Miként választ edzőt Roger Federer?

shadow

Messziről kell indulnunk, hiszen bár a cím egyszerűnek tetszik, mégsem az. Ha jól belegondolunk – egyelőre még távol maradva a tenisztől – a világ versenyszerűen sportoló millióinak csak nagyon kis százaléka, sőt inkább azt gondolom ezreléke, vagy tízezreléke, nem is ismeri azt a fogalmat, hogy edzőválasztás. A csapatsportolók ugye, úgy ahogyan vannak kiesnek, ők maximum az edző buktatásig jutnak, juthatnak el, az edző választása nem az ő kompetenciájuk. (Jó persze akadnak legendák, mely szerint megkérdezték a legendás tízest, hogy mégis elégedett-e a klubvezetés döntésével, de azért aligha ez a jellemző)

Olyan Federerrel egy szinten emlegethető globális világsztároknak, mint egykoron mondjuk Pelé vagy Jordan volt, vagy amilyen manapság mondjuk Messi vagy Tom Brady esetleg LeBron James, sosem adatott meg az edzőválasztás luxusa.

Ha az egyéni sportolókat tekintjük, ott is nagyon-nagyon kevesek jutnak el idáig. Gondoljunk csak a magyar úszósportra például. Micsoda botrányok voltak pár évvel ezelőtt, amikor Olimpiai és világbajnokok klubot és ezáltal edzőt váltottak. Ami praktikusan ugye annyit jelentett, hogy nem mentek végig azon az úton, amit a sportági vezetés gyakorlatilag akkor kijelölt a számukra, amikor az édesanyjuk ötévesen levitte őket az uszodába, hanem fogták magukat és beleszóltak a saját életükbe.

Hosszú Katinkáról, Cseh Laciról, Gyurta Daniról beszélek például. Persze ők nem említhetők egy lapon Federerrel, de mondjuk a világranglista harmincadikjával nyilván igen, így aztán pont annyira kellett volna természetesnek lennie az edzőváltásuknak, mint ahogyan edzőt váltott mondjuk Baghdatis, Goffin vagy Babos Timi.

Igen ám, de míg a teniszezők maguk fizetik az edzőjüket, addig ez egy úszónál, atlétánál koránt sincs így, éppen ezért akár még jogosnak is tekinthetjük azt az igényt, hogy valaki más is beleszóljon a választásba a sportolón kívül. Szóval igen, a tenisz az ilyen szempontból is más, aminek persze nem csak előnye, hanem hátránya is akad. Teniszedzők százai tudnának történeteket mesélni olyan szülőkről, akik bele akarnak szólni a szakmai munkába, pusztán csak azért, mert ők állják a cehhet, és teniszedzők százait lehetne felsorolni, akik nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni. És ezek az edzők igen gyakran gondolnak irigykedve, azokra a kollégáikra, akik mondjuk úszóedzőnek mentek, mert ott a szülőket legtöbbször be sem engedik az uszodába. Más kérdés persze, hogy amikor a fizetésüket számolják, akkor az irigykedés iránya megint csak megváltozik, de ezt most tekintsük mellékszálnak.

A lényeg azt hiszem az, hogy a választás szabadsága megkövetel egyfajta kulturáltságot. Egy teniszező felnevelése rengeteg pénzébe kerül a szülőknek, mindenütt a világon. Nyilván ott, ahol van egy működőképes szisztéma a háttérben, ahol nem minden teher a tehetséges gyerekek szüleire hárul, ott valamelyest kevesebbe, mint ott ahol semmiféle ilyen nincs, de azt ne gondoljuk, hogy a Federer szülők mondjuk nem hoztak anyagi áldozatokat a pici Rogerért, amikor még erre szükség volt.

Éppen ezért, ahogy minden szülő előtt ebben a sportágban, úgy nyilván a Federer szülők előtt is ott lett volna a belepofázás lehetősége.

Gyanítom nem tették. Egyfelől persze a közeg is nyilván más arrafelé, van egy működőképes rendszer, amely levett némi terhet a szülők válláról, és hát nyilván akkor sem halt volna éhen a család, ha Rog mondjuk történetesen nem vitte volna semmire. Ezek a körülmények azért nyilván nagyobb szabadságot biztosítanak, mint amikor valakinek a papa álmát kell megvalósítania, tök egyedül a tajgán, úgy, hogy a család minden megtakarítását a kis Olegre teszi fel. Akad olyan helyzet amikor megvolna a kulturáltság is, de a nyomás lesz elviselhetetlen szinte mindenki számára. Aztán persze akadnak helyzetek amikor a szükséges kulturáltság sincs meg – itt ugye Tomic papát szoktuk citálni legelébb.

Roger nyilván ilyen szempontból is jó helyre született: ott volt a szövetségi háttér, ott volt egy kulturált, jómódú család, megkapta azokat a mintákat már gyerekkorában is, melyek kellettek ahhoz, hogy később, immáron a legnagyobbként, olyan döntéseket hozzon meg, amilyeneket meghozott pályafutása második felében. Nyilván persze a legnagyobbság sem elhanyagolható része a történetnek, hiszen nagyon más Roger Federerként edzőt keresni, mint mondjuk világranglista harmincadikként. Elég, ha arra gondolunk, hogy Roger utolsó három edzője Anacone, Edberg és Ljubicic vajon hány topjátékos számára lett volna hozzáférhető? Az első kettő szinte biztosan nem vállalt volna munkát a Top 10-en kívül, sőt lehet Stefan nem vállalt volna munkát egyáltalán, ha nem Federrről van szó, tehát még véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy amit Federer megtett az elmúlt tíz évben azt megtehette volna bárki. Nem, dehogy.

A már emlegetett kulturáltságon kívül, az előélete is kellett ahhoz, hogy új szintre emelje az edzőválasztás kérdését a teniszben.

Ha belegondolunk, mind a mai napig – gyakorlatilag sportágtól függetlenül – úgy tekintünk az edző-tanítvány viszonyra, mint egy alá-fölé rendeltségi viszonyra. Úgy vizsgáljuk a kérdést, hogy adott az edző, aki majd kihoz valamit a játékosból. Mindez persze nem véletlen, az edzők általában erős egyéniségek, szeretik megmondani, mi hogyan és miként legyen, gondoljunk csak például Mourinhóra, akinek csapatai nem véletlen játsszák nagy vonalakban ugyanazt, hívják azt akár Internek, MU-nak vagy Realnak. Alapjáraton onnantól kezdve, hogy az edzők belépnek a történetbe, legtöbbször az van, amit ők akarnak. Ők azok, akik döntenek, akik formálják az alanyt. Ha ezt a sémát akarnánk ráhúzni Roger Federerre, akkor azt kéne mondanunk, hogy Roger azért szerva-röptézett sokat 2014-től kezdve, mert Edberg volt az edzője, pedig ez így, ilyen formán azt hiszem ez nem igaz.

Azért lett Stefan Edberg az edzője, mert Roger Federer szerva-röptézni akart.

Szerva-röptézni akart, mert belátta, hogy hosszú távon az alapvonalról már nem lesz versenyképes, és ehhez megkereste a létező legjobb segítőtársat. Ugyanez történt 2010-ben is akkor, amikor Paul Annacone érkezett. Gyanítom Roger belátta, hogy Nadal legyőzéséhez a klasszikus egész pályás tenisz lesz szüksége, az amit Samprastől láttunk szinte tökéletesen évekig, így aztán megkereste Sampras edzőjét. És úgy hiszem – így ennek a három hónapnak az ismeretében picit nyilván utólag okoskodva -, hogy Ljubicic szerződtetésekor is fontos szempont volt az, hogy a maga idejében Ljubicic is hasonlóképpen irányított a fonákjával, mint ahogyan irányít idén Roger. Azt hiszem, Federer megfordított mindent.

Nem azt történt, hogy szerződtetett egy edzőt, és aztán alávettette magát az akaratának, hanem volt egy akarata és ahhoz megkereste a legmegfelelőbb segítőtársat.

Nyilván nem egyszerű követni. Túl komplex a történet, túl sok mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy mindez így összejöjjön. Nyilván kellőképpen magasan kell lenned ahhoz, hogy ezt egyáltalán meg tudd ezt tenni, még magasabban, hogy az irány is jó legyen, és még akkor sem biztos, hogy teljes lesz a siker. Fura ezt leírni, de ugye Stefan Edberg az egyetlen edzője Roger Federernek akivel nem nyert Grand Slamet, pedig biztosan volt akkora hatása Roger játékára, mint mondjuk Annacone-nak. Sőt valószínűleg a Ljubicic-féle fonákok sem jeleneték ugyanazt, ha nem lett volna előtte Edberg.

Related Posts

  • Ha már Mekka felé indultunk el Makóra, tennék egy s mást hozzá. Magyar honban a fater (vagy a mutter), kénytelen erős figyelemmel lenni az “edző” munkásságára, a magyaroch mentalitásnak megfelelően az “edzők” zöme megélhetési rutinmunkás és nem több. Gyermekem technikai, kondicionális és mentális fejlődésében például az én szerepem sajnos, szomorúan mondom, nagyobb súllyal esett latba az eredményességet illetően, mint a “hivatalos” klubedzőé, zsákpénzért.
    Federer edzőválasztása szerintem csak odáig nem klasszikus, amíg eldönti, kit akar edzőnek. Addig a pontig valószínű baráti beszélgetések, eszmecserék zajlanak, felmérendő, miként látja az ő játékelemeit, stratégiáját, gyengeségeit, kitörési lehetőségeit, “fehér foltjait” a leendő partner. Akarata addig domináns, amíg döntésre kerül a sor. A partnerség persze marad fő elemként a döntés után is, de biztos vagyok benne, a munka során az edző állít, Roger legfeljebb kérdez. Ez pedig alá-fölé rendeltség, amiben Roger aláveti magát, önként és dalolva. Másként nem is működhetne a dolog.

  • kellkaresz

    Kedves Gábor!

    Olimpiai bajnok vagy ezüstérmes úszóink ilyen formán való lekicsinylése engem kissé mellbe vágott….

    • Erzsébet Gogolyák

      Kedves kellkaresz!
      Ne vágjon mellbe, mert nem személy szerinti lekicsinylésükről van szó, hanem a két sportág és a két ország más-más természetéről és lehetőségeiről. Ezért felelhet meg egy magyar olimpiai aranyérmes úszó sportbeli státusza egy tenisz világranglista 30. helyezettjéének.

  • Erzsébet Gogolyák

    Ha az iskolákban működhet a mesterek vezető szerepe és a tanítványok fokozódó önállósága, a sportban miért ne működhetne?
    A szülő még az egyesület- vagy edzőválasztás előtt nézzen jól körül, hogy kire bízza gyermeke sportkarrierjének indítását, irányítását. A szakmai munkába való beleszólás helyett inkább azt kérdezze az edzőtől, hogy szülőként miként segíthetné elő csemetéje fejlődését.
    Az sem árt, ha figyelembe veszi a sportágak folyamatos fejlődését, mielőtt gyermekével saját álmát álmodtatná tovább. Mert amit neki 30 éve nem sikerült megvalósítania, azt ma még nehezebb elérni.
    Federerről meg annyit, hogy jókor született, jó helyre, jó társat-feleséget, edzőket, csapatot választott magának, elérhető célokat tűzött ki maga elé és mindig kész volt a gondolkodásra és fejlődésre.
    Egyébként érdemes más hasonló korú és sikerességű svájci sportolók karrierjére is némi figyelmet fordítani. Peking és Rio olimpiai bajnoka és 4-szeres világbajnok Fabian Cancellara is csak tavaly, 35 évesen szállt le a kerékpárról, a 4-szeres olimpiai és 2-szeres világbajnok síugró Simon Amman pedig még 35 évesen is reménykedik, hogy egyszer képes lesz rendesen végrehajtani azt a fránya telemarkot.