgy, ahogy annak idején én: boldogan, elégedetten, felkészülten. Ugyanakkor nem csak futballistákat, embereket is nevelünk, és én akkor lennék igazán boldog, ha később úgy gondolnának rám a mostani növendékek, ahogy én gondolok egykori edzőimre.

Gyerekekkel dolgozni óriási felelősség, érzem is a nyomást rendesen, bár nem csak akkor, amikor edzést tartok, hanem akkor is, amikor nézem, ahogy a fiam focizik. Igazából akkor tudok kikapcsolni, amikor a kislányom meccsét nézem, ő ugyanis röplabdázik, ahhoz pedig egyáltalán nem értek. Csak azt látom, hogy minden labdamenet után pacsiznak, élvezik a játékot. Nekem ennyi bőven elég is.

Lisztes Krisztián, 2018. január

Related Posts

  • robbiemcewen

    Oriasi jatekos voltal!
    Siman 100+ valogatottsag a serulesek nelkul.
    De igy is Gera mellett a mostani/legutobbi generacio legjobb magyar futtbalistaja vagy.

  • popp

    Szerintem a jó bajnokságokban játszó játékosokkal felálló csapatunknak (Király, Babos, Fehér Csaba, Mátyus, Sebők, Bodnár, Lisztes, Dárdai, a még élő Fehér Miki, Szabics, sőt már Gera is) ki kellet volna jutnia a 2004-es eb-re, főleg ha belegondolunk, hogy a lettek mentek tovább a helyünkön. Ha akkor Gellei Imre, helyett egy Dárdai van, de akár egy Ervin Koeman, tehát egy nemzetközi viszonyokat ismerő kapitányunk van. Lettországban nyernünk kellett volna, de kikaptunk 3-0-ra, mert Gelleiék basztak föltérképezni az ellenfelet (lehet, hogy küldtek “megfigyelőt”, valami öntelt a magyar fodbal primátusáról meggyőződött öreget). De a letteknek volt egy villámgyors csatára, Verpakovskis. Gellei erre mit talált ki? Na mit, a gyorsnak jóindulattal sem mondható Sebők, Mátyus, Gyepes vonalát (kábé közülük lehettek a középső védők) föltolta a felezőig, hogy majd a kapujukba toljuk a letteket és majd valahogy begyötörjük a győztes gólt. Verpakovkis, meg az ő indítására berendezkedett lett csapat éppen csak erre vártak és kontrákból megzúztak minket 3-0-ra. Egy jól felkészült kapitány, aki tisztában van az ellenfél erényeivel – mint amilyen Dárdai volt 2015-ben -, ilyen böszmeséget biztos nem csinál. Ennyit ért a magyar szakma már akkor is, de csak mostanában jutott nyugvópontra az a vita, hogy magyar vagy külföldi kapitány kell (Dárdai a szakmai tudás szempontjából külföldinek számít), amikor lassan az utolsó nemzetközi szinten valamirevaló játékosunk is visszavonul.

    • Respectvv4laci

      Pontosan. Hasonlitsd már össze azt a keretet azzal amelyik kijutott? Ég és föld a különbség

      • popp

        Igen. Ezért volt roppant szimpatikus Király, mikor a kijutás után arról is beszélt, hogy gondol azokra válogatott csapattársaira is, akikkel nem sikerült nagy tornára mennie.

  • Péter Fehér

    Lisztes olyan tehetség volt,hogy már 12 éves korában is róla írtak az újságok. Ha olyan jó lett volna a képzés,ahogy Ő állítja ,akkor a magyar foci nem ott tartott volna, és ma sem, meg 20, 30, 40 év sem.
    Szóval ezek az ömlengő szavak a jó mesterekről így félig lehetnek igazak, félig meg nem. Ha jó lenne a képzés,akkor nem 86 lett volna az utolsó VB, és negy 40 év után jutunk ki EB-re,de Lisztes idejében se ért el a magyra foci szinte semmit és ez bizony az edzők felelőssége is. Az a gyanúm,hogy Lisztes sem tudja átadni a fiataloknak azt a mentalitást,ami egy profi focistának szüksége van. Hány éve dolgozik? Hány gyerek került ki a keze közül,akik később sztárok lettek, vagy legalább egy TOPligában játszanak? Ez a kérdés,ez mutatná meg,hogy sikeres szakemberek dolgoznak a képzésben. Lisztes nagyszerű karriert tudhat magáénak,de azért Ő egy kivételes tehetség volt.