Pető Péter: “A Felcsútnak semmije sincs, csak Orbán Viktora”

shadow

A Tesis a világ nyolcadik részében az egykori NB II-es labdarúgó játékvezetővel, a 24.hu felelős szerkesztőjével, a Népszabadság korábbi Junior Prima-, Minőségi Újságírásért-, Németh Gyula-, Dr. Szegő Tamás- és Népszabadság-díjas főszerkesztő-helyettesével, a Csunderlik Péter történésszel történelmi gonzóblogot, a Page Not Foundot működtető, Leshatár című regényével a kortárs irodalomba néhány hete belépő Pető Péterrel beszélgettünk a Népszabadságról, a játékvezetésről, könyvéről, a magyar sportról, Hosszú Katinkáról és a hazai fociról.

Hogyan vált a Pázmány francia–kommunikáció szakán végző, éveken át labdarúgó-játékvezetőként is tevékenykedő, újságírói karrierjét a Népszabadságnál gyakornokként kezdő, a belpolitikai rovatnál folytató, a lap aljas megszüntetésekor főszerkesztő-helyettesként dolgozó, most a 24.hu felelős szerkesztőjeként működő emberből az én generációm egyik legjobb újságírója?
Erre akkor tudnék válaszolni, ha tudnám, hogy nemzedékem egyik legjobb újságírója vagyok. Ezt nem tudom, így annyit tudok elmesélni, hogyan lettem újságíró. Ez nyilván úgy van, hogy az ember egy idő után rájön, közölni szeretne valamit, és ezt szövegben tudja megtenni. Ez sokszor azzal jár, hogy csak a fiókjának, vagy a lomtárnak ír, majd végül megkeresi azokat a felületeket, ahol meg tudnak jelenni a szövegei. Ha pedig már megjelennek, akkor újabb motivációt kap arra, hogy folytassa, és idővel kiderül azért, hogy az ember képes-e elfogadható színvonalon írni. Amikor gyakornokként a Népszabadsághoz kerültem, akkor úgy tűnt, ott úgy vélik, képesek belőlem olyasvalakit faragni, akinek a cikkei a lap számára értékesek lesznek. Aztán már mindig azt mondom, hogy ha valaki bekerül egy napilap szerkesztőségébe és ott átél egy-egy lapzártát, akkor nagyon komoly drogelvonókúrára kéne mennie, hogy el tudja hagyni ezt a pályát.

Hogy lettél focibíró 15 évesen? Miként fogadták a kollégáid ilyen fiatalon?
Futballoztam Hatvanban, a Heves Megyei Hírlapban pedig megjelent egy hirdetés, hogy játékvezetői tanfolyam indul. Az első ambícióm az volt, hogy tanuljam meg a szabályokat, aztán, ha már így alakult, akkor rábeszéltek, próbáljam ki. Ott is hasonló a modell, mint amit a Népszabadságról elmondtam, aki kipróbálja és 10 perc után sem utálja meg, az már nehezen jön le a szerről. Akkor még ritkább volt, hogy ilyen fiatalon bírónak áll valaki, ma már sokkal gyakoribb. Nagyon tolódik lefelé a belépési életkor, egyre több fiatal kezdi el. Nyilván nem függetlenül attól, hogy azt is látják, ezzel komoly karriert lehet befutni, el lehet jutni a világ nagy stadionjaiba is. Az egyik legjobb barátom, Farkas Ádám utánam vizsgázott le egy-két évvel, ő Kassai Viktorral az Eb-t is megjárta. Heves megyei vagyok, ha ott azt látják a srácok, hogy onnan is el lehet jutni az Európa-bajnokság negyeddöntőjéig, az sokukat inspirálhatja arra, hogy megpróbálják.

Ért valaha valamilyen atrocitás bíróként?
Soha nem ütöttek meg. Váladékok és sörök megjárták az arcomat több alkalommal is, rendőrrel is hagytam már el települést. De olyasmi, ami bennem igazán mély nyomot hagyott volna, hosszú távon megviselt volna, nem történt. A játékvezetés érzéketlenné tett sok típusú emberi reakcióra, a szidalmakat máshogy kezelem, engem nagyon nehéz megsérteni hülyézéssel és anyázással. Ha az ember annyiszor hallja, akkor üresnek, jelentés nélkülinek tartja a kifejezéseket.

Pető Péter Vékes Csaba "Cserekapus" című rövidfilmjében játékvezetőként statisztált - Fotó: Seres Ottó

Pető Péter Vékes Csaba “Cserekapus” című rövidfilmjében játékvezetőként statisztált
– Fotó: Seres Ottó

2008-ban bíráskodtál utoljára. Miért hagytad abba?
Az NB II-ben vezettem, az NB I-ben tartalékbíró voltam, nyilván az volt a határ. Benne voltam egy programban, ahol azokat a tehetségeket gyűjtötték egybe, akik az NB I-ért versenyeznek. Volt egy rossz évem, először kikerültem ebből a programból, majd az országos keretből is vissza akartak tenni az NB III-ba, hogy erősödjek, és később kezdjem el újra a projektet. Én meg a 24 évesek minden magabiztosságával azonnal befejeztem a játékvezetést. Egy Diósgyőr-Bőcs Ligakupa-mérkőzés volt a búcsúmeccsem, utána egyszer egy egri teremtornán egy Ferencváros-Real Madrid öregfiúkmeccset vezettem még le, pont Ádámmal. Utána viszont soha nem fújtam bele a sípba. Mármint egészen mostanáig, mert néhány hete statiszta voltam egy rövidfilmben, ahol nyolc év után újra játékvezető voltam. Szórakoztató és jó élmény volt újra mezt felvenni és a síppal buherálni. Visszatekintve, emberi gyengeség is hozzájárult ahhoz, hogy abbahagytam. Valószínűleg, ha elég erő lett volna bennem, akkor folytattam volna. Aki levezetett több tucat meccset az NB II-ben, annak az alapképességei nyilván megvannak ahhoz, hogy ebben az osztályban működjön. A fejemben a szellemi feltételek nem voltak még adottak ahhoz, hogy készen álljak a nagy feladatra. Bizonyos értelemben elkapattam magam, kudarc nélkül csináltam végig a karrieremet a pályán, az első nagy ütéstől összeestem. Ma már talán bonyolultabb lenne ez a történet, viselem a kudarcot, a vereséget. Igaz, az élet olyan, hogy a pofonok kellenek ahhoz, hogy alakuljon az ember jelleme, karaktere, így én lehet, hogy pont ott és akkor tanultam meg veszíteni. A 24 évesek magabiztosságát meg értse úgy mindenki, hogy a magabiztosságig eufemizálom azt a helyzetet, amelyben voltam: el tud szállni egy fiatalember. Az ütéseket bírni kell, nem szabad feladni. Szerencsére a feldolgozása gyorsan sikerült: november 30-án vezettem az utolsó meccsem és december 1-jén mentem gyakornoknak a Népszabadsághoz. Egy péntek reggel hívott Vágner László, hogy mi a helyzet, én pedig azonnal közöltem vele, hogy abbahagyom, nem kérek gondolkodási időt. Különleges nap volt, mert néhány órával később Vörös T. Károly, a Népszabadság akkori főszerkesztője hívott teljesen ismeretlenül, váratlanul és érthetetlen módon, hogy van-e kedvem bemenni gyakornoknak. Korábban a lap Révész Sándor szerkesztette Fórum-rovatában jelentek meg írásaim, még egyetemi hallgatóként. Egyetlen újságírót ismertem Budapesten, Gergely Mártont, akivel később együtt voltunk főszerkesztő-helyettesek a Népszabadságnál. Marci ott ült azon az értekezleten, amelyen Vörös T. Károly megdicsérte az egyik szövegem, mire fölvetette, hogy mi lenne, ha felhívnánk ezt a fiút. Fölhívtak, így kezdődött.

A Népszabadság sportrovatán, a Hegyi-Jakab-Murányi csatársoron nőttem fel. Murányi András, a lap utolsó főszerkesztője az írja „A Népszabadság kivégzése” c. könyvében, hogy amikor 2008-ban a laphoz kerültél gyakornokként, „főnököm, Jakab József megkért, vezessem be az újságírás alapjaiba ezt a csöppent megszeppent, nem sokkal korábban még játékvezetői babérokra törő fiatalembert.” Milyen volt bekerülni és ott dolgozni annál a legendás sportrovatnál?
Lehetetlen helyzet volt. Vörös T. Károly kérdezte, hogy melyik rovat érdekelne, sokat felsoroltam, a Belföld és a Sport biztos benne volt. Ő mondta, hogy legyen a Sport, mert ott mindent megtanulhatok. Két szobában ült Jakab József, Hegyi Iván, Bruckner Gábor és Murányi András. Ez egy különleges négyes volt, a helyzet pedig reménytelennek látszott az első napokban. Rengeteget segítettek, hihetetlenek voltak velem mind a négyen. Az első mínuszos híremet Andris háromnegyed órán át javítgatta angyali türelemmel. Lényegében mindenre megtanítottak, ami az újságírásban megtanulható. Amit el lehet sajátítani, azt megkaptam.

Pető Péter 2016-ban megkapta a Freész Károly-díjat - Fotó: nol.hu

Pető Péter 2016-ban megkapta a Freész Károly-díjat
– Fotó: Pető Péter Facebook-oldala

A sportrovat után a belpolitikai rovat helyettes vezetője lettél, 2015-ben pedig főszerkesztő-helyettes. Mit szerettél a legjobban a lapban?
Sokáig voltam a sportrovatnál, hozzáteszem, a Népszabadság minden rovatába és összes mellékletébe írtam, a Médiától a Kerékvilágig. Nagyon izgalmas volt, lényegében 2014 nyaráig a sportrovatnál dolgoztam. Kinevezésekor Murányi Marcell egyből belpolitikai szerkesztőnek tett át. Akkor kezdődött a második szakasz, ami szintén nagyszerű iskola volt. A belpolitikai oldalak szerkesztésénél egy napilapnál talán nincs nehezebb. Főszerkesztő-helyettesként összerakni a lapot, amikor az ember mindennel foglalkozik, nyilván irdatlan kihívás, de maga a munka mennyisége és intenzitása nem vethető össze azzal, amit ott kellett csinálni. A 2-estől az 5-ös oldalig egy ember egy napon irdatlan mennyiségű szöveget és szerzőt mozgat, témákat karol fel. Szakmailag óriási iskola volt, amit esetleg a sportrovatnál nem tanultam meg, azt itt igen. Ez a pálya nagyon szerencsésen alakult. A Népszabadság nekem nem a munkahelyem volt, hanem az életformám és a szenvedélyem. Ott nőttem fel, egyetemről, 24 évesen kerültem be a szerkesztőségbe, a lap haláláig ott dolgoztam. Gyakornoki pozícióban kezdtem, azóta minden reggelem úgy kezdődik a mai napig, hogy bemegyek aránylag korán és elolvasom az összes napilapot, majd utána kezdem el a munkát. Ez a rítusom, amit onnan hozok. Nagyon sok mindent köszönhetek a Népszabadságnak, sok mindent megbocsátottak és sok mindent adtak nekem. Életemnek az a szakasza kitörölhetetlen, most csak jelzőszegényen tudom leírni: tényleg nagyon fontos.

Murányi András könyvéből kiderül az is, hogy főszerkesztő is lehettél volna, ha igent mondasz.
Vannak olyan dolgok, amelyekről másoknak kell beszélniük. Mindenesetre abban a helyzetben, 31 évesen úgy ítéltem meg, hogy ez nem lenne helyes. Mindent akkor kell megtenni, amikor eljön az ideje, és ennek akkor még nem jött el az ideje.

Tavaly októberben ott voltam az ELTE full teltházas „Mi történt a Népszabadsággal?” rendezvényén, ahol a 105 perces beszélgetés végén elkezdtél egy mondatot, és amikor odaértél, hogy „úgy néz ki, a Népszabadság nem jelenik meg többet”, elcsuklott a hangod, meg se tudtál mukkanni, inkább letetted a mikrofont. Amíg élek, nem felejtem el azt a zajos csendet. Nyolc hónap telt el azóta, a 24.hu-n találtál új otthonra, ahol szintén ontod magadból a fontosabbnál fontosabb cikkeket. Mennyire tudtad feldolgozni a veled, veletek, a Népszabival történteket?
Nem sorolnám magam a nyilvánosan elérzékenyülő emberek táborába, de akkor különleges érzelmi és idegi nyomás alatt voltunk. Aztán valóban eljött az a pillanat, amikor az ember fölfogta, hogy az, ami számára nagyon fontos, nincs többé. A személyes sorsunkkal kapcsolatos ügyek kevéssé voltak jelentősek, mert tudtam – bármilyen giccsesen is hangzik -, mit jelent ez a hazámnak, meg persze annak a politikai/választói közösségnek, amely azt az értékvilágot hiszi, gondolja, képviseli, amelyet én is. Azt hiszem, hogy ezt a veszteséget bizonyos tekintetben soha nem fogja földolgozni ez a közösség, még akkor sem, ha sokszor úgy tűnik, sikerült. Hiszen fölkelt a Nap másnap is, jelennek meg újságcikkek azóta is, azok az újságírók publikálnak továbbra is. Van tudásom arról, hogy milyen lehetőségek voltak még abban a lapban, és arról is, hogy egy ilyen intézménynek tradíciói és hagyományai alapján egyszerűen nem megszüntethető szerepe van egy demokratikus nyilvánosságban. Elképzelhetetlen, hogy a Le Monde-ot, a Spiegelt, a Gazeta Wyborczát egy éjszaka bezárják. Ez nem minősítés, nem azt állítom, hogy a Népszabadság ugyanolyan vagy jobb újság lenne, hanem azt mondom, hogy egyszerűen nem történhet meg, hogy a legnagyobb példányszámú politikai napilapot egy éjszaka alatt bezárják. Mert ez nem tartozik hozzá a kultúránkhoz. Azon az ELTE-s beszélgetésen ugyanúgy ott ülhettünk volna a Népszabadság képviseletében, csak éppen arról beszéltünk volna, hogy lehet egy cikksorozatban megbuktatni Matolcsy Györgyöt, ehelyett azért ültünk ott, mert megszűnt a lap, miközben Matolcsy nevetgélt rajtunk a megszólalásai alkalmával. Ez nem normális helyzet. Miközben igenis vannak fogalmaink arról, hogy mi a normális, a jó, a helyes és az erkölcsös, de zajlanak kísérletek, hogy eltöröljék ezeket. Az azóta eltelt nyolc hónap nyilván szakaszosan telt, az első napok megrázóak voltak, nehéz volt fölfogni, mi történik az ember körül. Próbáltam már sokszor rekonstruálni, október 8. reggele után mi történt, azt hiszem, körülbelül másfél-két héttel később néztem először körbe, hogy mi van itt. Állandóan rohangáltunk, sok médiaszereplésünk volt, állandó kapcsolatban voltunk a kollégákkal, az egy nehezen modellezhető helyzet volt, mert korábban egyikünk sem élt át ilyet. Nem tudom, hogy mit csináltunk jól vagy rosszul. Nagyon nehéz volt, de ahogy a játékvezetésről is mondtam, tudni kell tovább menni. Sokszor elmondtam akkoriban, hogy akkor van vége, ha mi mondjuk, hogy vége van. A Népszabadság egy eszköz – igaz, akkor nekem mindennél fontosabb – volt arra, hogy elvégezzük a munkánkat. A nemfeladás azt jelenti, hogy azért kell folytatnunk, hogy többé ne történhessen ilyen. És ebben az értelemben nincs vége még mindig. Tesszük, amit tennünk kell, aztán meglátjuk, hányszor fogunk még veszíteni. Az a tippem, hogy még sokszor, de hátha egyszer eljön a fordulat.

Néhány villamosmegállónyira beszélgetünk most a Népszabadság egykori, Bécsi úti székházától. Jártál ott azóta?
Voltam, többször is. Bent a házban akkor, amikor a leszerelések zajlottak. Nyilván megrázó volt utoljára kijönni onnan. Kíváncsi vagyok, magamtól eljöttem volna-e onnan valaha. Vajon létezett volna-e olyan belső konfliktus, ajánlat, lehetőség, amiatt távozom a házból. Nehezen tudom elképzelni. Liszkay Gáborék és Mészáros Lőrincék elintézték, hogy ilyen dilemmám ne legyen. Utána is voltam még egy alkalommal, áldokumtentumfilmet forgatott a Comedy Central, abban volt egy statisztaszerepem, ott a Népszabadság egykori főszerkesztő-helyetteseként beszéltem, a ház előtt forgattunk.

Van bennünk egy közös, engem is lekommunistáztak már a zsidóbérencezés mellett (szegény Bächer Ivántól tudjuk, hogy „zsidó az, akit lezsidóznak”), te a hazaáruló címkét is megkaptad március 15-én, illetve, ahogy írtad, „sorra hazaárulóznak le, mert írom, amit látok, amit gondolok.” Mit lehet ilyenkor mondani?
Aki a magyar nyilvánosságba beszáll, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a vállalt szerepe jár bizonyos konfliktusokkal. Aki televízióban szerepel, és a legnagyobb politikai napilapnak volt az egyik főszerkesztő-helyettese, majd az egyik legolvasottabb magyar portál felelős szerkesztője lett, annak nyilvánvalóan tudnia kell, hogy ezek a munkák a társadalom bizonyos csoportjaiban előítéletet, indulatot váltanak ki és vannak olyanok, akik ezeknek hangot adnak. Az, hogy ez létezik, az ember elfogadja, ahogy azt is, hogy a pályán anyázzák. Ez hozzátartozik ehhez a miliőhöz. Attól függetlenül, nyilván vannak olyan helyzetek, amikor elpattan a húr. Március 15. ilyen volt nekem. Álltam egy ünnepség közepén, tudósítóként voltam kint, nem tüntetni mentem Orbán Viktor ellen.

Legalább felismertek, az is valami.
Igen, bár ez nem az újságírói tevékenységemnek, hanem bizonyos televíziós szerepléseimnek köszönhető azért. Nem gondolom, hogy ilyenkor izgatottan nyúlnak a Google-kereső után, hogy átnyálazzák a cikkeimet. Egy idő után már kétségtelenül zavart, hogy olyan sok időt fordítanak arra, hogy milyen a hazámmal való viszonyom. Egyébként valószínűleg jobb, mint azoknak, akik lopják a közpénzt.

„Akiknek fontosabb a pénz, mint a hazájuk.” – ahogy az ELTE-n mondtad.
Valóban így gondolom, ez egy viszonylag egyszerű választóvonal. Akik hazaszeretetről beszélnek, azok nem veszik el a közösség pénzét. Ez egy nagyon egyszerű szabály. Akik viszont elveszik, azok nem szeretik eléggé a hazájukat. A politikai közösséget az tartja össze, hogy van egy alapnormája: megveti azokat, akik ezt csinálják. Amíg nincs meg ez a közös normánk, addig nagyon nehéz lesz közös országot csinálni. Mert, hogy utána mit gondolunk a Pride-ról, a munkavállalók jogairól, az egyéb egyenlőségi kérdésekről, azok lehetnek vitakérdések, mert azon múlnak, milyen értékeket választunk. Az, hogy a közösség vagyonát nem visszük el és nem magánosítjuk a hazánkat, olyan egyszerű szabály, hogy mindenki elfogadhatná. Amíg ez nincs meg, addig nagyon nehéz társadalmi helyzetben fogjuk tengetni mindennapjainkat.

Petõ Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese a napilap Bécsi úti székházánál, mielőtt a lap munkatársai megpróbálták felvenni a munkát 2016. október 9-én - Fotó: Balogh Zoltán/MTI

Petõ Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese a napilap Bécsi úti székházánál, mielőtt a lap munkatársai megpróbálták felvenni a munkát 2016. október 9-én
– Fotó: Balogh Zoltán/MTI

Listamániásként egyik kedvenc olvasmányom a Page Not Found című, Csunderlik Péter történésszel működtetett történelmi gonzóblogotok. Azt hogy alkottátok meg és mi volt vele a célotok?
Az a tragédiánk, hogy nem mi találtuk ki. Gergely Marci lép be megint a körbe, ismerte Petit is, aki nekem civilben jó barátom, és ő kérdezte, hogy „ti miért nem írtok együtt?” Mi erre nem gondoltunk, ő viszont a témát is kitalálta hozzá. Nem pontosan ezt, de ahogy az egész elkezdődött, történelemről, irodalomról, a mi stílusunkban, az Marci ötlete volt. Elárulok egy titkot is, a cspg.nolblog.hu cím úgy áll össze, hogy Csunderlik, Pető, Gergely. Habár soha nem publikált a blogon, az ő nevét is őrzi a cím, mert ő volt a kitalálója. Mi Petivel pedig nagyon élvezzük a szövegek írását. Ritkán adatik meg az ember életében, hogy valakivel együtt tud szöveget, pláne véleményt, humoros mondatokat írni úgy, hogy féken tudják tartani az egoizmusukat, nem ütköznek, hanem tökéletesen kiegészítik egymást. Engem amúgy is lenyűgöz Peti, akit nemzedékem egyik legjobb gondolkodójának és legkreatívabb emberének tartok. Az az asszociációs mező és az a gondolatvilág, amiben ő mozog, egészen egyedi. 2009 óta működünk, reméljük, sokáig csináljuk még. Legalább évi egy Top 10-et úgyis mindig el tudunk készíteni. Most persze nincs előttem, hogy 72 évesen majd egy fehér fröccs mellett a botunkat félretéve, egy külvárosi kocsma teraszán egy ujjal gépeljük a bejegyzéseket, de ez a kép se állna távol tőlem, ha ez azt jelentené, hogy még él a blog.

Áprilisban írtál Hosszú Katinkáról, akiről a Hosszabbításon Szabó Gábor úgy vélekedett, hogy a Gyárfás Tamással vívott harcában már csak azért is neki volt igaza, mert Gyárfás volt az ellenfele. Katinka azóta már a FINA-nak is üzent egy levéllel, viszont azt is látjuk, hogy az állam ott segíti, hol csak tudja. Mit gondolsz az Iron Lady lépéseiről?
Tartom a véleményemet, amennyiben úgy gondolom, hogy Hosszú Katinka népmesei hős lett a magyar nyilvánosságban. Lényegében mindegy, hogy mi volt a konfliktusa Gyárfás Tamással, akit talán Nemzeti Darth Vadernek neveztem a Népszabadságban, a közeg iránta érzett megvetése hozzá segítette ahhoz, hogy az a kép alakuljon ki, hogy van egy ember, aki csak és kizárólag a teljesítményével jut előre, átláthatóságot, igazságosságot követel, szemben a régi világ átláthatatlanságával. Az első pillanattól úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon leegyszerűsítő és rendkívüli módon igazságtalan kép. Hosszú Katinka lépéseit soha senki nem vette végig egyesével, hogy azok valójában illeszkednek-e ahhoz, amit ő mond és állít. Ma már egészen világos, hogy nem. A mai napig nem tudjuk, hogy a Duna Arénában Hosszú Katinka klubja mennyiért, hogyan és miért kap edzéslehetőséget úgy, hogy közadatigénylésre sem válaszol a működtető, miként kérdésekre Hosszú Katinka klubja sem. Ha bármi igaz abból, amit Hosszú Katinka állít, akkor ő maga teszi közzé a honlapján ezt, ha valóban azt a világot képviseli, amiről beszél. Persze gondolhatjuk, hogy a teljesítmény mindent legitimál, mert nyert három olimpiai aranyérmet. De akkor Orbán Viktorral sem kell ennek a közegnek foglalkoznia, mert ha a választási siker legitimálja az ő munkásságát, akkor nem kell azzal törődni, mit jelentenek a plakátkampányai, a különböző civilszervezeteket megbélyegző törvényei. Nagyom torz kép alakult ki Hosszúról, és ne csináljunk úgy, mintha az úszás olyan sport lenne, amely megélne állami infrastruktúra nélkül. Hosszú Katinkának nincs uszodája, állami infrastruktúra nélkül nem létezik, hiszen abban edz, ebből is volt a balhé, hogy az állam mit ad neki. A válogatott nélkül sem létezik, hiszen az olimpián magyar színekben és nem az Iron Aquatics színeiben indul. Itt nagyon érdekesen folyik össze az állami és a magánszféra. Az alapkonfliktusban nem tudom, kinek volt igaza. Az viszont legitim dolog, hogy Gyárfás Tamás fölvetette, miért ne szerepelne ingyen Hosszú Katinka a világbajnokság promójában. Azt mondják az ellenzők, hogy a piaci értéke miatt. Igen, az a piaci érték úgy alakult ki, hogy az állam irgalmatlan pénzt tett bele, és ezt lehet tagadni, de össze is lehetne számolni. Ne csináljunk úgy, mintha ez egy lehetetlen kérés lenne. Állam nélkül a Hosszú-brand nem létezne, az Iron Aquatics sem lenne ilyen sikeres, sőt, valódi piacon nem kapna kivételezést, mint idehaza. Itt van egy felelősségmegosztás, és amennyiben a közösség valakit segít, akkor az egyéntől elvárható, hogy segítsen a közösségnek. Erre mondják mások, hogy az olimpiai győzelmekkel megteszi. Lehet, hogy annyi az ára, de úgy gondolom, nem feltétlenül kell, hogy még annyi gesztust se tegyen, hogy szerepel a reklámfilmekben. Ezeken akár vitatkozhatunk is, de Hosszú-ügyben itt nincs érdemi vita, csak közéleti vakság.

Pető Péter a Leshatár című könyvének bemutatóján - Fotó: Viló Zsófia

Pető Péter a Leshatár című könyvének bemutatóján
– Fotó: Viló Zsófia

Az ezer futballstadion országában rendszeresen cikkezel a sporttámogatásokról, a budapesti olimpiai rendezés tervéről, a magyar fociról. Bita Dániellel sok elemzéssel álltok elő a 24.hu-n, amihez szükségesek bizonyos sportszövetségi adatok. Milyen a kapcsolatotok a sportszövetségekkel? Mennyire nehéz információhoz jutnotok?
Magyarországon az az általánosan elterjedt nézet politikusok és sportipari szereplők között, hogy aki bármilyen típusú cikket ír a sportról, az nem szereti a sportot, pedig az szereti igazán. Megdöbbentő egyébként, ami a magyar sportban zajlik. Azok a programok és számok, amiket látunk, elképesztő aránytalanságot, átláthatatlanságot jeleznek. A sportszervezetektől lassan nehezebb közérdekű adatokat kiszedni, mint minisztériumoktól. Engem ez megdöbbent. Ha a magyar társadalom megelőlegez ennyi bizalmat a sportnak 2010 óta, hiszen az Orbán-kormány nemzeti stratégiai ágazattá tette a sportot, irdatlan pénzt belepumpált, ha ez a társadalom képes éveken át azt mondani, hogy oké, épüljenek stadionok, kapják meg a pénzt, és ezt azzal hálálja meg ez a közeg, hogy semmibe veszi ezeket az embereket, eltitkolja az összeget, haverokkal építtet mindent, akkor történelmi hibát követ el, mert eljön majd az a fordulat, amikor erre azt mondja a társadalom, hogy mi akkor most már nem adunk többet. A klubokkal, sportszövetségekkel való kapcsolatra tudnék jó példát is mondani, de elképesztő a helyzet. Például a Magyar Golfszövetség sem hajlandó egy egészen nyilvánvaló közérdekű adatot kiadni. Nem akarnék itt különösebb kritikát megfogalmazni egyik sportággal szemben sem, de a Magyar Golfszövetség vajon miként gondolja azt, hogy neki jogában áll törvények felett állni, hogy nem ad ki közvetlen állami támogatás elköltésével összefüggő adatot, ezt nem tudom földolgozni. Nem volt olyan régen, amikor elkezdtem a pályát, de az elképzelhetetlen volt, hogy hadakozni kelljen azért, hogy válaszoljanak. Ezt a kultúrát nem értem. Főleg egy olyan közegben, amely versenyen alapszik, meg ahol fair play-díjakat osztogatnak benne egymásnak, ott nem értem, miét gondolják úgy, ahogy amint lejönnek a pályáról, rájuk a legmocskosabb szabályok érvényesek. Az biztos, hogy a politikai kultúra nem segített a sport kultúráján. Azok az emberek, akik abban a közegben szocializálódtak, ahhoz vannak hozzászokva, amit ott láttak és megtanultak. Nyilván ezt viszik a sportba is, nem fognak megváltozni, ahogy belépnek egyik teremből a másikba, és ez rengeteget árt ennek a közegnek, nem csak rövid-, hanem közép- és hosszútávon is. A sikereknek egységesen örül a társadalom, mind a tízmillió ember felugrik örömében, ha látja Hosszú Katinka csap elsőként célba, vagy Szilágyi Áron lekardozza a fél világot, vagy kijut az Eb-re a magyar labdarúgó-válogatott. Eljön majd a pillanat, amikor olyan feszültség lesz a győzelmek és az elvitt, elszórt pénzek között, hogy azt fogják mondani, a sikerek ne takarják el a gondokat, hanem nézzünk rá a mocskos ügyekre.

Te is azt mondod, írod, amit Mártha Bence kollégánk fogalmazott meg egy cikkében, hogy a teljes magyar sport az állami és az önkormányzati támogatások, a TAO nélkül összeomlana. Meddig tartható fenn ez a struktúra és mi lesz, ha ennek vége?
Az egészen világos, hogy a jelenlegi sporttámogatási rendszer minden elemében fenntarthatatlan. Vagyis fenntartható, amennyiben elképzeljük, hogy a magyar állam az idők végezetéig olyan irdatlan mennyiségű közpénzt pumpál bele, mint jelenleg. Ezt nem tartom valószínűnek. Vannak rendszerek a társadalomban, oktatás, kultúra, egészségügy, sport, ezek között egyensúlyoz az ember, amikor költségvetést készít. Nem hinném, hogy az állam feladata lenne fenntartani mondjuk a Mezőkövesd futballcsapatát, amelynek labdarúgói a jelenlegi fizetésük harmadát sem érik a teljesítményük alapján. Azt sem hiszem, hogy a Veszprém kézilabdacsapatának szinte magyar játékos nélküli kezdőcsapatának bérét állami pénzből kell finanszírozni, márpedig ha megnézzük a számokat, akkor ez történik. Ami nem közvetlen vagy közvetett állami támogatás, az is közpénzből jön. Mészáros Lőrinc lehet ugyanis piaci alapú szponzor, csak akkor szemberöhögjük egymást. Még a magáncég is közpénzből gazdagszik, hogy aztán a Veszprémbe tegye a pénzt, és akkor még nem beszéltünk az állami cégekről, a TAO-ról, vagy a futballban az MTVA szándékosan fölülárazott televíziós szerződéséről. Annyi eszközzel és annyi módon szórják bele a pénzt a struktúrába, hogy nem elég hogy fenntarthatónak nem látom, de vérlázítón igazságtalannak is.

Mint gondolsz arról, hogy addig itt nem lesz újra valódi futball, amíg nincs igazi futballkúra? Ami viszont nem feltétlen pénzkérdés.
A futballal nagyon specifikus a viszonyom. A pályán nőttem fel, de soha nem NB I-es pályákon. A gyerek- és fiatalkoromat nagyrészt világvégi megyei pályákon töltöttem. És imádtam. A szabad hétvégéimen is megindultam egyedül különböző pályák felé. Persze az egy kegyetlen, férfiközpontú világ volt, de egy olyan közösségi hely is, amit nagyon szerettem. Nem gondoltam, hogy valaha el fogom engedni, de már sikerült, mert a hétvégéim már nem erről szólnak. Néha még kirongyolok egy meccsre, mikor épp elegem van valamiből, de már nem úgy, mint régen. Közben az a kultúra is változik, a pénz ilyen szempontból minden részét nagyon megváltoztatja. A teljes szegénységből irdatlan pénzbőségig jutunk, ez az út az embereket is nagy jellempróba elé állítja, rendszereket pedig képes összetörni. Olyan futballklub nincs, aminek nincs múltja, identitása, nézője, semmije sincs, csak Orbán Viktora, ahogy Felcsúton látjuk. Az nem futballklub, hanem valamilyen konstrukció, ami futballistákkal működik. Ezt sokáig sorolhatnánk, mert ellenben vannak olyan klubok, ahol elvileg van tradíció, lehetne néző, miközben azt látjuk, hogy valami nem működik, és hihetetlen fizetések vannak ezekben az osztályokban, amelyek nem állnak arányban a teljesítménnyel. Lehet mondani, hogy ha nem versenyképes fizetést adunk, akkor nem jön ide senki játszani, de versenyképes fizetést akkor tudok adni, ha valamilyen bevételt is termelek. Ha ez nem számít, akkor miért nem adunk az egyetemi docenseknek is kétmilliós fizetést?  Ha egy üzleti alapú szektorban – a labdarúgó NB I-et tekintsük most annak – nem számít, hogy van-e bevétel, akkor nem értem, hogy az egészségügyben, meg az oktatásban miért számít, hogy mennyi a bevétel, mennyi a kiadás.

Júniusban jelent meg Leshatár című könyved. „Próza az, amit kinyomtatnak” – írta Ottlik Géza. A Népszabadságban printben nyolc éven át jelentek meg a cikkeid. Egy idő után egyértelmű volt, hogy a bíróként szerzett élményeidet megírod egy könyvben?
Nem. De aki úgy nő fel, hogy a szövegeit kinyomtatják, annak van titkos álma, hogy egyszer egy könyve is megjelenik. Amikor abbahagytam a játékvezetést, elkezdtem írni egy szöveget, de akkor még leíró jelleggel, kvázi szociografikusan, fikció nélkül, hogy mikor mi történt. Volt, akinek megmutattam, de szerinte így nem volt jó. Egyszer a Mika kertjében ültem pár barátommal, sztorizgattam, és győzködtek, hogy írjam meg normálisan, bármit is jelentsen ez. Akkor nekiültem és elkészült egy verzió, amely még nem ez, de fikciós volt. A Kalligrammal egymásra találtunk tavaly, áprilisban ült le velem Mészáros Sándor, a kiadó vezetője, hogy jó, de alakítsuk át. Megváltoztattuk a szerkezetét, akkor került a narráció is E/1. személybe. Akkor szabadult el a kezem.

Szándékaid szerint az észak-kelet magyarországi létezés történetét szeretted volna elmesélni, amihez ideális eszköznek tűnt az alacsonyabb osztályú ifjú játékvezetőt főhősnek megtenni. Ezzel a művel azt akartad bemutatni, milyen borzasztó állapotok vannak ezekben a megyékben, ahol a szegénység uralkodik?
Igen, el akartam mesélni az észak-kelet magyarországi miliőt, az alsó-középosztály helyzetét, a nyomort, a szegénységet, a reménytelenséget, meg azt, hogy ettől még örömmel teliek is tudnak lenni a napok. Ennek a világnak a bemutatását a futballon, a játékvezetésen keresztül tettem meg. Rengeteg sajátossága van ennek a miliőnek, a kegyetlenség is. A személyes élményeimen alapuló bírói nézőpont pedig speciális, keveseknek van meg, nyilván adta magát ez a lehetőség.

Mondhatjuk, hogy ez a 2000-es évek Magyarországának regénye?
Igen, sokkal inkább szól a 2000-es évek Magyarországáról, mint a 90-es évekéről. Nem hiszem, hogy a szöveg következtetése más lenne ma, de a miliő különbözne, ha mostani élmények alapján mesélném el.

Korábbi népszabadságos kollégád, Kácsor Zsolt a Népszavában azt írta a regényedről, hogy „a szerző egy lesre futott nép fájdalmát üvölti világgá”. Ez nekem nagyon tetszett. Te mit gondolsz erről a mondatról?
Szenzációs kifejezése ez Zsoltinak, el is irigyeltem tőle, mikor láttam, én nem tudtam volna ilyen szépen elmondani a szándékomat.   

A könyvbemutatód napjának délelőttjén beszélgetünk. Milyen várakozások vannak benned az estével kapcsolatban?
Összességében hihetetlen az egész. Amikor kinyomtatták a szöveget, elfogódott voltam, traumatikus pillanat volt. Amikor először kért tőlem valaki a kötetbe aláírást, azt is nehezen tudtam értelmezni. Aztán, amikor rengetegen voltak az első dedikáláson, az megint egy hihetetlen élmény volt. Kassai Viktorék is eljöttek. Szokatlan helyzetek, az ember szorong is szépen.

Kulcsár Katalin, Pető Péter és Kassai Viktor  - Fotó: Pető Péter Facebook-oldala

Kulcsár Katalin, Pető Péter és Kassai Viktor
– Fotó: Pető Péter Facebook-oldala

Van egyébként kedvenc sport témájú könyved?
Azt hiszem, mindegyiket elolvastam a magyar irodalom futballtémájú könyveiből. Ha sorolnánk, akkor Esterházy, Darvasi, Egressy, Mándy, Kőrösi, Moldova nevét említenénk, végtelen a sor. De kifejezett kedvencem nincs.

Elég nagy sportfogyasztó hírében állsz, a labdarúgáson kívül milyen sportágak állnak közel hozzád?
A MAC-hoki volt például az idei favoritom. Kézimeccseken is meg szoktam fordulni, legutóbb a Fradi Bajnokok Ligája-negyeddöntőjén voltam. Egy-egy futballmeccs is beesik. Még a Népszabadság-kivégzős időkben volt olyan, hogy hétfő este megnéztük, van-e valahol valamilyen focimeccs, találtunk egy BLASZ öregfiúk-meccset valahol, és kimentünk oda, ketten voltunk összesen, megnyugtatott.

„De vannak a nem hétköznapok, amikor meg azt tudjuk: életfogytiglant kaptunk. Csapatunk szabadíthatatlan rabjai vagyunk.” – írtad egy népszabis cikkedben. Van kedvenc fociklubod?
Az FC Hatvan :) Meghatározó élményem volt, amikor a Hatvan osztályozót játszott az NB I-es feljutásért. Egy nyilvánvaló 11-est nem kapott meg a klubom az utolsó fordulók egyikében és így lemaradtunk az élvonalról. Sokáig néztem könnyes szemmel a pályát, nagyon közel voltunk. Külföldi csapatok közül a Chelsea a kedvencem. Érdekes, mert értékválasztás alapján a Livornót kéne mondanom, ami egy tisztességes baloldali csapat. Úgy alakult, hogy a Kékek lettek a kiválasztottjaim. Hegyi Iván egyszer engem is delegált egy BL-döntőre, az éppen Münchenben volt, amelyen története eddigi egyetlen Bajnokok Ligája–győzelmét aratta a Chelsea. De a klub iránti rajongásom ennél sokkal régebbi, csak annyit mondok, Dennis Wise.

Van kedvenc labdarúgód?
Nem vagyok egy rajongó típus, kedvenc írót se tudnék mondani. Ha mondanom kell, Francesco Tottit említem, mert azok állnak közel hozzám, akiknek történetük van, Totti és az AS Roma története pedig korszakos jelentőségű. A labdarúgás hagyomány, kultúra, identitás, ezért vagyunk ennyien rabjai ennek a játéknak. És azért szeretjük ennyire, mert vannak ilyen történetek. Aki Roma-szurkoló lett 18 évesen, az biztos, hogy 36 évesen is sírt, amikor Totti utoljára sétált le a pályáról.

Még én is sírtam, pedig nem vagyok Roma-drukker.
Ezek a történetek a futball lényegét jelentik. Az is ilyen volt, amikor Xavi elbúcsúzott a Barcelona közönségétől. Az a veszélyes a futballra nézve, ha már nem lesznek ilyen történetek. De lesznek, mert vannak fontos identitások, például a Bilbaóé. Ezek tartják fenn ezt a kultúrát, és amíg ezek léteznek, addig ennek a játéknak a rabjai leszünk. Addig lesznek szurkolók is, nem csak fogyasztók.

Mi a legnagyobb sportélményed?
Elmondom először a tévéset. Egy alkalommal fordult elő, hogy nem idejében érkeztem játékvezetőként egy meccsre. Az NB II-ben egy, másfél órával előbb kell ott lenni, de pár percet késtem, mert a magyar jégkorong-válogatott akkor játszott az A-csoportért az ukránok ellen Sapporóban. Nem bírtam elindulni. Élőben pedig egyrészt a tavalyi foci-Eb-n a magyar-portugál meccs, Lyonban. Az nyilván különleges élmény nemzedékem minden tagjának. Az igazi sportélményeim viszont, azt hiszem, nem pályákhoz kötődnek. A barátaimmal egyszer egy U19-es Eb-elődöntőre mentünk ki, ahol  a magyar válogatott egyébként vereséget szenvedett. Ültünk egy söröző teraszán, Plzenben, egyszerre bezúdult irdatlan mennyiségű ember, és énekelték a magyar szurkolói rigmusokat. Egy német nyugdíjas a „Was ist das?” kérdéssel nézett körbe. Az ilyen típusú közösségi élmények maradtak meg bennem a legmélyebben. A barátaimmal már hetedik éve szervezzük a gyöngyösi Focival a gyógyulásért nevű jótékonysági tornát. És akik oda eljönnek, nekem ők okozzák a sportélményt, a volt válogatott labdarúgók, NB I-es játékosok, a heves megyei bírók, a pék, aki hozza a kiflit, a srácok, akik jönnek segíteni. Ez talán igazán a futball ereje. Sok gól esik minden hétvégén, de ilyen típusú élmény kevesebb akad.

Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”

Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”

Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”

Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”

Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”

Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”

Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”

Related Posts

  • caralhovoador

    “aljas megszüntetés” – idáig olvastam. Köszönjük a tárgyilagos stílust.

    • alphstokes

      Tárgyilagosan ez történt.
      Vak vagy, vagy szurkoló?

      • montipájton

        Vak fideszes. Ennyi.

      • caralhovoador

        Tárgyilagosan egy népszabadság néven megjelenő lapot 90-ben be kellett volna szüntetni, és a helyét felsózni a gecibe. Tárgyilagosan.

        • alphstokes

          Mennyiben különbözik a 90 előtti Népszabadság és a jelenlegi Magyar Idők?

        • buttercake

          Ilyen alapon az egész országot földig kellett volna rombolni, beszántani, a lakóit pedig deportálni kellett volna egy lakatlan szigetre.

    • Orwell_1984

      Miért vártad, hogy elfogulatlan legyen? És mi alapján döntöd el, hogy tárgyilagos vagy sem?

  • István Szabó

    Akinek orbánja van annak mindene van,az egész taó pénz +akár a költségvetés is rendelkezésére áll,mert ha a vezér szól mindenkinek kuska van.

  • defender of the clown

    Tura még Pest megye, csak szólok

  • Károly Páricsi

    Megkeseredett,gyülölködő, aljas ballibbant vagy Pető.É.Koreában a helyed,ott kiélhetnéd kunbélás idióta szellemiségedet.Üssön el egy nagy bolsevik bunkó.

    • defender of the clown

      te fasz

    • buttercake

      Oszt édes Karcsikám ennyi baráti szép szó után halhatnánk azt is, hogy te mi vagy?

  • Géczi Tibor

    Ez a lényeg