Jók és még jobbak

shadow

Soha rosszabb új évet, ezt nyugodtan kijelenthetjük. A férfi tenisztől legalábbis mindent megkaptunk, amit akartunk.
Már annak is örülhettünk, hogy mindenki színre lépett, aki számít, de legfőképp annak, hogy mindenki egészséges.

Visszatért Roger Federer és Rafael Nadal. Mindketten frissen, motiváltan, fiatalosan, lelkesen vágtak bele a 2017-es szezonba, ami végső soron a legtöbb, amit várhattunk tőlük. Mindketten nyertek két mérkőzést biztató játékkal, és mindkettejüknek becsúszott egy szoros, de vállalható vereség.

Roger Federer zseniálisan szórakoztató, három tie-breakes találkozón kapott ki egy hajszállal Alexander Zverevtől. Egy olyan meccsen, aminek ugyan nem volt valós tétje, de amit mégis minden teniszrajongó tátott szájjal bámulhatott, és ami után fél órával a svájci felszabadultan bongózott a lelátón, mert tényleg annyira pozitív vereség volt.

Rafael Nadal ugyan szintén kikapott Milos Raonictól a brisbane-i negyeddöntőben, de azon a meccsen szett- és brékelőnyben volt a világ harmadik legjobb játékosa ellen, akiről balgaság lenne azt állítani, hogy nincs esélye idén Grand Slam-tornát nyerni.

Ez a hét nem arról szólt, hogy meggyőzzenek minket arról, fognak ők még GS-t nyerni, hanem arról, hogy lássuk, tudnak ők még úgy teniszezni, amiért annyira szeretjük őket. Már persze, ha hagyják őket.

Ugyan a fiatalok nem villogtak még a héten, de ez nem is az a hét, amikor feltétlenül villogni kell nekik. Dominic Thiem nyert meccset, de nem jutott elődöntőbe, Lucas Pouille zseniális játékkal fordított és nyert 0-5-ről Gilles Simon ellen, de aztán megsérült a lábujja, Alexander Zverev legyőzte ugyan Federert, de simán kikapott Richard Gasquet-tól, Milos Raonic pedig legyűrte Nadalt, de nem sikerült címet védenie Brisbane-ben.

Mégis láttunk egy Stan Wawrinkát összeszorított fogakkal küzdeni és csodás játékkal fordítani Kyle Edmund ellen, láttunk egy Nishikori Keit egészen a döntőig varázsló módjára játszani. Láttunk egy Fernando Verdascót közel kerülni a mennyországhoz, láttuk, ahogy Richard Gasquet egykezes fonákja Hopman-kupa-győzelmet hoz a franciáknak.

És legfőképpen láttuk, ahogy egy Grigor Dimitrov ihletett tenisszel tornát nyert két év, és sok elveszített finálé után. Jó volt látni a bolgár teniszezőt Dani Vallverduval az oldalán és azt a sok szépséget, amit a héten művelt (nem gondoltátok, hogy ezt a mondatot kihagyom, ugye?!).

Fotó: Europress/getty

De amitől igazán emlékezetes marad a hét, az Novak Djokovic és Andy Murray 36. összecsapása volt. Soha korábban ilyen kis tornán nem futottak még össze, mégis, amit láttunk, az maga volt a jelenlegi profi tenisz sava-borsa. Az év hetedik napján, egy 250-es tornán, a legutóbbi találkozóik fontosságához képest elenyésző téttel léptek pályára. Mégis olyan sebességű teniszt láttunk, amire ma rajtuk kívül senki más nem képes, három órán át meg pláne nem.

Nagyon ritkán fordul elő, hogy az év első szombatján akad egy teljes óra, amikor az igazi teniszrajongók szemében elmosódott a pályán látható Doha felirat, elfelejtődött az ATP 250 kifejezés, csak egy homályos háttérpaca lett a katari stadion, és úgy érezhettük magunkat, mintha egy Grand Slam-döntőt néznénk, mert csak a világ két legjobbja létezett. Ők viszont élesen kirajzolódtak azon a lila pályán és földöntúli tempóban, a meccset halálosan komolyan véve játszottak egymás ellen.

Meg a világ ellen és a világnak. Mert az év első Grand Slam-tornája még csak most jön.
Mondom, soha rosszabb új évet.

Fotó: Europress/getty

 

Related Posts

  • giotti1

    Petra, tudtam, hogy a Dimitrov-Vallverdu álompárról fogsz valamit írni, de egy teljes posztra számítottam. :-) Nagyon visszafogott voltál, ne kímélj minket, jöhet a teljes cikk! :-)

    • Egyetértek :)

  • Ildikó

    Ja, és a szuper szálkás új vádlijáról még egy fotót sem posztoltál! (amúgy nekem speciel nem is hiányzott annyira…)