Csepelyi Adrienn: “Ha én nem szólok, hogy ez nem oké, más sem fog”

Fotó: Bartyik Gréta/a Ladyfest Budapest Facebook-oldala
shadow

Tesis a világ című sorozatunk hetedik részében Csepelyi Adriennel, a Kötényblog alapítójával, a Klubrádión hallható Popfilter műsorvezetőjével, a Népszava jelenlegi, a Népszabadság, a Vasárnapi Hírek, a Szabad Föld és a FourFourTwo korábbi, Junior Prima-díjas és Népszabadság-díjas újságírójával a Liverpoolról, Steve McManamanről, a női labdarúgásról, a Kötényblogról, a focis blogok és a női kommentátorok fontosságáról, a sportújságírói szakmában tapasztalható szexizmusról, rádióműsoráról és a Népszabadság bezárásáról beszélgettünk.

Hogyan lesz egy Örkény István-rajongó, biológia–kémia tagozatos gimnáziumi osztályba járó, majd az ELTE magyar–összehasonlító irodalomtudomány szakpárján tanuló, a Majdnem Híres Rocksulit is elvégző, operarajongó, rappelő, saját dalokkal is jelentkező, 16 éven át fuvolázó lányból az én generációm egyik legjobb kulturális- és sportújságírója?
Furcsa, mert teljesen széttartónak tűnnek a dolgok, sokáig én se értettem, hogy miért nem tudom, hogy mit akarok csinálni. Aztán egyszer leesett: egyrészt engem tényleg ezernyi dolog érdekel, másrészt viszont a legtitkosabb vágyamat, hogy egyszer az írásaimból éljek meg, magam sem mertem elhinni, csak faltam nagypapám szombati Népszabadságait, és legbelül arra gondoltam: bárcsak egyszer én is ilyeneket írhatnék. És persze folyton írtam: a középiskolában például 1500 oldalas naplóregényt. Mind a 13 költözésemkor cipeltem magammal a kéziratot. Végül rájöttem, hogy ez nem segít abban, hogy új dolgot hozzak létre. Kivettem néhány oldalt, amelyek éppen fontosak voltak, mert egy adott meccsről vagy érzésről szóltak, a többit pedig elégettem. Irodalmi szempontból nem volt valami értékes 1500 oldal. Ellenben megtanultam általa, hogy iszonyú sokat tudok írni. Volt 22-23 évesen egy MySpace-oldalam, eredetileg zenei profil, mivel akkoriban rappeltem, de blogoltam is ott. És rájöttem, hogy érdekli az embereket, amit írok. Ennek hatására mentem a Majdnem Híres Rocksuliba, zeneiújságíró-képzésre. És ekkor eldőlt: ezt akarom csinálni, akármit kell is tennem érte. Az írás mellett párhuzamosan rengeteget dolgoztam, hogy meg tudjak élni, voltam titkárnő, eladó kortárs galériában, sminkes, ingatlanos, takarítottam – nem érdekelt, csak az, hogy miért csinálom.

Egy korábbi interjúdban elmondottak szerint az 1996-os, nagyszerű foci-Eb angol-német elődöntője alatt lettél angol drukker, és Steve McManaman lett a kedvenced, vele meg egyenes út vezetett a Liverpoolhoz. Mi ragadott meg akkor Maccán kívül az amúgy szenzációs focit játszó angolokban?
Annak a meccsnek az iszonyatos drámája. Addig szinte egyáltalán nem néztem focit. Az íve fogott meg, ahogyan tragikus hős lett az angol válogatott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha Southgate nem hagyja ki a tizenegyest és az angolok nyernek, akkor lehet, hogy a németeknek szurkolok? Te jó isten! Innen ered, hogy minden sportág érzelmileg kell, hogy megfogjon. Nem szeretem például menetrendszerűen nézni a meccseket, csak azért, mert épp mérkőzés van a tévében, nekem nem kell feltétlenül ott ülnöm. Máskor meg több ezer kilométert utazom valami másnak jelentéktelen meccsre.

Mit szóltál, amikor Macca a Real Madridhoz szerződött?
Ambivalens helyzet volt, mert egyrészt értettem, másrészt nagyon becsapva éreztem magam, mintha megcsalt volna. A sors iróniája, hogy az isztambuli csodának már nem volt részese. De az ilyesmit el kell engedni, egyszerűen vannak ilyen sztorik, mint az övé, aki kábé semmit nem nyert a Liverpoollal.

Steve McManaman a Liverpool-PSG KEK-elődöntőn - Fotó: Europress/AFP

Steve McManaman az 1997-es Liverpool-PSG KEK-elődöntőn
Fotó: Europress/AFP

McManaman után, gondolom, Steven Gerrard lett a kedvenc liverpooli játékosod.
Inkább a 2005-ös BL-győztes csapat. Pedig ott nem voltak kiemelkedően nagy játékosok, a kerek egész volt az, amit imádtam. Aztán amikor Gerrard bejelentette, hogy visszavonul, leesett: te jó Isten, 17 évet töltöttem el az életemből azzal, hogy Gerrardot természetesnek vettem! Mi lesz nélküle? Mint amikor otthagyod a jófiút a rosszfiúért, s később leesik, hogy basszus, milyen jó dolgom is volt.

Steven Gerrard távozásával, majd visszavonulásával ki maradt, akiért rajongani tudsz?
Noha rajongó típus vagyok, ezek a kötődések hosszú idő alatt alakulnak ki, azóta nincs ilyen. Félek is, hogy lesz-e még olyan az életemben, akiért ennyire odavagyok.

Ki a legkedvesebb, nem liverpoolos labdarúgód?
Szeretem, aki mögött izgalmas, érdekes, különleges sztori van. Jamie Vardyra például ezért jó gondolni. De szorosan csak kevés emberhez tudok kötődni. A ’90-es évek második felében egész mást jelentett a Premier League-t nézni, mint ma. Amikor elromlott a videónk, magnókazettára rögzítettem a PL-összefoglalókat, és a fürdőszobában hallgattam vissza őket. Konkrét akciókat tudtam kívülről elmondani, és emiatt viszonylag jelentéktelen játékosok is beleégtek az agyamba. Ezek jelentik a gyerekkoromat tulajdonképpen. Szerettem Alessandro Nestát vagy Filippo Inzaghit. Zidane-t csodáltam, nagy hatással volt rám a ’98-as vb-győztes francia csapat. Szeretem a nagy összeállásokat és sikersztorikat, mint, mondjuk, a Leicester City bajnoki címe. Meg a hozzám hasonló őrülteket, amilyen Ibrahimovic.

Szerinted is Jürgen Klopp az egyik legnagyobb rock and roll edző?
Imádom, de nyilván elfogult vagyok. Az emberi mozzanatai ragadnak meg: amikor pályára küld valakit, bátorítja, ölelgeti az illetőt. Mourinhót is szeretem, mert megengedheti magának, hogy őrült legyen.

liverpool

Ha jól tévedek, az Albert Flóriánnal készített, és a FourFourTwo-ban megjelent interjúd volt az első focis cikked, még 2010-ben.
Az volt életem első nagyobb focis anyaga. Nagyon rossz interjú lett, annyira izgultam, hogy Flóri bácsi megkérdezte az elején, kérek-e egy pohár vizet, mert úgy látja, mindjárt elájulok. Ahogy Bede Márton írta az első FFT-lapszám kritikájában: „a legfurcsább talán az internet által sem nagyon ismert Csepelyi Adrienn egészen semmitmondó interjúja Albert Flóriánnal”. Amiben tökéletesen igaza volt, csak iszonyatosan igazságtalan, hogy évekig ezt adta ki a nevemre a Google. A baráti körömben szállóigévé vált „az internet által sem nagyon ismert Csepelyi Adrienn”.

Hogy fogadtak pályád elején az interjúalanyaid és az idősebb, macsóságra hajlamosabb kollégáid?
Az interjúalanyok nagyon jól, sőt, ők szerették a kicsit furcsa helyzetet, hogy mást és máshogyan kérdezek. Az FFT-ben volt egy rovatom, amelyben erre játszottunk rá: marhaságokat kérdeztem a játékosoktól, illusztrációként meg szétphotoshopoltuk őket. A városi legenda szerint jó néhány közülük az öltözők falán kötött ki… De sok konfliktus is adódott, mert egyes szerkesztők, kollégák mindig jobban akarták tudni, milyen irányban kérdezzek. Csakhogy engem nem ugyanaz érdekelt, mint őket. Naiv módon azt gondoltam az elején, tökre örülnek majd. Tévedtem. Nagy pofonként ért, amikor rájöttem: nem vált ki nagy ovációt, hogy jön egy nő, akinek saját meglátásai vannak és nagy pofája. Még mindig vannak bizarr helyzetek és nehéz megértetni a közegben, hogy nem feltétlenül egy férfi szempontja a fontosabb, de sok szerkesztő szerencsére épp azt kéri, amit én tudok. Csak sok évem és rengeteg energiám ment rá arra, hogy magamnak és másoknak is azt bizonygassam: lehet jó, amit én akarok, és nem biztos, hogy be kell tagozódnom.

2011-ben indítottad el a női labdarúgással, illetve a futball és a nők kapcsolatával foglalkozó Kötényblogot. Miért tartottad ezt fontosnak, hogyhogy nem egy angol focis blogot kezdtél el írni?
Akkor már írtam a Vörös Fonat nevű Liverpool-blogra. Imádtam, de beláttam, hogy nincs mindenre energiám. Sok olyan sztorim gyűlt össze, amikor konkrétan megaláztak amiatt, mert nő vagyok: nem kaptam meg munkalehetőségeket, falakba ütköztem, előfordult, hogy zaklattak. Hát akkor mit élhet át az, aki focizik vagy ügyvezetőként dolgozik egy futballklubnál? Tenni akartam azért, hogy ez a hímsoviniszta hozzáállás változzon az országban. Beszélgetni kezdtem a futballban dolgozó nőkkel, kíváncsi voltam, kit milyen atrocitások értek. Ugyanazok a sztorik ismétlődtek, csak éppen a partjelzőnek bekiabálnak, nekem meg a kommentelők írják, hogy menjek vissza a konyhába. Foglalkoztatott, hogy ebben újságírás szempontjából milyen lehetőségek vannak. Kitaláltam a Kötényblogot, mint kísérletet: a világbajnokság alatt nézzük meg, mit kezd a női focival az olvasó, ha másként tálalom azt. Kezdetben tudatosan rá is játszottam a szexista attitűdre, sok cikkhez úgy vonzottam be az olvasókat, hogy a tipikus frázisokat puffogtattam az NSO főoldalán, például: „szambaórát adnak a lányok”. De amikor már kattintott az olvasó, rájött, hogy helló, ez a szöveg épp abból űz gúnyt, ahogy a férfiak a nőkről írnak. Ez jó humorforrás volt és létrejött egy remek közösség. Azt éreztem, hogy van értelme: az olvasókat érdekli a női labdarúgás, csak eléjük kell rakni, mert egyébként sem nekik, sem a férfi kollégák többségének nincs energiájuk utánajárni. Volt, hogy 45 percen át nyomoztam, hogy a brazil bajnokságban ki rúgott egy félpályás gólt, mert nem lehetett nem megosztani a videót, de nem írhatod meg úgy, hogy nem tudod a játékos nevét. Ilyeneket nem tehet meg, aki egy szerkesztőségben dolgozik és naponta 12 cikket kell produkálnia, én bloggerként igen. Promóztam a magyar játékosokat, eseményeket, aztán ez egy idő után önműködővé vált. Ma már nem engem hívnak fel, hogy adjam meg Jakabfi Zsani vagy Szász Kitti telefonszámát. Ha valamire, arra büszke vagyok, hogy katalizátorként tudtam működni.

Ez alapján kerültél be 2012-ben az MLSZ állandó női bizottságába?
Igen. Csányi Sándornak tényleg komolyan vett célja, hogy népszerűsítse a női labdarúgást. Török Gábor vezetésével alakult egy ad hoc bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy felmérje, mit lehet tenni az ügyben. A Kötényblog volt a legolvasottabb – és külsősök által is olvasott – blog a témában. Készítettem egy kérdőívet, amit rengetegen kitöltöttek. Kinyomtattam a válaszokat, az MLSZ-ben szépen átrágtuk őket Török Gáborral és az elnök úrral. A válaszokat figyelembe vették a reformterv kidolgozásánál, ami alapján ma is folyik a női labdarúgás megújítása. Gábor elképesztően jó abban, hogy szponzorokat hozzon, hogy olyan programokat szervezzenek a szövetségnél, amelyek a népszerűsítést szolgálják. A reklámkampányunkat is a női bizottság dolgozta ki. Én nyilván a sajtó és a közösségi média szemszögéből tudom segíteni a munkát.

A Kötényblog alapítójaként te is félig-meddig a blogszférából jöttél, ahogy pl. férjed, Hegedűs Henrik, vagy az immár hosszabbításos Mártha Bence is, akik NST-sként bukkantak fel a 2010-es foci-vb-n a köztévé stúdiójában, és szakszerű elemzéseikkel élő adásban alázták szénné mondjuk Bognár Györgyöt. Azóta a szintén a blogokból induló kollégák (Kele János, Szabó Christophe) írják a legszínvonalasabb posztokat, cikkeket a futballról, de említhetném a szépíró Gazdag Józsefet is. Vagy ott van a Focitipp, ahol Kiss Tibor Noétól Szegő Jánoson át Máté Gáborig terjed a szerzők névsora. Nekem nagyon tetszik ez a fordulat, pláne a haza sportsajtó lesújtó állapotát látva. Te mit gondolsz erről?
A népsportos közösség nagyon sokat adott a magyar sportnak, óriási lúzerség volt a Ringier (ma már Mediaworks) részéről, hogy hagyta szétszéledni ezt a gárdát. Az internet alapjaiban formálta át az újságírást, aki nem tudott adaptálódni az idősebbek közül, annak kevesebb lehetősége maradt. Ahogy már rég nem elég, hogy egy kommentátor azt mondja el, ami a képernyőn zajlik, hirtelen írásban is többet, mást, szubjektívebbet kellett nyújtani. Nem elég szokványos beharangozókat meg összefoglalót írni másnapra, ha a nemzetközi sajtóban a lefújáskor már animált pályarajzokkal elemeznek. Egy bloggernek nyilván több energiája marad egy adott klubbal foglalkozni, mint az újságírónak, aki 30 csapatért felel, vagy egy egész vízilabda-bajnokságot kell lefednie. Ez igazságtalan is kicsit az újságírókkal szemben, ugyanakkor nekik egy olyan felület van a kezükben, ami a bloggereknek sosem volt. Nekünk ki kellett találnunk, hol és hogyan blogoljunk, technikailag kiképezni magunkat, megtalálni a közönségünket, arculatunkat, nyelvünket. De sokkal mélyebben tudtunk belemenni dolgokba, és nem kötöttek gúzsba a szabályok. A népsportos levelezőlistán például egész napos, elképesztően vicces brainstorming folyt. A blogforradalom visszahatott a nyomtatott sajtóra is. Az, hogy engem a drága Zalai Pista bácsi (a 2015-ben elhunyt Zalai István, a Népszabadság meghatározó egyéniségeinek egyike, a külpolitikai rovat korábbi vezetője, majd 1993-tól a lap főszerkesztő-helyettese Később a Vasárnapi Hírek szerkesztőbizottságának elnöke – a szerk.) bloggerként beengedett a Vasárnapi Hírekbe, azt jelentette: ő megértette, hogy erre van igény, ez a jövő. Ez óriási dolog volt: nem úgy közelített felém, hogy na, itt a blogger, nézzük meg, mit nem tud, hanem, ha nem is értett velem egyet, akkor is azt mondta, hogy „kedves Adrienn, ezt most annyira nem érzem, mondja el, miért gondolja így!”. Lehetett vele vitatkozni, emberszámba vett, ami amúgy nem feltétlenül volt így a sajtó más képviselői részéről. Ma már enyhül, de sokáig uralkodott az az elitista, önérzetes hozzáállás, hogy egy blogger nyilvánvalóan hülyébb, mint egy újságíró.

Fotó: Szekér Viktória

Fotó: Szekér Viktória

Te voltál az első női szakkommentátor itthon labdarúgó-mérkőzésen, amikor az Eurosporton Hajdú B. István hívására közreműködtél a 2013-as női labdarúgó Európa-bajnokság, majd a 2015-ös vb közvetítésében. Milyen tapasztalatokat szereztél?
2013-ban fölhívott Hajdú B. István, hogy olvassa a blogomat, bemehetnék hozzájuk a stúdióba. Mondtam, hogy megtiszteltetés, nagyon szívesen. Majd leraktam a telefont és elgondolkodtam: a női meccseket az Eurosport adja, a csatornának viszont nincsen stúdióműsora. Akkor mit is kell nekem csinálnom? Meccs alatt beszélni? Ez a sci-fi kategória volt, még a férjemnek sem mertem elmondani, amíg Pista újra nem hívott időpontokat egyeztetni. Ez persze nem a személyemről szól: élő adásban, futballmeccs alatt nő nem beszélt még Magyarországon. Úgy rettegtem, hogy nem emlékszem semmire az első meccsből. De túléltem, és 2015-ben visszahívtak a vb-re, ami azt jelenti, hozzá tudtam tenni valamit a közvetítésekhez. Nem értek a kommentátori szakmához, ám azt észrevettem, hogy a nézők nyitottak, de szinte semmit nem tudnak a játékosokról. Elmondtam hát a történeteiket. Persze volt, hogy még nyomtam az infókat, miközben már javában ment az akció – ezt meg kellett tanulnom. De sok levelet kaptam, hogy a sztorik miatt lett X vagy Y a kedvenc játékosa. Egyszer csak lett egy ember a mezszám mögött. A nézőt, olvasót igenis érdekli a sportteljesítmény, nem csak a női mell a mez alatt.

Én így szerettem meg Alex Morgant, például.
Az amerikai válogatottból sokan népszerűek lettek idehaza, vagy a svédek közül Lotta Schelin. Az állandó jelzőjét az én olvasóim találták ki, az „isteni Lotta” kötényblogos találmány.

Mikor hallhatjuk Magyarország első női futballkommentátorát?
Őszintén hiszek benne, hogy ez nagyon közel van már. Tavaly órát tartottam egy főiskolán. Megkérdeztem a diákokat, ki mi szeretne lenni, és volt egy lány, aki vérnyomás-emelkedés nélkül bemondta: ő futballkommentátor. Tizenöt évvel ezelőtt én is viccelődtem ezzel, ő viszont teljesen komolyan mondta, és szuper, hogy ezt már el tudja képzelni.

Szűkebb pátriámban (lásd Esterházy Péter írását: „Hallva: „Szeretném végre otthon érezni magam, legalább itt, a szűkebb pátriárkámban!” Bizony, minél szűkebb egy pátriárka, annál otthonosabb.”), a hozzám igen közel álló Eurosporton hallhatjuk hosszú évek óta kommentálni az egyaránt kitűnő Szántó Petrát és Horváth Mariannt, ahogy korábban a paralimpiai bajnok Pásztory Dórit is. Gyakorlatilag csak ők kommentálnak nőként. Rengeteg sportcsatorna van, ehhez képest az ő számuk kevés. Mikor lesz belőlük több?
Mariannt imádom hallgatni, nem értettem, miért támadták Szilágyi Áron olimpiai aranyának közvetítéséért. Ma is bőgök, ha visszanézem. Az egy ostoba berögződés a magyar fejekben, hogy a futball férfidolog. Amióta tanítok a Komlósi Oktatási Stúdióban, látom, milyen az, ha valaki el tudja hinni magáról, és annyira akarja ezt, hogy képes beleszaladni a késbe is érte. Ilyen szempontból én sosem figyeltem magam kívülről, csak volt bennem egy roppant erős késztetés, hogy csináljam. Pedig bennem még a női futballt kedvelők egy része is célpontot látott: milyen már a hangom, hülyeségeket beszélek. De ezt vállalni kell: én nem a legokosabb akarok lenni, hanem a leghasznosabb. Sokkal fontosabb az, hogy beszéljen egy nő a futballmeccs alatt – relatíve vállalhatóan –, mint az, hogy engem lehülyéznek-e. Ha nézi egy kislány a meccset, akkor azt hallja, hogy nahát, Csepelyi Adrienn tud beszélni, lehet, hogy nekem is menne? Néha mondok is egy-egy baromságot – valószínűleg nem sokkal többször amúgy, mint a férfiak –, de ha engem hall, az a kislány el tudja képzelni, hogy ez számára is lehetséges.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy mondjuk Serena Williams, Diana Taurasi, Mia Hamm, Abby Wambach vagy épp Hosszú Katinka nevét egyszer a világ legnagyobb sportolói között, és ne csak a legjobb sportolónők között tartsák számon?
Létezik egy úgynevezett férfiszempont, amit alapvetésnek tekintenek. A labdarúgásról például az az elképzelés, hogy férfiak játsszák, férfi a játékvezető, férfiak ülnek a lelátón. És ehhez képest van a női foci. Hallod, a nyelvben is kódolva van: író vs. írónő. Ezek nagyon mélyen beágyazott dolgok a magyar gondolkodásban, állandóan viszonyítunk. A jó hír, hogy egy-egy sportágban relatíve gyorsan tud változni a nők elfogadottsága. A vízilabda jó példa erre, még úgy is, hogy – az amerikai labdarúgással ellentétben, ahol mindig a nők voltak a sikeresebbek – a csajok fejlődésével párhuzamosan volt egy sikeres férfiválogatottunk. Szuper, hogy a sporteredmény önmagában tud változást hozni. Ugyanakkor ne felejtsük el: ha nincs támogatás, pénz, népszerűség, akkor sokkal nehezebb bármit elérni. Látom a javulást, de ez egy hosszú és kínkeserves folyamat. És ebben érzem a felelősségemet: igenis szólok a kollégának, aki a közvetítéseiben hímsoviniszta módon beszél a női bokszról, fociról, bármiről. Van is belőle feszültség. De vállalom ezt a szerepet: ha én nem szólok, hogy ez nem oké, más sem fog.

Kumi Yokoyama, Heather O’Reilly, Olivia Jiménez, Carli Lloyd, Louisa Nécib Cadamuro, Stephanie Roche és Daniuska Rodriguez személyében voltak már női jelöltek a Puskás-díjra. Mikor nyerhet végre valahára női focista?
Ez szimpla matek. Ha közönségszavazás útján dől el, akkor a legismertebb név vagy legfeljebb a legszebb férfigól nyer, ha a nőé szebb is. Az ilyen díjak esetében főként gyerekek, fiatalok szavaznak, és ők nem objektívek. Üvegplafon a javából: ugyanazért a teljesítményért a férfit előbb elismerik, mint a nőt. De már legalább körbe tud futni úgy egy felvétel a magyar interneten, hogy nem tízből kilenc, hanem csak tízből két szerző poénkodik a cikkben a mezcseréről.

Egyszer egy Mia Hamm-fotót posztoltam a Fb-faladra a születésnapodon. Ki a kedvenc női focistád?
Nagyon szeretem Hope Solót, az amerikai válogatott kapusát. Zűrös élete mellett stabil, kiemelkedő teljesítményt nyújt. Nem tudok minden hülyeségével azonosulni, de az, ahogy a botrányai ellenére teljesít, hogy kvázi kívülállóként ér el nagyon komoly eredményeket, inspiráló. Az egyik legjobb barátnőmet, a magyar válogatottban és a PSV Eindhovenben játszó Rácz Zsófiát ér mondani?

Alex Morgan és Hope Solo - Fotó: Europress/AFP

Alex Morgan és Hope Solo
– Fotó: Europress/AFP

Ki a kedvenc sportolód?
Azt hiszem, ezen még sohasem gondolkodtam. Írtam tizenévesen szerelmes levelet vízilabdázónak, oda is adtam a kezébe, remélem, kidobta… Nagyon szerettem a vb-ezüstérmes kézilabdázót, Mátéfi Esztert. Az aktív sportolók között Szilágyi Áron, mert egyrészt – bocs, önző szempont – nagyon jó interjúalany, másrészt pedig egészen csodálatos élmény nézni, ahogy vív. Művészi szint. Berki Krisztián is ilyen – a londoni győztes gyakorlatát biztosan visszanéztem vagy hatvanszor. Kislányként tornáztam én is, nem is voltam teljesen reménytelen eset – haha, ez a kedvencem: a sportkarrierben megfeneklett újságíró toposza –, épp ezért tudom felmérni, micsoda teljesítmény ez. Ugyanazt keresem a zenében és a sportban is. A hip-hopban ezt úgy mondják: megvan a flow-ja. Berki gyakorlatát vagy Mátéfi egykori akcióit látni: ugyanaz a libabőr.

Zenében ki okoz ilyen hatást?
Tizenévesen hip-hopot meg punkot hallgattam, apám Wagnerrel, progrockkal meg pszichedelikus rockkal traktált, később beszippantott az elektronikus zene. Lapzárták idején sokszor csak az indusztriál techno vagy New York hardcore segít… A stílus mindegy, csak üssön. Ez a komolyzenére is igaz: inkább egy brutális Richard Strauss- vagy Schönberg-darab, mint valami lagymatag közkedvelt mű. A barátaim gyakran poénkodtak azzal, hogy az Adrit a buliban rakjuk le a mélynyomó elé, és ő elvan egész éjjel. De érzelmi választásaim vannak: a Bad Religion nagyon sokat jelent, végigkíséri az életemet. És persze a női előadók, akik nagy hatással vannak rám: Missy Elliott, Tori Amos, Róisín Murphy, Björk és Brody Dalle örök inspirációs forrásom.

Mi a legnagyobb sportélményed?
Egyértelmű: a 2005-ös BL-döntő. „Egyszer az életben”-fless. A másik ilyen a tavalyi Izland–Magyarország a foci-Eb-n, Marseille-ben, ahol szatmári népviseletben és eksztázisban tomboltam a kapu mögött. Nekem ez húsz éven át nem volt elképzelhető. Olyannyira nem, hogy a norvégok elleni pótselejtező második, hazai meccsére nem is mertem kimenni.

marseille

Így legalább hallhattad Hajdú B. Pisti zseniális közvetítését.
Igen, emiatt örülök, hogy otthon maradtam. A kutyám, Winston még élt, meghitten ültünk ketten a kanapén, magyar zászlóba burkolózva. Szó szerint az utolsó fillérjeimet rakosgattam össze, hogy ott tudjak lenni az Eb-n, de éreztem: az nem lehet, hogy nem megyek ki.

A Népszabadságból is tanultam meg olvasni óvodáskoromban, így óriási fájdalommal éltem meg a lap brutális megszüntetését. Te belülről élted át ezt a krimit, az egyik szolidaritási tüntetésen egy erős beszédet is elmondtál. Azóta eltelt nyolc hónap, mennyire tudtad feldolgozni ezt a K.O.-t?
Az év elején azt hittem, már túl vagyok rajta. De áprilisban jött a második mélypont, akkor szembesültem azzal, hogy mindent újra kell tanulnom. Nyilván nem felejtettem el írni, de más környezetben, más elvárások szerint, más emberekkel folytattam. A rádiózásról végképp fogalmam sem volt. Erre jött a tanítás, ami óriási felelősség. Azt hittem, ha ennyi mindent csinálok, elterelem a figyelmemet arról, amit elvettek tőlem, tőlünk. Nekem tényleg titkos gyerekkori álmom volt a Népszabadság. Az utolsó másfél évem olyan volt a lapnál, amilyennek ezt a szakmát kiskoromban elképzeltem. Megbecsültek, cserébe volt, hogy éjjel fél 12-kor úgy zavartak haza a szerkesztőségből, mert még javában írtam. Éreztem az irányt, ami felé Murányi András vinni akarta a lapot. Sokan azt hiszik, csakis az számít, hogy mi van a belpol meg a gazdaság oldalon. De ekkoriban megéreztem, hogy a kultúra elengedhetetlenül fontos. Amikor Tallér Zsófia zeneszerző megkapta a Bartók–Pásztory-díjat, odamentem bemutatkozni hozzá, hogy interjút készíthessek vele, mire ő: „jaj, hát én magát ismerem, végre találkozunk!”. Ekkor esett le a tantusz, hogy kortárs zenéről írni ugyanolyan fontos, mint a napi politika. Erről szólt a beszédem is.

Fotó: Huszti István/Index

Fotó: Huszti István/Index

2016 borzasztó éve volt a magyar kultúrának, többek között Esterházy Péter, Kocsis Zoltán és Megyesi Gusztáv is elhunyt. Az előbbi kettővel emlékezetes interjúkat készítettél, utóbbival a Népszabadság volt a közös pont az életetekben, tévéműsorokban pedig szerepeltetek is együtt. Mitől megkérdőjelezhetetlen az ő pozíciójuk a legnagyobbak között?
Nem vagyok egy Coelho-alkat, de most egy idézettel jövök: Miles Davis mondta azt, hogy „don’t play what’s there, play what’s not there”. Vagyis: csinálj olyat, ami nincs, ami nem volt addig. Azt, ami oda van kottázva, mindenki le tudja játszani. Így élek. A biztonság fontos, mert ha van egy fix alap, akkor mindent lehet: hülye ruhákat felvenni, fölnyíratni a hajamat, úgy írni cikket, ahogy eddig nem írtak. De a szokványos dolgokat utálom.

Ami nekem ez a Tesis a világ-sorozat, az neked kábé a Popfilter c. műsorod a Klubrádióban. Milyen az újságírás és a tévézés után rádiózni, ahol aztán kedvedre vegyítheted a két legjobb dolgot a világon, a kultúrát és a sportot?
A 2012-es Eb alatt Lantos Gábor meghívott a Kossuth rádióba stúdióvendégnek. Elmondta, hogy 30 másodpercem van egy megszólalásra, de hogy az a 30 másodperc valójában mennyi, azzal ott, élő adásban szembesültem. Hogy nem úgy van ám, hogy ötször visszamegyek, kicsit meghúzom a szöveget, vagy megcserélem a szórendet – egyszer kimondtam, és ennyi. Iszonyúan izgalmas, miként tudod élesben is kompakt módon megfogalmazni azt, amit akarsz. A Klubrádióban szabad kezet kaptam, én pedig valami különlegeset szerettem volna. Nem azt, hogy mesélj, milyen jó az új lemezed, hanem azt, hogy miért olyan, amilyen. Miért olyanok most az albumok, amilyenek? Ez biztos az összehasonlító irodalomtudomány szak maradványa, így szeretem vizsgálni a dolgokat. A popkultúra lenyűgöz. Elemezni, összefüggéseket keresni, feltárni a kontextust – ez a Popfilter. Ráadásul sok zseniális szakújságírónak is jó felület a Popfilter, eljön Bihari Balázstól Németh Robin át Inkei Bencéig vagy Bóka Gáborig sok olyan arc, aki olyasmiket mond vagy lát meg, hogy tízpercenként aha-élményed van. A Magyar Narancs pozitív kritikája azt mutatja: ez tényleg hiánypótló. És ettől én iszonyúan boldog vagyok.

Valószínűleg előbb olvastam Krusovszky Dénes cikkét, mint te, az egy jó megerősítés lehetett neked.
Felhívott a népszavás szerkesztőm, Hompola Krisztina, hogy „a helyedben vennék egy Magyar Narancsot!”. Konkrétan pánikrohamot kaptam a piacon, két szatyor zöldséggel a kezemben könyörögtem, azonnal árulja el, mit írnak. Óriási rizikója volt a rádiózásnak: nem akarok a mindenhez IS értő Csepelyi Adrienn képében tetszelegni, úgyhogy meg kell találnom, mi az, amit el szabad vállalnom és mi az, amit nem. Sokat segített, hogy Árva Brigitta, a szerkesztőm az első perctől hitt bennem és tanított.

Komolyzene és futball (2017.05.31.) by Audrey

A BL-döntő kapcsán futball és komolyzene kapcsolatáról beszélgettünk Bóka Gábor operakritikussal. Megmutattuk, mi köze Händelnek a BL-hez, Placido Domingónak a Real Madridhoz, a Nessun Dormának a Leicester City bajnoki címéhez és Sosztakovicsnak a szovjet futballeszményhez – és még az is kiderül, lehet-e zongoraművet írni a Celtic legendás BEK-győzelméről.

A mi ismeretségünk onnan ered, hogy amikor 2014 januárjában szerepeltél Szabados Ági egyik sportklubos riportjában, akkor azt az anyagot mint online-os én töltöttem fel a youtube-ra, majd küldtem el neked a linket. A videót nézve megakadt a szemem több könyveden is, ami a háttérben látszik, pl. Hope Solo önéletrajza, vagy Esterházy Péter egyik műve. Két perccel később már EP-ről cseteltünk. Melyik a kedvenc sport témájú könyved?
Például az említett Hope Solo-biográfia. Nem azért, mert annyira jó könyv, hanem mert erős a sztori. Imádom az önéletrajzokat, a Tetovált lány-trilógiát folytató Lagercrantz Ibrahimovic-kötete például zseniális. Kelly Smith biója brutális, emlékszem, szegény L. Pap Istvánt vegzáltam a londoni olimpia alatt, hogy mindenáron szerezze meg nekem. A Fociláz és az Utazás a tizenhatos mélyére meghatározó élményem, az utóbbi évek nagy kedvence pedig Gazdag Józsi könyve, az „Egy futballfüggő naplójából”. Nagyon vicces pillanat volt, amikor áprilisban összefutottunk a Merseyside-derbin az Anfielden… Józsi azt mondta: akkor teszi ki az ott készült szelfinket Facebookra, ha végre megjelenik a könyvem. Hát, most írok, mint a gép.

Nemrég „Hosszú oldal” címmel tárcasorozatod indult a Népszavában. Talán erről a műfajról gondolhattad korábban a legkevésbé, hogy egyszer te is hódolsz neki. Igen nagy hagyományai vannak a tárcaírásnak Magyarországon, hogy ne menjünk olyan messzire, csak Darvasi Lászlót, Bächer Ivánt és Kácsor Zsoltot említeném, utóbbi kettő a Népszabadságban remekelt e téren, Kácsor Zsolt a Népszavában is folytatja ezt a hagyományt.
Noha előkelő helyen szerepelt a bakancslistámon, alig hittem el, amikor N. Kósa Judit felkért. Ez irtó fontos nekem, talán ezért is írok kifejezetten személyes témákról. Rájöttem, hogy csomó mindent tartalékoltam tudat alatt, hogy ha egyszer majd saját rovatom lesz… Annyi mindent csinálok, hogy folyamatosan ON üzemmódban vagyok. Bármit hallok, látok, az van bennem, ezt miként tudom felhasználni.

Milyen a KOS-on tanítani, a Csepelyi-műhely (Metálműhely) keretében?
A Metálműhely elnevezés egy poénból jött: kiírtam Facebookra, hogy műhelytanár leszek, és valaki odaírta az ismerőseim közül, hogy ez úgy hangzik, mint az ipari tanulóknál a fémmegmunkálás. Mondtam, hogy pontosan így van: ez itt a metálműhely. Az is volt: búcsúajándékként egy lovaglópálcát kaptam a diákoktól… Sokáig meggyőződésem volt, hogy soha nem fogok tanítani. De rájöttem, hogy sok a hozzám hasonló, kicsit kívülálló, „weirdo” pályakezdő, aki mást és máshogy szeretne. Nekik kapaszkodót tud adni, ha elmondom, én hogyan küzdöttem. A mentorok fontosak. Nekem ilyen volt Zalai Pista bácsi, vagy dr. Hamar Péter, a zseniális tanár és filmesztéta, aki rekordidő alatt készített fel a magyar szakos felvételire. Ha ő nincs, akkor soha nem mertem volna elhinni, hogy valaha is újságíró lehetek.

Fotó: Szabados Norbert

Fotó: Szabados Norbert

Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”

Related Posts