Lévai Balázs: “Leplezetlen Varga Dumi-hívő vagyok”

Fotó: Hajdú Zsófia/a POSZT Facebook-oldala
shadow

Tesis a világ című sorozatunk hatodik részében az ismertséget a televíziós műsoraival (Fogadóóra, Záróra, a Nagy Könyv, Bestseller, Dob+Basszus, Nyugat 100, a Lévai Kislexikon, Mindentudás Egyeteme) szerző műsorvezető, újságíró és televíziós műsorkészítő, televíziós és dokumentumfilm-rendező, korábban általános iskolai tanár, a 30Y-ról zenés etűdfilmet, Ákosról, a Csík Zenekarról, a Tankcsapdáról dokumentumfilmet forgató, Lovasi Andrásról könyvet író, a Wellhellóról producerként filmet készítő, korábban a Ferencváros OB I-es csapatában is vízilabdázó, sok éve az YBL Waterpolo Club elnökeként tevékenykedő Lévai Balázzsal beszélgettünk pólós múltjáról, fia vízilabdás jelenéről, a New York Jets-ről, a Chelsea-ről, a magyar férfi vízilabda-válogatottról, Varga Dénesről, a Szolnok Bajnokok Ligája-sikeréről, Benedek Tiborról és Märcz Tamásról.

A legtöbben a televíziós műsoraidból ismernek, sokan nem tudják, hogy hosszú időn át vízilabdáztál. Hogy talált rád ez a sportág?
Édesapám viszonylag korán megtanított úszni, és mire általános iskolában – talán másodikban – elvittek minket úszásoktatásra, akkor kiszúrták, hogy jól úszom és elküldtek öttusázni. Eleinte csak úszás és futás volt, egy évig csináltam. Az úszóedzéseken első voltam, futásban utolsó. Talán egyszer-kétszer lőttünk, lovat meg párbajtőrt nem is láttunk. Egy év után az edzőm félrehívott, hogy van ám egy másik sport, ahol nem kell futni, de van víz. Annyira utáltam a futást, hogy nagyon hálás voltam a váltásért. Az öttusa is a KSI-n belül zajlott, a vízilabdázók között pedig már volt egy-két barátom. Annyira előrébb voltam az öttusázós úszástudásommal, hogy az első négy évben mindig én úsztam a labdáért. Úgy serdülőre értek utol a többiek, páran le is hagytak. A szüleim mindenképpen szerették volna, hogy sportoljak, mert az egyáltalán nem árt egy gyereknek. Nekem is a legendás Kőnigh Gyuri bácsi volt az első fontos edzőm. Eleinte ugyan gyors voltam, de a labdáról és a játékról fogalmam nem volt. Kisgyerekként úgy játszottam le életem első bajnoki szezonját, hogy szerintem nem lőttem kapura. Gyuri bácsi kitalálta, hogy a gyorsaságom ellenére hátra visz bekkelni, és valahogy ezzel a váltással hirtelen megértettem az egész játékot. Az ellenfél centerét kellett fognom, valószínűleg ezekben a küzdelmekben éreztem rá, mit is kéne csinálni elől és elkezdtem szórni a gólokat. Nagyon más vízilabdát kell elképzelni, mint amilyen ma a sportág. Még javában működött a három centerfault után kötelező kiállítás elve. Két év után elkerültem a bekk posztról. Azt mondanám, amolyan Tóth Marci voltam, akit szinte minden poszton bevetettek. Játszottam rosszkéz-hátsóban is, de a mai felfogás szerint kapásszélről második centernek betörő játékos voltam talán a legtöbbször. Már az ifi végén és később az OB I/B-ben sokat centereztem, noha nem voltam az a centeralkat.

KSI-s csapatkép Lévai Balázzsal - Fotó: KSI - vízilabdázó évtizedek

KSI-s csapatkép Lévai Balázzsal
– Fotó: KSI – vízilabdázó évtizedek

Édesapád versenyszerűen bridzsezett, volt, hogy a csodálatos íróval, Ottlik Gézával egy csapatban, illetve Omar Sharif ellen is játszott. Téged nem ragadott meg ennek a szépsége?
Ahhoz teljesen másfajta agy kell. Apu próbálta átplántálni belénk, az öcsém el is ment egy tanfolyamra, de egyikünknek se jött össze. Ez egy nagyon intellektuális, komoly koncentrációt és jó memóriát igénylő játék, teljesen másfajta gondolkodás kell hozzá. Erre nem bizonyultam alkalmasnak, nem bírtam sokáig egy helyben ülni.

A Ferencváros OB I-es vízilabdacsapatáig jutottál. Mi hiányzott a tartós pólós karrierhez?
Nem voltam elég jó, ennyi. Az ifi végén kapkodtak a KSI-s játékosokért, gyakorlatilag három klubhoz mehettem, a BVSC, a Honvéd és a Fradi is vitt volna. A két legjobb barátom a BVSC-hez ment, ők bajnokok lettek a szezon végén. Engem Fecsó bá (Kemény Ferenc, Kemény Dénes édesapja, a világverő ’75-76-os korosztály edzője az utánpótlás-válogatottnál – a szerk.) hívott a Fradiba 1986-ban. Gyakorlatilag jól elemeztem a helyzetet, mert azt láttam, hogy ott fogok a legtöbbet játszani. Nagyon jó játékosok mellé, de sajnos egy mentálisan leszállóágban lévő csapatba kerültem, az pont egy gyengébb év volt. Rá két évre, ’88-ban lett bajnok az FTC, én akkor már előfelvett katona voltam az ELTE-n, tehát abból kimaradtam. De nagy élmény volt legendás játékosok ellen szerepelni. Már a KSI-vel is játszottam az OB I-ben egy szezont 16 évesen, Faragó, Csapó, Gerendás, Budavári és a többi legenda ellen pólózhattam. Életem egyik legnagyobb élménye volt, mikor a BVSC elleni meccsen Gerendás Gyuriról lőttem egy gólt, és Gyarmati Dezső ott üvöltött vele a parton, hogy „Gyurikám, hát 16 éves, nézd már meg, mekkora!”. Az volt a szerencsém, hogy Gerendás nem gyilkos szorosban fogott, a látszat ellenére egy kedves ember.

Egy televíziós interjúdban elmesélted, hogy az FTC-ben Kemény Dénes cseréje voltál. Kik voltak még a csapattársaid?
Amikor a Fradihoz kerültem, Dénes az idősebb játékosok közé tartozott. És akkor már szó volt róla, hogy megy ki Olaszországba, a bajnokság első felében még játszott a Fradiban. Amíg ott volt, elsősorban ő centerezett, én pedig az első csere voltam, akkor még létezett ez a kategória. Sokkal kevesebbet cseréltek akkoriban az edzők, volt csapat, amelyik 2-3 cserével lejátszotta az egész szezont, mint például a Spartacus. Vad Lajos, Gyöngyösi András volt még csapattársam. Szegény, drága, megboldogult Ambrus Tamás védett, aki egy jó értelemben vett őrült kapus volt. Őt nagyon szerettem, mert minden őrültsége dacára nagyon jó ember volt. Szakonyi volt a második kapus, Fazekas és Rázga Zoli játszott még ott, akik ’94-ben az Újpesttel BEK-győztesek lettek. Molnár Robi, Varga Jancsi, Honti Rezső képviselte a vízilabda középgenerációját. Varga Jancsi például világbajnoki ezüstérmes volt Mayer Mihály válogatottjában. Rangos társaság volt, de abban az évben még nem állt össze a csapat. Nekem nem sikerült jól az az egy fradis évem, a szezon második felében állandóan sérült voltam, a lövőkaromban volt egy krónikus izomgyulladás. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy visszamehettem volna egy elsőosztályú kis csapatba fix játékosnak, de volt egy éles pillanat a Fradi-szezon végén, amikor rájöttem, soha nem leszek válogatott. Ekkor megsértődtem a világra, öt évig le se néztem az uszodába, annyira megbántódtam. Ez idő alatt nem foglalkoztam a sportággal, ami hülyeség volt részemről. A KSI-ben azt nevelték belénk, ha nem is direkt módon, hogy a legjobbak közé kell tartozni. Azt láttuk, hogy akik onnan kimentek, Nemes, Kuna, Gyöngyösi, Mészáros, Vad, mind válogatottak lesznek. Éreztem, hogy én ezt sosem fogom megugrani, és úgy gondoltam, akkor meg minek? Hál’istennek épp felvettek az ELTE-re, így volt másba kapaszkodni.

Kiss Gergő 2014-es könyvbemutatóján te voltál a moderátor. Ott és akkor tudtam meg, hogy a Honvéd jelenlegi edzője, Vad Lajos is csapattársad volt a Fradiban. Úgy dedikáltad neki „Lovasi” című könyvedet, hogy „Lajos barátomnak, a legjobb balkezes játékosnak, akivel valaha egy csapatban játszottam”. Ilyen szépen megmaradnak a régi pólós barátságok?
Akikkel a KSI-ben együtt nőttünk fel, azokkal igen. Abból a csapatból három játékossal is intenzíven tartom a kapcsolatot. Egyikük, Medveczky Iván például ma a mexikói nagykövet. Teveli-Horváth Olivér, aki a BVSC-vel bajnok lett, az RTL Klubban gyártásvezető, vele is sokszor beszélünk. Fábry Miklós a harmadik ebből a csapatból, akivel a mai napig intenzíven él a barátság. A kapusunk, Jókuti Laci volt köztünk messze a legintelligensebb és legszínesebb személyiség, nagyon kreatív srác volt, számítógépes programokat írt és zenét szerzett, miközben orvosnak tanult. Később gyerekorvosként dolgozott Németországban, nagyon megrázott, mikor két éve meghalt rákban. Vad Lajosék pár évvel idősebbek voltak nálunk, rájuk felnéztünk, jártunk a meccseikre. Egy évet játszottunk együtt a Fradiban, tök jóban voltunk. Iszonyú jó bal keze volt Lajosnak, elképesztően pontosan és gyorsan lőtt, sokkal több volt benne játékosként, mint ami kijött. Abban a korszakban szerintem kimagaslóan Petőváry Zsolt volt a legjobb magyar játékos. Sőt, volt olyan pillanata a sportág történetének, amikor ő volt a világ legjobb pólósa. Akkoriban még nem voltak ilyen választások. Ahogy mondjuk később Kásás Tamás lett a világ legjobbja, csak Zsolt mögött nem volt olyan erős válogatott, vagy éppen túl sok volt az egyéniség abban a válogatottban. Fogtam őt OB I-es meccsen, pontosan tudtam, mit fog csinálni, mégsem tudtam megakadályozni. Hihetetlen gyors, fordulékony és életveszélyes volt, minden helyzetből gólt tudott lőni. Szép emlékem, hogy amikor a Fradival voltunk Kotorban az edzőtábor végén – a jugoszlávok akkor lettek világbajnokok, ’86 nyarán járunk -, volt egy bemutatómeccsünk velük a tengerben. Kint volt vagy négyezer szurkoló, akik ünnepelték az aranyérmeseiket. Kikaptunk 7-6-ra, de lőttem két gólt a jugoszláv bajnok Kotornak, ami azért valami. Azért is maradt meg ilyen élénken, mert a második gól centergól volt, és a találat után akkorát lenyomott nekem a szerb bekk a víz alatt holtidőben, hogy alig tudtam kiúszni cserére. Egy „ez többé eszedbe ne jusson, kisfiam!”-típusú ütést kaptam tőle. Szóval, a fradis második félévem kifejezetten gyengére sikerült, nem találtam a helyem, állandóan sérült voltam, ha játszottam is, mindig fájt a karom. Abban a csapatban is túl sok volt az egyéniség: ha Gyöngyösinek passzoltam, Vad Lajos szúrt le, hogy legközelebb neki passzoljak, aztán meg ugyanez történt fordítva. Ők rivalizáltak egymással, hogy ki mennyi gólt lő. Néha gondoltam egyet, és ellőttem én, legalább mind a kettő haragudni fog rám.

Lévai Balázs dedikálja Vad Lajos Lovasi-könyvét - Fotó: Viló Zsófia/a Racionet Honvéd Facebook-oldala

Lévai Balázs dedikálja Vad Lajos Lovasi-könyvét
– Fotó: Viló Zsófia/a Racionet Honvéd Facebook-oldala

A katonáskodás és az egyetem után visszatértél a vízilabdához, a másodosztályú YBL-ben kezdtél játszani.
Azt hittem a katonaság alatt, hogy soha az életemben nem fogok már vízilabdázni. Medveczky Iván barátom az YBL-ben játszott és a tavasz elején felhívott, hogy kiesésre állnak, és hogy nem mennék-e le segíteni nekik. Mondtam, hogy öt éve nem voltam vízben, sokat nem nyernének velem. Lementem, gyakorlatilag két hét edzés után kezdtem kicsit visszarázódni, majd elkezdtem iszonyatosan élvezni a játékot és rájöttem, mekkora baromság volt kihagyni öt évet. Tíz évet vízilabdáztam korábban, belém ivódtak a mozdulatok, inkább az erőnlétet volt nehéz visszaszerezni. Az első évben sikerült bent tartanunk az YBL-t. Tisztán emlékszem, hogy a kiesési rangadón 11-10-re vertük a Tipográfiát, Lévai négy góljával. Juhú! Egy súlyos sérülésig játszottam, ’97 őszén egy edzésen véletlenül belecsaptak a szemembe, és ott mindenféle tortúra vette kezdetét, félig leszakadt a retinám. ’98-ra úgy, ahogy rendbe jött a szemem, mondták, akár játszhatok, de akkor már úgy éreztem, túl kockázatos. És akkor a csapatunk edzője lemondott, elment, a csapat az utolsó nyolc meccsre ott maradt edző nélkül, megkértek, hogy legyek én az edző, mindenféle papír nélkül. Tanár vagy, sokáig pólóztál, biztos menni fog neked, mondogatták a többiek. Leültem a kispadra és sikerült újra elkerülnünk a kiesést. Benne maradtam az uszoda világában, még öt éven keresztül edzősködtem az YBL-ben.

Majd a klub elnöke lettél és azóta is az vagy.
A második év nagyon eufórikus volt, a semmiből, egy kieső csapatból gyakorlatilag bajnoki döntőt játszottunk a következő évben azzal a KSI-vel, ahol olyanok játszottak, mint Szivós Marci, Paján Viktor, Kovács Olivér, Bánhidy András, Suti Gábor. Bitang erős KSI volt, csak egy góllal kaptunk ki a Tüzérben egy óriási meccsen. Ezüstérmesek lettünk, én meg dühöngtem, mert ha bajnokok lettünk volna, akkor visszavonulhattam volna edzőként. Utána négy éven át folyamatosan az első háromban végeztünk és az ötödik évben, 2003-ban végre megnyertük a másodosztályt. Ennek örömére lemondtam, csak odáig érdekelt a történet edzőként. Ezt a csapatot az YBL Miklós Főiskola alapította egy lelkes testneveléstanár, Perlaky István és egy lelkes tanszékvezető, Tóth Béla vezetésével, egyikük sem él már, isten nyugosztalja őket. A 2000-es évekre tulajdonképpen megszakadt a kapcsolat magával a főiskolával, illetve a Szent István Egyetemmel, ahová integrálták a főiskolát. Az évtized elején még kaptunk tőlük támogatást, de aztán már egyáltalán nem. Leváltunk és önálló jogi egyesületet alakítottunk. Az első OB I-es periódusban még Szent István Egyetem voltunk, akkor egy nagyon progresszív rektora volt az intézménynek Szendrő Péter személyében. Az ő szeme előtt még lebegett egy amerikai típusú modell, hogy olyan játékosok jönnek hozzánk, akiknek nem tudunk fizetni, de a tanulás lehetőségével és a diplomával fizetünk. Az első évben bent maradtunk az élvonalban, a Ceglédet ejtettük ki, a második évben már kiestünk. Utána pedig Köllő Attila irányításával még egyszer nyertünk bajnokságot, 2007-ben talán. Amikor lemondtam, kineveztem magam szakosztály-vezetőnek, mert olyanunk nem volt. És amikor leváltunk az egyetemről, akkor lettem az egyesület elnöke, és ez azóta is tart. Ezt az egyesületet hosszú éveken át gyakorlatilag ketten tartottuk életben Köllő Attila barátommal. Szerencsére már sokan besegítenek nekünk, mint például egy másik régi vízipólós, Schatz Peti barátom vagy a BEK-győztes kapus, Juhász Zoltán. Ők mind elnökségi tagjaink Tóth Péterhez hasonlóan, aki az alapító Tóth Béla fia.

Fotó: az YBL Waterpolo Club Facebook-oldala

Fotó: az YBL Waterpolo Club Facebook-oldala

Közös barátunk, Szabó Zoltán, a kiváló szakkommentátor is játszott az YBL-ben.
Amit nem tudsz, hogy van világbajnokunk is Decker Ádám személyében. BVSC-s volt, de kettős igazolással nálunk is játszott egy éven keresztül, majdnem az összes bajnokin ott volt a vízben. Ádámmal ma is nagyon jó barátságban vagyunk. És most már van BL-győztese is az YBL-nek Cseh Sanyi személyében.

Szabó Zoli szegedi szakértőként állandó megszólalód volt „Súgógép” c. műsorodban, az RCKO FM-en, ami személy szerint nekem nagyon hiányzik. Ahogy rengeteg munkádban, itt is nagyszerűen találkozott a kultúra és a sport, Török András (Simplicissimus) művelődéstörténész mindig szerepelt nálad, Budapest érdekességeiről mesélt. Anger Zsolttól Likó Marcellen és Maros Andráson át Nagy Viktorig sokan szólaltak meg a Súgógépben. Ahogy nálam, úgy nálad is elválaszthatatlan a kultúra és a sport. Utóbbi mennyire része szerinted az előbbinek?
A szenvedély a kulcs. Elfogadom azt, ha valakit teljes mértékben hidegen hagy a sport, mert egyszerűen nem érez rá az ízére, a költészetére. Nehéz lenne azt mondani, hogy a sportban nincsen művészi teljesítmény. Mondjuk Roger Federer fonákja, Aaron Rodgers passzai, Steph Curry triplái vagy Varga Dumi váratlan megoldásai. Dumi szólógóljainál sokszor azt hiszed, már nem lehet tovább fokozni, ennyi volt benne, de akkor még egyet teker rajta, vagy egy olyan pillanatban lövi el a labdát, amikor az fizikai lehetetlenségnek tűnik, mégis sikerül neki. Ezek ilyen értelemben mind művészeti tevékenységek. Lehet sport nélkül élni, de minek? Inkább az a kérdés, hogy ki mivel akarja kitölteni az életét, mennyire nyitott másfelé. Tisztán emlékszem, hogy amikor András fiunk elkezdett vízilabdázni, voltak olyan osztálytárs-szülök, akik majdhogynem rossz szemmel nézték, hogy szegény gyerek, edzésre kell járnia, és egy versenyistállóba jár, elvesszük a gyermekkorát. Én viszont pontosan tudtam, hogy persze sok lemondással jár, ha ezt választja a gyerek, de rengeteg mindent tanul majd. Az a kérdés, hogy az adott családon belül a sport mennyire tartozik a prioritások vagy az értékek közé. Faragónak van az a híres, szülőbiztató dumája, hogy nem biztos, hogy a gyerekből olimpiai bajnok lesz, de csaja mindig lesz. Plusz olyan ember is, aki szereti a sportot és a vízilabdát, és le fogja hozni a saját gyerekét is az uszodába.

(Lévai András gólt lő – forrás: vlv.hu)

Fiad, András is pólózik, nemrég lett megint ifjúsági bajnok a KSI-vel, amihez ezúton is gratulálunk neki és neked is! Tehetségesebb, mint te voltál? Ő mennyire tartja elsődlegesnek a vízilabdás karrierjét?
Sokkal tehetségesebb nálam. Balkezes, szóval, eleve más poszton játszik. Óriási tehetségnek indult, válogatott volt, serdülőkorában volt egy komoly megtorpanása, de Horváth Jani visszahozta őt, és ifiben újra meglódult. Nála a motiváció a kulcs, az előző edzője ezt nem ismerte fel, Jani viszont ráérzett, mivel és hogyan kell őt motiválni. Tavaly óriási meglepetésre nyert a KSI az ifjúsági bajnokságban, még az is csoda volt, hogy bejutottak a négy közé. Ott aztán úgy megindultak, hogy letaroltak mindenkit. Idén esélyesként egy másik helyzetben voltak, de most is behúzták. Csapatkapitányként Andris vehette át a bajnoki serleget, feleségemmel büszkén kihúztuk magunkat a lelátón. Andris egy playmaker-típusú játékos, én sokkal önzőbb voltam. Sokszor azon veszekedtem vele, hogy én tízből nyolcat ellőttem volna, amit ő inkább leadott egy jobb helyzetben levő játékosnak. Persze nem kell félteni, sokat lő kapura és sok gól is lesz belőle, de sokszor túl fegyelmezett. És azt látom, hogy azokból a játékosokból lettek válogatottak, akik inkább mindig ellőtték és a gólok számára mentek rá. Itthon a kutya nem figyeli az asszisztokat, ami elég fura. De például egy amerikai egyetem edzője eljött Budapestre tavaly nyáron csak miatta, és ő pont ezt szúrta ki. Hogy a tavalyi ifi bajnoki döntőben öt gólpassza volt. Ez tipikus különbség az amerikai és a magyar szemlélet között. Azt vette észre, hogy ez a gyerek mindig azt nézi, ki van nála is jobb helyzetben. Nem az a fontos neki, hogy az legyen a neve mellett a végén, hogy Lévai 3, hanem mondjuk csak egy, de még négy asszisztot is betesz a közösbe. Ő ezt egyből kiszúrta. Sok amerikai egyetem megkereste, hálaisten, kapott egy iszonyatosan jó ajánlatot Washingtonból, ott fog tanulni és játszani ősztől. Az elmúlt két nyáron már volt kint játszani egy amerikai csapatban és megszerette a közeget. De Andrison azt látom, nem biztos, hogy a vízipóló lesz számára az elsődleges, ami nem is baj. Business-marketinget fog tanulni, őszinte meglepetésünkre ezt választotta. Egyébként sokat fotózik, lehet, hogy a filmezést is felveszi később. A pólós képességeit tekintve nyilván nagyon elfogult vagyok vele, de egy apa milyen legyen? Jó szezonja volt, sokat játszott az OB I-ben is, többször szerepelhetett Varga Dumiék ellen is.

Lévai András - Fotó: Stuber Sándor/vlv.hu

Lévai András
– Fotó: Stuber Sándor/vlv.hu

Amikor négy évvel ezelőtt szövetségi kapitányválasztás előtt állt a vízilabda, felhívtál, hogy mit gondolok a jelöltekről. Mit gondolsz az akkori véleményedhez képest Benedek Tibi egy olimpiai ciklusos, négyéves időszakáról?
Benedek Tibi fantasztikus kapitány volt. Ahogy játékosként, úgy kapitányként is a munka megszállottja volt. Nem láttam még a vízilabdás közegben azt a fajta attitűdöt, amit ő képvisel, hogy valaki folyamatosan azt nézi, miben tudna fejlődni, folyamatosan olyan embereket keres maga mellé, akik olyasmit tudnak, amit ő nem, és mindig azon agyal, hogyan lehetne jobb ő és a csapat. Nyilván a laikus néző azt látja, hogy nem nyertünk olimpiát, és ötödikek lettünk Rióban – hozzáteszem, veretlenül. Aki viszont benne van, az tudja, hogy összetételében ez egy sokkal gyengébb csapat volt, mint az aranygeneráció. És csak egy hajszálon múlt a legjobb négy.

A londoni olimpián szereplő válogatottból hatan – mind olimpiai bajnokok – nem voltak már 2013-ra.
Igen, abban a nagycsapatban minden poszton világklasszis játszott, sőt, több posztra két klasszis jutott. A Benedek-csapatban összesen volt három-négy világklasszis. Nagyon sajnáltam, hogy nem folytathatta. A barcelonai világbajnokság után edzőknek tartott egy előadást a Margitszigeten a vb-n szerzett élményekből. Életemben nem láttam még olyan prezentációt. Még a nyolcadik helyezett ausztrálok támadójátékát is kielemezte, mert észrevett benne valami érdekeset. Tibi egy hihetetlenül pozitív személyiség. Szerintem lesz ő még kapitány a következő húsz évben valamikor.

Már neki sem volt könnyű dolga, hiszen a korábban elmaradó fiatalítást ő már kénytelen volt végrehajtani. Utódja, Märcz Tamás helyzete még ennél is nehezebb, mert már nem számíthat olyan klasszisokra, mint Varga Dániel, Kis Gábor és Szivós Márton. Mit gondolsz az ő kinevezéséről?
Tamás egy végtelenül intelligens, okos srác, nagyon szimpatizálok vele, nyilván csak a BVSC-s edzői pályafutását ismerem. Nehéz lesz egy ütőképes csapatot összeraknia. A második centerposzt nagyon problémás a válogatottnál. Nincs Kis Gábor, Hárai Balázs mellé a Bedő-Mezei kettősből választhat. Ami jó hír, hogy Vámos Marci óriásit fejlődött az elmúlt két évben, már az olimpián is nagyon jól játszott, de mögötte Zalánkinak is meg kéne lódulnia, hogy hatékonyabb legyen a rosszkéz oldal. A bekk posztról kevés gól jön támadásban, ezt is muszáj fejlesztenie. Varga Dumi szerencsére visszatért, nélküle azért sokkal halványabbak lennénk a kapásoldalon. Kemény menet lesz, az ellenfelek nagyon erősek. Reméljük, hogy kicsit lejteni fog a hazai pálya.

A nyári budapest vb-n mit vársz a magyar válogatottól?
A Szolnok BL Final Sixe mutatta, hogy különleges élmény 10 ezer ember előtt játszani. Ehhez senki nincs hozzászokva, ez extra teljesítményre is lehetőséget ad. Benedek Tibi pont azt bizonyította be, hogy mekkora szerepe van a válogatottban végzett munkának. Egy-egy játékos teljesítményén belül is óriási változásokat lehet elérni. Már Märcz Tamásék is gőzerővel dolgoznak, az a kérdés, egy hosszú szezon végén mit tud kihozni belőlük. A legjobb négy benne van. Ez a szokásos probléma, a nyolcban benne leszünk, ha pedig megvan a négy, bármi lehet.

A Szolnok révén 2004 után idén örülhettünk újra magyar klub Bajnokok Ligája-győzelmének. Varga Dénesék sikerének értékét növeli, hogy mindezt veretlenül érték el. A Facebookon kiemelted Cseh Sándor vezetőedző érdemeit, teljesen jogosan. Miért kellett 13 évet várnunk egy ilyen parádéra, mi hiányzott eddig?
Tavaly egy iszonyatosan peches góllal kapott ki a Szolnok az Olympiakosztól a Final Six elődöntőjében, azon a meccsen kint voltam, nem hittem a szememnek. Mostanra állt össze a Szolnok és végre szerencsénk is volt. Aki ért a vízilabdához, az az idei Pro Recco-Jug Dubrovnik elődöntőn a Jugnak drukkolt, mert tudta, hogy a horvátokat „könnyebb” lesz megverni a döntőben. És az a vízilabda jobban is fekszik nekünk. A Recco az utóbbi két évben nem tudott BL-t nyerni, miközben a világ legjobbjai közül ott játszik Filip Filipovic és Dusan Mandic. Nekem jó haverom Cseh Sanyi, akinek a 3-1-nél meglépett időkérése emblematikussá vált. Ezt a momentumot mindenki megjegyezte, egészen hihetetlen volt. Ha nézed a meccseket, majdnem mindig emberelőnynél van időkérés, ahol elmondják a figurát, visszaúsznak, csókolom. Itt nem volt fór, csak össze akarta kapni a csapatát. Nyilván kicsit szerepből beszélt, felvette a dühös edző karakterét, hogy szedjék össze magukat a játékosai. „A világ legjobb lövői vannak nálunk, miért nem lőttök, ba… meg? Mire vártok?” – idézet szó szerint. Nézett rá a vízből öt olimpiai bajnok, három szerb, két magyar. Egy nagyon szép példája volt annak, hogy még ilyen szinten is bele lehet nyúlni egy meccsbe. Van lélektana annak, hogy „szedd már össze magad, kisfiam!” És ezt lehet mondani egy olimpiai bajnoknak, Andrija Prlainovicnak is. Nem tudom, hogy miért pont most sikerült, de azt lehet látni, hogy a Szolnok egész évben mindig nagyon beindult a fontos meccsein, ahogy emelkedett a tét, úgy játszottak egyre jobban a játékosai. Ami tényleg a nagycsapatok jellemzője. Nagy Viktor elképesztően védett a döntőben, hihetetlen volt, amit nyújtott. Van egy elméletem, miszerint ha egy csapat elkezd nyerni és elhiszik magukról, hogy jók, akkor ezek az együttesek akkor is tudnak győzni, amikor rosszul játszanak. A lelkük mélyén ugyanis nem tudják elképzelni, hogy kikapnak, nincs bennük kétely és ez segíti át őket a holtpontokon. Ezt láttam idén a Szolnoknál is, nem remegett meg a kezük, ahogy az OSC elleni bajnoki elődöntőn sem, pedig abból simán lehetett volna bukta. Azt lehetett érezni, ez az ő évük, minden összeállt, mindig volt, aki húzza a szekeret.

Tényleg, ki a kedvenc vízilabdázód?
Petőváry Zsoltot mondtam korábban. Megadatott, hogy fiatal gyerekként Faragó és Csapó ellen is játszhattam. Faragó fantasztikus dolgokra volt képes a vízben, soha nem a sablont kereste, ő szórakoztatni akarta a közönséget. Egyszer Sudárt próbáltam egy OSC-meccsen beforgatni, de úgy mozgott ki lábtempóval, hogy az hihetetlen volt. Felemelte a két kezét, csak lábbal dolgozott és közben röhögött rajtam, mit tekergek ott szánalmasan. A saját generációmban játszottam többször Stamm, a legendás német center ellen, aki a BEK-győztes Spandauban szerepelt. Sokat láttuk Estiartét pólózni, aki szintén játszotta a vízilabdát. A mai játékosok közül leplezetlen Varga Dumi-hívő vagyok, ő egy másik dimenziója ennek a sportágnak. Ő a zseni, aki könnyedén, erőlködés nélkül old meg egy olyan helyzetet, aminek én már a gondolatába is beledöglenék.
Két kedvenc gólom van. Az első a 2000-es sdyney-i olimpia döntőjében Vári csavarja. Az időeltolódás miatt az a meccs magyar idő szerint reggel 7.45-kor kezdődött. 2-1-re vezettünk az első negyed végén, álmosan egy bögre tejeskávéval ültem, amikor Vári becsavarta azt a gólt. Én meg fél liter tejeskávét öntöttem magamra, nem hittem el, amit láttam. Utána csomószor visszanéztem videóról azt a gólt. Megnéztem sokszor a lassításokat is, és azt kell mondjam, nem hibázott az orosz kapus az esetnél. Három másodperc volt hátra a negyedből, Vári a kapunak háttal állva szabaddobást kapott 10-11 méterre. Mit csinál ilyenkor egy kapus? Megnézi, hova passzolhat a szabaddobást elvégző játékos, honnan jöhet majd a lövés. Ezért kinézett jobbra, meg balra, de ezalatt az egy másodperc alatt elvesztette a szemkontaktust Várival. Aki rányúlt a labdára és azonnal elindította a csavart. A mozdulat elejét veszítette el az orosz kapus, Maximov, mert amikor visszafordult Várira, már elindult a labda, ami ráadásul nagyon fura helyen pattant meg, a kaputól úgy másfél méterre. A kapusok nagyon kevés olyan lövést kapnak, amikor a labda nem közvetlenül előttük pattan le valahol, hanem messzebb. Nem is tudják, hová pattan onnan, mert egyszerűen nincsenek hozzászokva. Ez egy csodálatos, egészen döbbenetes gól volt. Ez volt a lélektani gát áttörése, ott vége volt a történetnek. Ha a Vári be tudja csavarni 11 méterről, akkor mit izgulunk, gyerekek? Arra már senki nem emlékszik, hogy Kósznak több nagy védése volt az elején, ő és Benedek vitték a hátukon a csapatot az első hét percben.

A másik gól a pekingi döntőben Dumié. Ez a fiatal gyerek egy olimpiai döntőben meg merte csinálni, ami még egy OB I-es döntőben is necces. Levitte a labdát az alapvonal felé, szinte egyvonalban volt a kapufával, ahonnan csak passzolni szabad. Moses, az amerikai kapus pedig ugyanazt csinálta, mint Maximov, egy pillanatra elvesztette a szemkontaktust a labdával, és olyan gyorsan engedte el Dumi csuklóból fej fölé, hogy Moses tényleg nem tudta, hol van a labda, másodpercekig forgatta a fejét utána. Dumi még pofátlanul mutatta is neki, hogy ott van, öcsém, mögötted. Ez is ugyanolyan demoralizáló gól volt. Filipovicot is nagyon bírom egyébként, ő is olyan játékos, hogy amikor nagyon kell, mindig belövi. Volt egy kettő mondatos párbeszédem vele tavaly a Margitszigeten, a BL Final Sixen. A következő volt a párbeszéd, angolul (nem ismertük egymást, egy fogadáson futottunk össze): „Szerintem te vagy ma a világ legjobb játékosa.”.Nagyon jellemző volt, hogy mit válaszolt, azt mondta: „Igen”. Nem azt, hogy „jajj, hát köszönöm szépen, de annyi jó játékos van még”. Ez a szerb mentalitás.

(Forrás: vlv.hu)

A SportKlubon évekkel ezelőtt szakkommentátor voltál OB I-es mérkőzés közvetítésekor, a londoni olimpia előtt vendégeskedtél ugyanott az ötkarikás játékokat felvezető vízilabdás műsorban. Évek óta szerepelsz a Heti helyzetben, „Grund felsőfokon” címmel dokumentumfilm-sorozatot gyártottál a Sport 1-re, amely külföldi utánpótlás-képző rendszerekbe engedett betekintést. Nem hiányzik a tévés szereplésnek, műsorkészítésnek a vízilabdával kapcsolatos oldala?
A vízilabdának szerencsére sok olimpiai bajnoka van, a szakértő pozícióra van ember éppen elég, akik tényleg jobban értenek hozzá, mint én. Még a BEK-győztes Szabó Zoli sem kerül oda mindig. Nálam inkább a duma az erősség, ezért is hívnak sokat a Heti Helyzetbe. Ami engem nagyon érdekelne, és ennek már kétszer-háromszor nekifutottam, az néhány sport témájú dokumentumfilm.

Egy idén év elején megjelent interjúban úgy fogalmaztál, hogy „van egy dokumentumfilm-tervem, ami az élsport befejezése után lévő traumatikus helyzettel foglalkozna.” Ugyanebben a beszélgetésben pedig azt is mondtad, hogy „nagyon jó lenne a vízilabdázásról, konkrétabban a Kemény Dénes-féle, három olimpiát nyert csapatról is egy nagy dokumentumfilmet készíteni.” Ez utóbbit pláne támogatom, ezekkel a tervekkel hogy állsz?
Sehol se tartanak, sajnos. Ez a televíziós, filmes pálya úgy néz ki, hogy van öt-hat ötleted, amiből, mondjuk egy megvalósul. Nem feltétlen azért nem valósul meg a másik öt, mert nem jók, hanem valamiért úgy alakul, az időzítésen sok múlik. Az egy nagy álmom, hogy a Kemény Dénes-féle aranycsapatról egy nagy kiszerelésű, komoly dokumentumfilmet forgassak, csak ahhoz a műfajhoz képest sok pénz kéne. Dénessel is többször beszéltünk róla, támogatja az ötletet, hátha egyszer összejön. A másik sportos téma, ami foglalkoztat, az az élsport utáni integráció a hétköznapokba. Sokaknak ez elég traumatikus helyzet, mikor véget ér a pályafutás. Magyar neveket most nem mondok, de gondoljunk a spanyol olimpiai bajnok kapusra, Jesús Rollánra, aki öngyilkos lett. Talán Kiss Gergő mesélte, hogy Benedek Tibi mondta nekik egyszer, már az aranycsapat korszakának vége felé, hogy készüljenek fel arra, hogy ők tulajdonképpen most pályakezdők lesznek az életben. Ez egy nagyon fura helyzet, és azt látom, hogy aki olimpiai bajnok pólós, az megtalálja a helyét az életben. Legtöbben a vízilabdaközegben, kevesebben azon kívül. Azt ne felejtsük el, hogy a sportolók az életük azon éveit töltik uszodában, versenypályán, tornateremben, amikor az emberek többsége elindul az életben, tanul, kapcsolatokat épít, tudást és tapasztalatot szerez. 35 évesen már tapasztalt munkavállaló az ember, míg a profi sportoló gyakorlatilag akkor kezdi el az életét. És nem véletlen, hogy 70-80%-uk benne marad a sport világában, mert azt ismeri, ott mozog otthonosan, és a megszerzett kapcsolatrendszere azon belül működik.

A 2012-es, sportklubos olimpiai műsorban Jets-póló volt rajtad, erre nem is emlékeztem, pedig igen közelről figyeltem az adást. Rendkívül szimpatikus módon egy underdog csapatnak, a New York Jets-nek drukkolsz az NFL-ben. Miért pont nekik?
Hogy tudok az egyik leggyengébb csapatnak drukkolni? Egyszerű a történet, nyilván személyes oka van. Már korábban is érdekelt az amerikaifoci, de nem voltam egyik csapat iránt sem elkötelezett. Néztem a magyar közvetítéseket és 2008-ban voltam kint hat hetet New Yorkban, ahol a barátaim kivettek meccsre. Egyikük, egy ügyvéd fiú jár rendszeresen kosárlabda és hokimeccsekre is, mindig az aktuális ügyfeleit viszi ki a mérkőzésekre, ez része az amerikai kapcsolatépítésnek.

Szegény.
Milyen szörnyű élet ez, nem? Hétvégente látja a Rangers, a Knicks és a Jets mérkőzéseit és közben társadalmi életet él. Ott dőlt el a sorsom, hogy egymást követő két hétvégén voltunk két NFL-meccsen, de a Jetset előbb láttam, mint a Giantset. Az első benyomás döntött, plusz összeraktam, hogy abban az egyetlen évben nyert Super Bowl-t, amikor én születtem, plusz akkor egy magyar származású irányítójuk volt, a legendás dandy, Joe Namath. Úgy éreztem, itt eldőlt a dolog. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy ha fordítva lett volna, akkor már lenne két Super Bowlom. Hiszek az ilyen sorsszerűségekben. Nem vagyok egy elvakult AS Roma-drukker, de amikor a feleségemmel épp Rómában jártunk a 2000-es években, és kimentünk egy Roma-meccsre, ahol láttam Tottit és Batistutát is, beleszerettem abba a hangulatba. Ha nincs elkötelezettség, akkor elfogadod, amit a sors ad. Azért volt már olyan, hogy a Jets bejutott a rájátszásba, de az elmúlt évek rettenetesek, sajnos. De például Aaron Rodgers-rajongó is vagyok, elképesztő az az elegancia, ahogy irányítja a Green Bay Packerst. Ezeket a típusú játékosokat szeretem nagyon, akikben nem látom a görcsösséget. Rodgersnél is ezt látom, hogy hihetetlen dolgokra képes küszködés nélkül, most éppen egy kicsit gyengébb csapat van körülötte. Az NFL-ben a „B-csapatom” a Packers. Alapvetően a csoportunkba tartozó csapatokat nem szeretjük, különösen a Patriotsot nem, sőt, mélyen lenézzük őket, fujj-fujj, Brady, miközben persze irigykedünk, mint az állat.

Gurulós fociban pedig a Chelsea a kedvenced, ez sem egy hétköznapi választás, ők a Jets-szel ellentétben viszont mindent megnyertek az elmúlt tíz évben. Miért a Kékek?
Chelsea-sek a fiam miatt lettünk. Andris úgy hétéves lehetett, mikor egy nap hazajött a suliból és közölte, hogy neki Frank Lampard a kedvenc játékosa, így mi ezentúl Chelsea-drukkerek vagyunk. Amúgy Andris Lampard és Benedek Tibi miatt játszott világéletében 8-as sapkában. Én inkább liverpoolos lettem volna korábban, kamaszként őket szerettem az angolok közül, de mondtam, hogy jó, ha a gyerek ezt választotta… Két Chelsea-meccsre el is jutottunk. Egy Európa-liga-mérkőzésen és egy BL-csoportmeccsen voltunk Londonban.

Borzasztó élmény lehetett, gondolom.
Igen, az :) Egyszer úgy mentünk ki, hogy kötöttünk egy alkut. Akkoriban volt látható a David Bowie-kiállítás a Victoria and Albert Museumban és az volt a deal, hogy oké, Andris, te eljössz velem napközben a kiállításra, este meg elmegyünk a Chelsea-meccsre. Fapadossal kimentünk, másnap meg vissza, óriási élmény volt neki és nekem is, egészen más ezt a focit élőben nézni. Láttunk egy jó, 3-1-es Chelsea-Baselt, David Luiz elképesztő szabadrúgásgóljával.

Csapatsportágat űztél. A tanári tevékenységed, az összes eddigi tévés műsorod, a zenés doksijaid, a több zenésszel, zenekarral (Csík zenekar, Kispál és a Borz) való együttműködésed, a Lovas Andrásról írt könyved, az irodalmi, színházi rendezvények, beszélgetések moderálása, vagy a #Sohavégetnemérős c. film, minden, amivel eddigi foglalkoztál, csapatmunka. Mennyiben tudod hasznosítani a pólóban tanultakat, látottakat ezekben a tevékenységeidben?
A legfontosabb annak a beismerése, hogy nem tudhatsz mindent. És ki lehet használni azt a lehetőséget, hogy van valaki, aki valamit jobban tud, mint te. A csapatmunkában mindig ez volt a jó, ahogy a vízilabdában is. Ha rosszul játszottam, attól még nyerhetett a csapat, mert a többiek hozták a meccset. Szeretek olyan csapatokban dolgozni, ahol vannak nálam okosabbak és tehetségesebbek, mert akkor próbálom felszívni magam az ő szintjükre. A csapatmunkában a végeredmény közös. A sport arra is megtanított, hogy meg kell hallgatni és elfogadni a másik véleményét. Elég önreflektív vagyok ebből a szempontból, sokat gondolkozom azon, hogy jól csináltam-e valamit. Nem kell szégyellni, ha valamit nem tud az ember. És azt sem beismerni, ha valamit elszúrt.

„Beállás” című regényedet írod, talán ez az első dolog, amin egyedül dolgozol mindaddig, amíg egy szerkesztő, kiadó kezébe nem kerül. Ez egy zenekar sztorija, de lesz esetleg benne valami sportos kötődés, utalás?
Ez egy általam kitalált zenekar története lesz. Rengeteg anekdotát hallottam az elmúlt 15 évben zenészektől, ezekből sokat felhasználok. A többségükre azt mondják majd, hogy biztos kitaláltam, nem történhetett meg, pedig de. Most írtam meg azt a fejezetet, aminek az első fele egy focilelátón zajlik, valamiért kitaláltam, hogy a gitáros, aki Imi Hendrix névre hallgat, szegedi születésű és a SZEOL törzsszurkolója gyerekkora óta. Amikor az együttes Szegeden játszik, akkor a koncert előtt Imi Hendrix kiviszi a bandát egy SZEOL-Mosonmagyaróvár NB III-as meccsre. Ne kérdezd meg, ez honnan jött, fogalmam sincs. Ez a legjobb az írásban.

Voltál személyesen NFL-mérkőzéseken Amerikában, a budapesti vízilabda Eb-n, labdarúgó topbajnokságok meccsein. Mi a legnagyobb sportélményed?
Apámmal kimentünk a Népstadionba 1985-ben egy nemzetközi atlétikai versenyre. Előtte bejelentették, hogy Steve Cram angol középtávfutó világcsúcsot akar futni egy szokatlan távon, 2000 méteren. Teljesen valószerűtlen volt számomra, hogy ami most itt látok, az világcsúcs, ennél gyorsabban soha senki nem futotta le ezt a távot. Felfoghatatlan volt, mintha a Holdra szállást láttam volna. Talán egy tizeden múlt. Emlékszem, sokat kellett várni a hivatalos eredményre, amíg hitelesítették az időt.

Szerepet vállaltál „A Halott könyvtár” nevű projectben is, amely 2012-ben kísérlet volt a magyar könyvtárak 1989 óta olvasatlan állományának modellezésére. Egy szuper videóban ajánlottál rég elfeledett könyveket olvasásra. Mi a kedvenc sportos könyved, olvasnivalód?
Gyerekkoromban két iszonyúan meghatározó sportkönyv volt, ha nem olvastam mindkettőt hatszor-hatszor, akkor egyszer sem. Az egyik Kő András: “Papp Laci” c., a másik meg Dávid Sándor: “Balczó” c. könyve. Utóbbi rendkívül magával ragadó volt. Kívülről tudtam belőle mondatokat, jó ismerőseimmé váltak Balczó riválisai, például az orosz Onyiscsenko. Legutóbb a Leicester-csatár, Jamie Vardy önéletrajzát olvastam angolul, nagyon élveztem a különleges pályafutásának a sztoriját. A srác 24 éves koráig egy egészségügyi segédeszközöket gyártó gyárban dolgozott, hetente kétszer edzett, a harmadik tréningje maga a meccs volt. Pubok közötti bajnokságokban kezdte a pályafutását, a kilencedik ligából kezdve jutott el a Premier League bajnoki címéig és a válogatottig 29 évesen. Nem egy komplikált személyiség, de a sztori iszonyúan izgalmas, sok jó momentummal. Amikor a Leicesterhez szerződött, az ügynöke – aki három évvel korábban megmondta neki, hogy válogatott játékos lesz belőle, pedig már 25 éves volt – belevette a leicesteres szerződésébe, hogy ha abban az évben játszik az angol válogatottban, akkor jár neki 100 ezer font bónusz. De a klub beletett egy olyan kikötést, hogy csak akkor jár neki, ha a válogatott meccsen még a 75. perc előtt becserélik. Roy Hodgson nyilván nem tudott erről, 74:03-nál cserélte be :) Vardy emlegetett egy fotót is a könyvben – amikor még a Leicester a Championshipben játszott a rájátszásban a feljutásért -, hogy miközben ment a meccs, készült egy kép a kispadról, ahol egymás mellett ült Harry Kane, Jamie Vardy és Danny Drinkwater, ők nem fértek be éppen a csapatba.

Lovasi András és Lévai Balázs - Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Lovasi András és Lévai Balázs
– Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Lassan a filmkészítés minden stációját kipróbáltad már a gyártástól, kliprendezésen és a producerkedésen át a kreatív oldaláig. Van kedvenc sport témájú filmed?
A “Rocky” életem meghatározó filmje, csak az első részre gondolok. Egy csodálatos, megindító történet, amiben kitűnőek a karakterek, jók a helyzetek, szépen felépített a dramaturgia. Egyáltalán nem a győzelem fontosságáról szól, hanem hogy a sport mit tud hozzátenni az önbecsüléshez. Bármikor meg tudom nézni. A Tűzszekerek is nagy kedvencem volt gyerekkoromban. Van benne egy nagyon fura és izgalmas gondolat, hogy a győzelmet is fel kell tudni dolgozni. Ezt el szoktuk felejteni. Ez igazából neked fontos, a te győzelmed, ami téged erősít belül, de más ember nem feltétlenül leszel tőle. Piszok jó az „Any Given Sunday” is, Oliver Stone filmje az amerikai fociról Al Pacinóval a főszerepben. És – bár semmiféle érdeklődéssel nem rendelkezem a technikai sportok, különösen az F1 iránt -, a „Rush” című film is nagyon bejött. Niki Lauda és James Hunt párharcáról egy egészen zseniális film volt. És különösen megejtő, hogy Lauda a stáblista tanúsága szerint aktív tanácsadóként működött közre a filmben, miközben az a mozi egy merev balféknek állítja be őt. Ő egy igazi osztrák, egy szerethető kocka, de nem is akart más képet festeni magáról. Cuki volt „A szív bajnokai” is Sandra Bullockkal, az is egy szép sztori. Imádok meghatódni az olyan sportfilmeken, amikor a kicsi legyőzi a nagyot.

Az én generációm legmeghatározóbb zenekara a Kispál és a Borz, az együttes 2010-es, szigetes búcsúkoncertjét – aminek a felét átbőgtem – te rendezted. Lovasi András interjúnk megjelenésének napján lesz 50 éves, novemberben te rendezed az arénás szólókoncertjét is. Ez lesz a legfontosabb idei „versenyed”?
Abszolút. Tavaly azért nem vállaltam el ilyen munkákat, mert a #Sohavégetnemérős film 100%-osan lekötött. Ez egy újabb szép kihívás lesz, Lovasinak se volt még saját koncertje az Arénában, sok kérdőjel van még bennünk a megvalósítással kapcsolatban, de ebben a melóban pont ez a szép, a megoldásra váró feladatok tengere. Lesz egy nagy dobásunk a látványt illetően, amit csak később jelentünk majd be. Igen, ez lesz az idei „világversenyem” a könyv befejezése mellett.

Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”

Related Posts