Valuska László: “Van, aki Magdi anyussal éli az életét, én LeBron Jamesszel”

Fotó: Valuska Gábor/a Margó Facebook-oldala
shadow

Tesis a világ című sorozatunk ötödik részében – egy Liverpool-drukker zenész, egy Arsenal-szurkoló szerkesztő, egy korábban 11 éven át vízilabdázó képzőművész, egy arsenalos és Zidane-rajongó zenész, Lázár Domokos után a gyerekkora óta kosárlabdázó újságíró, szerkesztő, Valuska László szerepel. Az Index és a Magyar Narancs korábbi szerzőjével, a “Szakíts, ha bírsz”, a “Quimby” és a “Rájátszás” című könyvek társ-szerkesztőjével, a KönyvesBlog és a Könyves Magazin alapító főszerkesztőjével, a Margó Irodalmi Fesztivál alapító-főszervező-fesztiváligazgatójával a kosárlabda-függőségéről, Michael Jordanről, Kobe Bryantről, közös pécsi kötődéseinkről, kosáredzői tapasztalatairól és a Margóról is beszélgettünk.

Egyidősek vagyunk, bár azt a jegyzőkönyv kedvéért megjegyezném, hogy te két hónappal öregebb vagy nálam. Gyakorlatilag egész eddigi életedben kosárlabdáztál, gondolom te is a ’90-es években hódító Chicago Bullson nőttél fel.
Az első és legfontosabb csapat a MAFC volt az életemben, 11-12 éves koromtól ott szocializálódtam. Egy kerületi iskolai mérkőzés után jött oda a MAFC-os edző, hogy menjünk Tircsi Tomi haverommal edzésre. A MAFC-nál olyan későbbi legendák játszottak akkor, mint Báder Marci, akinek akkor a derekáig értem kábé, most mondjuk a mellkasáig. Ugyanaz az akol. Ott játszottam 18 éves koromig, hét év katonaság és nyári tábor egyszerre, ott lett a kosárlabda függőség. Az Osztyapenkónál, a Menyecske utcában voltak az edzések, iszonyú sokat utaztam a 139-es busszal a Délitől, és ezért nagyon sokat lehetett olvasni. Valójában két átszállás között lettem olvasó.

Egyébként a Chicago Bullson nőttem fel, imádtam a bevonuló zenéjüket, a DSF-en meg itt-ott néztem néha a meccseket, később Micheal Jordan utolsó meccsét VHS-re is felvettem, a mai napig megvan Uj Péter kommentárjával. Jordan elvarázsolt, amiket és ahogy csinált, és hogy verhetetlen és érinthetetlen volt egy olyan korszakban, amiben még nagyon más volt a játék a maihoz képest, rengeteg, a korszakot meghatározó játékossal (Pippen, Barkley, Bird, Magic). És ez volt a barcelonai olimpia időszaka is, amikor az NBA az egész világon vírusként kezdett terjedni.

Itthon akkor a Honvéd volt az úr. Eddig abban a hitben voltam, hogy ott kosaraztál.
A nyári táborukban voltam egyszer, illetve Honvéd-Zalaegerszegen voltam először meccsen. Apámmal és öcsémmel mentünk, már csak a Zete szektorában volt hely, ami nem tűnt problémának mindaddig, amíg égetni nem kezdte a szemünk valami. Az első meccsem első félidejében tehát megállás nélkül sírtam. Egyébként ez a Dávid Kornél-korszak Boros Zoltánnal, Viktor Kuzminnal.

Emlékszem, egyszer hosszú évekkel ezelőtt láttam, hogy Michael Jordan Utah Jazz elleni utolsó igazi kosárra dobása a háttérképed. Még mindig az?
Igen, minden képernyőmön, mert számomra sok dolog sűrűsödik abban a dobásban, még ha naiv és gyerekes is. Jordan legutolsó valódi meccséről beszélünk, a második visszavonulása előtti időszakról. Jordan megváltoztatta a játékot, a médiateret, a kereskedelmet és a marketinget is azzal, ahogy játszott és ahogy viselkedett. Az első, zsinórban elnyert három bajnoki cím után az apja halála miatt visszavonult, megcsinálta a mára szinte kultikussá váló Space Jamet, előkészítve a visszatérését, majd újra zsinórban három bajnoki címet húztak be, a legutolsót az említett dobással. Azt hiszem, arról az utolsó egy percről doktorit és operát is tudnék írni. Hajnalban nézem a meccset, rosszul játszik a Bulls Utahban. Az utolsó egy percet úgy kezdik meg, hogy Jordan dob két büntetőt, amivel kiegyenlítenek. Stockton-trojka, Jordan-ziccer, mínusz egy. Leadják Malone-nak a labdát, Rodman lökdösi kifele, de az alapvonalat nem zárja. Onnan érkezik Jordan és labdát szerez, húsz van hátra, szétrebbennek a játékosok, Bryon Russellre vezeti a labdát Jordan, kitámasztás jobbra, crossoverrel vissza balra, Russell elcsúszik, tempó, bamm. Életemben először voltam jelen egy korszak végénél, mintha felnőttem volna annál a dobásnál.

Egyáltalán, hogy jött nálad képbe a kosárlabda?
Ezt nem tudom pontosan. Pár jelenet van meg: anyámmal dobálunk az általános iskolában este, nem tudom, miért, de farmerban vagyunk, majd nem merek bemenni Zsolt bá’ iskolai edzésére ötödikben, hangosak, nagyok, erősek és gyorsak voltak. Először pingpongoztam, ami nagyon jól megalapozta a szem-kéz koordinációmat, hogy ilyen okos választ adjak, de valójában ott szerettem meg a labdát mint műfajt. Túl izgalmas, hogy valami gyors, pattog és irányítani lehet.

A riói olimpián is szereplő asztaliteniszezővel, Pattantyús Ádámmal kezdtél pingpongozni, írtad egyszer a Facebookon.
Vele és Fazekas Péterrel a BVSC-ben kezdtem, de ők voltak a tehetségesek, én meg ideggyenge, eltörtem a pingpongütőt, felrúgtam, amit csak lehetett. Csapatbajnokság, országos, minden volt. Pattantyús nagyon jó volt, emlékszem, ahogy órákon át edzett az adogatógéppel, szinte eggyé vált vele.

Csak ő védőjátékos, és az a stílus az asztal másik oldalán állva kiborító tud lenni.
Igen, Pattantyús Ádám miatt lettem ideggyenge! Hétévesen szembesített azzal, hogy a játék öröménél fontosabb a hatékonyság, és hogy a játék ölésével, a védekezéssel is lehet játszani. Ennyit fogtam fel belőle akkor. Sokáig nem értettem meg, mi történt akkor és ott velem abban az időben, de a kosárlabdában jöttem rá, hogy egyszerűen csapatjátékos vagyok, az érdekel, ami egy közösségben történik. Csak magamért, a saját teljesítményemért nem nagyon tudok felpörögni, ezért is utálok futni, viszont feloldódni egy csapatban, és esetleg ott húzóembernek lenni, vagy bármilyen részfeladatot elvégezni sokkal-sokkal izgalmasabb volt számomra.

A youtube-on van fent egy régi indexes videó, ahol Gazda Alberttel pingpongoztok. Tényleg ti voltatok az indexes bajnokság két legerősebb versenyzője vagy csak a lassított felvétel tévesztett meg minket?
Maradjunk a tényeknél: döntőztünk. A Flórián téri irodába befért egy pingpong asztal, úgyhogy abban a pillanatban beindult a versenyszellem, kihívásos alapon, majd bajnokságban. Sokat játszottunk egy kis teremben, főleg esti ügyeletben. Albert remek játékos, csendesen dühöng és nem adja fel soha.

A kosaras becenevedet, a Wallace-t is a kosárlabdának köszönheted. Ha jól tévedek, Rasheed és nem Ben.
Rasheed miatt. Mint minden becenév, ez is nagyon váratlanul érkezett. Kecskemét, Katonatelep, MAFC-os edzőtábor, ami egyfelől szórakozás és csapatépítés, másfelől meg a saját határaid kitolása a lehetetlenig. Az edzőtáborban mindig volt valami álromantikus, hogy egyre jobbak és jobbak lehetünk, a holtpontokon az edzők üvöltözése, a csapattársak szenvedése és támogatása is átsegít. Tatamikon aludtunk, hajnalban futás, napi három edzés, öltözői humor, sörétes puska és szőlőlopás. Néztünk felvételről egy csomó meccset, az NCAA-ből talán akkor került az NBA-be Rasheed Wallace. Soha nem vonzott a játéka, de marhára szórakoztatott a karaktere, és hát ezt kaptam a keresztségben.

Végigpörgettem két-három évre visszamenőleg a Facebook-faladat, az irodalom mellett a kosárlabda visz nálad mindent ott is. Többek között Pau Gasol, Kevin Love, Kobe Bryant, Michael Jordan és Natasa Kovacevic is szerepelt a posztjaid között. Minden nap foglalkozol valamennyit a sportággal?
Nagyon kevés függőség van az életemben, a kosárlabda a legdurvább. Edzősködöm (ELTE-BEAC), játszom (BEAC-Kobak) és meccseket nézek, híreket és elemzéseket olvasok, podcastet hallgatok, Twittereket és Instagramokat követek. Valahogy a mindennapok része, hogy mondjuk Kyrie Irvingnek milyen súlyos a sérülése, hogy van Steve Kerr háta, az olyan extremitásokig, hogy LaVar Ball és családja milyen hatással lesz az NBA-re. Az NBA látszatra egy bajnokság, valójában olyan összetett királydráma, mint a Trónok harca, hősökkel, bukásokkal, áldozatokkal, háborúkkal, szóval történetekkel és karakterekkel. Ha ez beszippant, akkor olyan, mint egy másodlagos valóság.

Összességében nem lehet megmondani, hogy mennyit foglalkozom kosárlabdával, mert mindig. Ez a nagy egész, minden koncentráció nélkül, elkezd működni egy történetként. És ennek biztos köze van ahhoz, hogy az amerikai sportokat hogyan tálalja a média, és köze van ahhoz, hogy mégis az irodalom az elsődleges terepem, az elbeszélés nehézségei, ugye. Nekem nagyregény, hogy a San Antonio Spurs 25 pontos vezetéssel kezdi a főcsoportdöntőt a Golden State ellen, pedig a Spurs az esélytelenebb a párharcban. És akkor egy szándékos vagy nem szándékos lépés miatt Zaza Pachulia alálép Kawhi Leonard-nak, akinek már harmadszor ment ki a bokája, végleg elszáll. A másik párharcban szomorú hősköltemény, hogy a Boston Celtics-nél a kis túlzással 150 centis (valójában 175 cm – a szerk.) Isaiah Thomasnak, akit 2011-ben a legutolsó helyen draftoltak, eggyel Hanga Ádám mögött, meghal a testvére, de ő akkor is pályára lép, majd néhány nappal később dob 53 pontot. Az egész olyan lett, mint a Barátok közt. Van, aki Magdi anyussal éli az életét, én meg LeBron Jamesszel, meg Kobe Bryanttel. Mindennapos szereplők otthon, nyilván csak nekem. Kobe Bryant visszavonulása egyben az én öregedésem jele is, hisz az ő teljes karrierjét láttam. A Margónál az egy óriási probléma, hogy mindig a döntőre esik, és baromi nehéz megoldani, hogy közben képben maradjak a meccsekkel.

Valuska László és Forgách András - Fotó: Valuska Gábor/ a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala

Valuska László és Forgách András
– Fotó: Valuska Gábor/ a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala

Akkor igazából ezért vagy ott egyre kevesebb margós programon személyesen, ahogy Veiszer Alindának mesélted másfél éve. A blog, a magazin szerkesztése, a Margó szervezése, a Rájátszás-koncertek és a könyvek szerkesztése is csapatmunka, ráadásul mindenhol te vagy a főnök. A sportban tapasztaltakat jól tudod kamatoztatni ezekben a helyzetekben?
Mindenben közös a csapatban gondolkodás, a közös célok elérése. Mindenkinek megvan a szerepe a csapatban, mindenki fontos, akármelyik elemét is csinálja, és ez nem csak ebben a mondatban igaz. 15-16 éve edzem a lánycsapatot, a kezdetekkor nyilván egyáltalán nem értettem hozzá, csak annyit tapasztalatom volt, amennyit előtte hat-nyolc éven át a MAFC-ban elszenvedtem az edzéseken. De elkezdett működni. Meg lehet nézni rengeteg meccset, le lehet tölteni egy csomó szakmai anyagot, lehet rendelni külföldről könyveket, sokat lehet tanulni a saját edzéseidből is. Az edzősködésben az elhivatottság a legsúlyosabb, a meccsekhez igazítod a hétvégi programodat, az edzésekhez a színházat vagy koncerteket. Borbényi Zsolti barátommal edzősködünk, vannak bonyolult excelek statisztikákkal, éjszaka is egymásra csetelünk, ha véletlenül az eszünkbe jut valami. A legfontosabb talán az, hogyan lehet mindenkiből, a játékosokból és magamból is kihozni a legjobbat. Minden sztoriban ez a kulcs, vannak célok, és az most mindegy, hogy egy meccset kell megnyerni, a Margót elindítani vagy egy újságot nyomdába küldeni, mindegyiknek van egy dramaturgiája, amelyben mélypontok és szép pillanatok is vannak, csak tudni kell mindent megélni. A lényeg, hogy a csapat jobban szeret téged, mint a rokonok vagy a feleséged.

Az edzősködést is már elég régóta csinálod.
Tizenhat éve kezdtem, tök véletlenül, soha nem gondoltam rá. A Tripla nevű csapatban játszottam a Mogyoródi útnál, volt mellettünk egy lány csapat, amit kirúgott a közös edzőnk, Pityesz. A szezonból még hátravolt valamennyi, kérték, hogy segítsek be. Még idősebbek is voltak, szuper karakterek, akiknek a magja együtt játszott gyerekkorától kezdve. És akkor fejest ugrottam, nem sejtettem, mibe, de azóta sem hagy nyugodni, pedig tök amatőr vagyok: nagyon figyeltem az edzőimnél, például Varga Matyinál vagy Bíró Zsoltnál, akinek edzés után segítettem megrajzolni a bemelegítés gyakorlatát a TF-re, rengeteg meccset néztem, plusz nagyon gyorsan beszereztem könyveket és bújni kezdtem az internetet. A mai napig nem tudom, hogy volt akkora pofám, hogy elvállaltam. Azóta zakatolunk jobb-rosszabb szezonokon át, de elsősorban az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát egy közösségben, valamint a pályán, játék közben jobban megismerje a személyiségét, képességeit.

Michael Jordan mellett Kobe Bryant is nagy kedvenced. Melyik a jobb?
Megkérdőjelezhetetlenül Jordan a legjobb és legnagyobb kedvencem, Kobe Bryantet inkább megosztó személyisége és pitbull-szellemisége miatt kedveltem, kifejezetten szórakoztatott fiatalkori atletikussága és pofátlansága. Kobe megtanulta Jordan minden mozdulatát, szellemiségét, győzni akarását, de nem tudott több lenni, pedig megközelítette. De pont ez a különbség az érdekes benne: Jordanhez mérnek minden játékost, míg Jordant senkihez. Bár LeBron James most lehagyta Jordant a playoff-pontokban, de utóbbi soha nem kapott ki döntőben – szóval mindenre vannak ilyen végső érvek, de az tuti, hogy megváltoztatta a kosárlabdát. Miatta lett a világ egyik legnépszerűbb sportja a kosárlabda, vele lehetett egy egész világon átívelő sportsztárt és sportmárkát építeni, miközben a játékban is óriási változásokat hozott. A nagy játékosokat úgy lehet megmérni, hogy kitolják az adott sportban lévő határokat, új lehetőségeket mutatnak.

Az igazi kedvencem Manu Ginobili, a Spurs argentin bedobója, aki egy egész csapatot mozgatott szellemes és kreatív kosárlabdájával a csúcsidőszakában, és úgy lát a pályán, mintha nyolc szeme lett volna. Talán visszavonul, talán nem. A San Antonio Spurs egyébként is a kedvencem, azt a csapatkosárlabdát játsszák, ami egyfajta bajtársiasságra épülő utópia, az örök lemondásról szól, szinte mindenben ellene megy a személyiségközpontú versenysportnak, és mégis iszonyú szórakoztató. Ehhez hasonlót a New England Patriotsnál látni csak, ahol évről-évre lemond a legjobb játékos, az irányító Tom Brady a fizetése egy részéről, hogy versenyképes, címre esélyes csapat legyen körülötte. Ezzel szemben Kobe úgy vágta haza pályafutását, hogy kimaxolta a szerződését, majd évekig vergődött megalázó győzelem-vereség mutatókkal, hogy végül 60 dobott ponttal búcsúzzon az utolsó meccsén a Staples Centerben.

Rengeteg közös kedvencünk van, Michael Jordan mellett a pécsi női kosárlabda is ilyen. Együtt szurkoltunk Iványi Dalmáéknak a 2004-es pécsi Euroliga Final Four-on, Sopronban is voltunk Sopron-Pécs meccsen, 2007-ben pedig a 20 éves jubileumi pécsi Kispál és a Borz-koncerten könnyes szemmel énekeltük együtt a Kispál PVSK-himnuszát, bár te ott indexes újságíróként voltál jelen és írtál a buliról. Azóta sajnos nincs már Kispál, és a pécsi női kosárlabda sem az, ami akkor volt. Nálad hogy alakult ki a pécsi szál?
Fogalmam sincs. Pécset mindig nagyon szerettem, sokat jártam oda egyetem vagy kosárlabda miatt is. A Pécs Európa egyik legjobb csapata volt, fantasztikus, a saját lehetőségeiknél sokkal többet elérő csapattal, egy mániákus edzővel, Rátgéber Lászlóval. Budapesten nehéz a kosárrajongó élete, mert nincs csapat, aminek az életébe belenevelkedik az ember, bezzeg Körmenden, Fehérváron, Szombathelyen vagy akár Sopronban. A Pécs jó volt, képesek voltak nagy győzelmeket elérni, én már edzettem a lányokat, és Rátgéber karakterén keresztül kezdtem élvezni és érteni a női kosárlabdát. Nagy tudása van, bátor és tökös húzásai voltak, minden meccsnek aktív részese volt. A kosárlabdát csak többes számban szabadna használni, mert kosárlabdák vannak: teljesen más játék az NBA, az ex-jugoszláv kosár, a mi bajnokságunk a fiúkkal vagy a lányokkal, máshogy működnek a kosárlabdagének, miközben óriásiak az egymásra hatások, mégis máshogy játsszuk mindahányan, mert mások az atletikusságbeli, a mentalitásbeli különbségek, vagy egyszerűen a fizikai adottságok, lehetőségek. Egyszer Isztambulban elmehettem Rátgéber edzésére, aki akkor a Fenerbache csapatát irányította, a női kosár All Starját, élükön az akkori legjobb női játékossal, Diana Taurasival. A 3-2-es lerohanás és a dobófeladatok is ugyanazok voltak, a játékosok akarása és dühe is, de mégis más volt. Nem végeztem edzőit, próbálom lelkesen és tisztességesen csinálni, amihez képest sokat foglalkozom vele. Elképesztő szakirodalom áll online és offline rendelkezésünkre. Gondolj bele, hogy egy rövid videó a Twitteren arról, hogyan melegít Steph Curry, mennyi információt hordoz. És mennyi tweet van egy nap!

Mint akinek levágták a fél kezét, aztán nyert a lottón – Rátgéber-egyetem

Lassan fél éve élek a Boszporusz ázsiai partján. E röpke hat hónap alatt mindenki kicserélődött körülöttem, még honfitársam, Demeter György, a Fenerbahçe férfiröplabda-csapatának edzője is hazautazott a minap, csak egyvalami változatlan: folyton nyerünk. A győzelem olyan fejlemény, amit magyarázni nem kell. Bizony, már hat hét eltelt azóta, hogy legutóbb blogbejegyzést írtam, még karácsony előtt.

Ha már Curry, a Golden State-ről mi a véleményed?
A Golden State Warriors a kosárkémia tökéletes mesterkísérlete: meg lehet-e változtatni teljesen a kosárlabdáról vallott nézeteinket? A Spurs önzetlen, sok passzos kosárlabdájára ráhúztak egy kíméletlen dobórendszert, amiben Curry, Thompson és Durant is bármikor vállalhat, ráadásul van egy Draymond Greenjük, aki általában centerben játszik, de beveri a hármast, gólpasszt ad vagy irányít. E mellett remekül védekeznek. Gyors támadások, gyors dobások, lehetetlen tartani velük a tempót, egy pillanatra sem statikusak. Igazságtalannak tűnik, hogy amíg a Spurs a labdajáratást azért használja profin, hogy minél nagyobb hatékonyságú dobást vállaljanak a végén, addig a Warriors ugyanezt csinálja, csak ők már a hármasnál is jó hatékonysággal dobnak, többen is. Nincs olyan eleme a támadásuknak, amit fel lehetne adni, mert a rendszer minden tagja támadja a gyűrűt, és képes közben döntést hozni arról, kinek ossza tovább a besegítő védőről. A döntéshozásról szól a játékuk, vagyis a játékintellingenciájukról, ami persze könnyű, ha ennyire szereted a játékot és bízol a csapattársaidban. Curryről mindent elmond, hogy komolyan felvetődött a négypontos ötlete, amiről szakértők vitáztak podcastekben és blogokon. Sokakat bosszant, ahogy rágcsálja a fogvédőjét, rázza a vállait, de végtelenül jó játékos. Félelmetesen jók, mert okosan kihasználták a bonyolult fizetési sapka adta lehetőségeket, és a költségkeret emelkedése miatt behúzták Durantet, akinek szerintem Oklahomában kellett volna bajnokesélyessé válnia Russell Westbrookkal.

A Margó-díjas Milbacher Róbert és Valuska László - Fotó: Valuska Gábor/a   Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala

A Margó-díjas Milbacher Róbert és Valuska László
– Fotó: Valuska Gábor/a
Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala

Mit vársz az idei döntőtől, ahová idén is szinte biztosan a Warriors és a Cavs fog bejutni? (Beszélgetésünk idején még tartottak a főcsoportdöntők.)
Ez egy nagyon gyenge playoff, alig van érdekes párharc, amit megerősít, hogy soha nem volt ilyen kevés meccs egy rájátszásban, mint eddig. A Keleti főcsoport sokkal gyengébb, a Nyugati meg komolytalanná vált, miután a Spursben előbb lesérült a váratlanul jó formában játszó Tony Parker, majd a Warriors elleni meccsen, idegenbeli húszpontos vezetésnél Pachulia alálépett Kawhi Leonardnak. Mindkét csapat pihenten érkezik a döntőbe, ami jó jel. Tavaly 3-1-ről vesztette el a döntőt a Warriors, mert LeBron James soha nem adja fel, megkísértette a lehetetlent, sikerült, történelmet írt. A Warriors egy bosszú forgatókönyvét írja, miközben ők lettek a Space Jamből ismert Monstars, az NBA rendszerhibája, hiszen mindig az ilyen All Star-csapatok ellen hozzák a szabályokat (a major-sportok eleve egy egalitárius, demokratikus rendszerként működnek, ugyanannyi pénzből). Megdöntötték a Bulls 72-10-es szezonját, majd leigazolták Durantet. Magyarországról vagy az európai foci felől nézve az amerikai major-sportok demokratikus felépítése szinte különös, ahogy a rendszerbe programozva van egy bizonyos fluktuáció. A Warriors valószínűleg egy dinasztia lesz, a harmadik évben jutnak be zsinórban a döntőbe, egyszer nyertek, másodszorra leégtek, közben történelmet írnak egy sor kategóriában. A döntőben meg LeBron James az underdog? Hét meccset szeretnék, szoros végjátékokat.

A KönyvesBlogon írtad két éve, hogy az általad edzett kosárcsapatban volt két játékosod, akik minden edzésre más-más könyvvel érkeztek, te viszont hajlamos voltál két egymást követő edzésre is ugyanazzal a regénnyel érkezni. Mennyire téma ott az irodalom, illetve az irodalommal foglalkozó kollégáid között a sport?
A csapatnál nem téma az irodalom, de mondjuk a csapatkarácsonyokon szoktam könyvet adni. Ez a két lány részt vett a könyvkihíváson, egy év alatt 50 könyvet kellett elolvasniuk, például olyat, ami több mint ötszáz oldal, vagy amiből film is készült, ami ebben az évben jelent meg, aminek a címében számjegyek szerepelnek. Egy pár kategóriához kértek ajánlást, de irtó jól csinálták, miközben egy ún. nem-olvasó generációhoz tartoznak.

Az amerikaifutballal is igen közeli kapcsolatot ápolsz, mint hogy űzted is ezt a sportot. Azzal hogy kerültél kapcsolatba és milyen poszton játszottál?
A Sport TV-n az első meccsektől követtem az amerikai focit, ami a csapatjátékok non plus ultrája, egy olyan demokratikus játék, amiben tényleg mindenki megtalálja a helyét. A mai napig játszó Gézu haverom cipelt le először egy csapathoz, ahol a Maddenből nyomtatták ki a támadójátékokat, tök érthetetlen volt az egész. De az érezhető volt, milyen intenzív, okos és összetett játék ez. Később Michaletzky Bálint, aki egyszerre remek kosaras és volt quarterback, lehívott a Budapest Cowboysba. Egy feltételt talált ki a Szigeten hajnalban, hogy másnap a Margitszigetre menjünk ki, dobáljunk. Mondjuk fél órát késett a negyven fokban, de megmutatta, hogy már azt is lehet szeretni ebben a játékban, ahogy spirálban száll a tojáslabda. Elkapni meg még jobb, mintha tojásokat lőnének ki ágyúval, te meg nem ejtheted le.

Fotó: Valuska László Facebook-oldala

Fotó: Valuska László Facebook-oldala

Elkapó lettél?
Főleg tight end voltam, abban a rövid időben, amíg játszottam. Néhány meccs, sok edzés, két évig tartott a kosárlabda mellett. Azt nagyon sajnálom, hogy nem fiatalon ismerkedtem meg a játékkal. Magával ragadó a magyarországi amerikaifoci-kultúra: a semmiből indult, néhányan a Margitszigeten felszerelés nélkül kezdtek játszani, mert volt valaki, aki mesélte, hogy látta ezt a játékot, más valaki játszotta is, közösség fejlődött, majd megalakult a Wolves. Mindenféle állami támogatás nélkül fejlődött ki egy több szintű bajnoksági rendszer, majd külföldre ment a Wolves, sőt a Wolves Ladies is. Ma több korosztályban, több bajnokságban szinte az egész országot lefedik. De ami a legfontosabb: elképesztően jó meccseket lehet látni, a döntőkre rendszeresen megtelt a BVSC pályája. Közben meg minden sarkon szárba szökken egy futballstadion. A hazai amerikai foci az alulról építkezés hőskölteménye, amiben megkérdőjelezhetetlen érdeme van egyébként egy olyan banális dolognak is, hogy a Sport TV elkezdte közvetíteni több, mint tíz éve a sportot.

Ami a Chicago Bulls és a San Antonio Spurs a kosárlabdában, az az NFL-ben neked a New England Patriots?
Más-más szempontok miatt, de igen. Az idei Super Bowlban 3-28-ről fordított a Patriots. Már mentem volna aludni, de még egy drive-ot vártam, és akkor a legbénább, leghihetetlenebb hősi eposz forgatókönyve lépett működésbe, fordítottak. Bizonyos értelemben ezeket irodalmi történetekként kell felfogni. A Patriotsot ugyanazért szeretem, mint a Spurst: van egy filozófia és kultúra a csapat körül, ahogy a játékosokat igazolják, ahogy az edzők hosszú évtizedek óta irányítják csapataikat, ahogy versenyképesek tudnak lenni, és ahogy győzni vagy veszíteni tudnak. Tizenéveket játszott együtt az egyik kedvenc kosarasom, Manu Ginobili, Tony Parker és a világ legunalmasabb játékosa, Tim Duncan, és mégis rendkívül szellemes, kreatív játékot játszottak.

Nagyon szeretem őket én is. Ha egy csapatba először kéne választanom, Duncant mondanám. Valószínűleg csak a sznobok választották volna Duncant, viszont senki nem rakta volna ki a falára poszterként.

Egy idén januári rádióinterjúban mesélted, hogy nagyvonalakban már akkor láttátok a nyári és az őszi Margó tervezett programját, vagyis az igazolásokat és az alapozást is időben elkezdtétek. Most, két héttel előtte már a taktikai megbeszélések folyhatnak. Mit lehet ilyenkor még tenni a játékelemek finomításán kívül?
Készültem a sporthasonlatos kérdésekre! Most van a legizgalmasabb része, hosszú alapozás után a finomhangolás, taktikai értekezletek. Hetedik éve margózunk nyáron, ősszel pedig idén jövünk harmadszorra, közben csináltuk a Margó.fm-et és a Margó-díjat. Sokat tanulunk minden eseményből, rengeteg dolgot szúrunk el, mindig van mit javítani. Rendes underdog-történet ez.

A youtube-csatornádon lévő videók alapján hét éve ott voltál az Inter-Barca BL-meccsen, Milánóban. Mi a legnagyobb sportélményed?
Helyszínen? Sokféle meccsre járunk a kosártól a kézin át a hokiig, erre nem tudok igazán válaszolni. Ha hármat kellened mondanom, akkor: Jordan utolsó dobása, a ’99-es Manchester United-Bayern München BL-döntő, amelyik az utolsó pillanatban dőlt el, és az idei Patriots-Falcons Super Bowl.

Ki a kedvenc sportolód?
Az ilyen kérdésekre nem szoktam tudni válaszolni. Federert meg Jordant hogyan hasonlítsuk össze? Esterházyt és Nádast? Móriczot és Grecsót? Eleve sportokon, korszakokon átívelően? Az biztos, hogy focista nincs köztük.

Nálam mondjuk Zinedine Zidane és Andrés Iniesta ott van Roger Federer és Michael Jordan alatt, mellett a polcon.
Azokat szeretem, akiknek láthatóvá válik a sebezhetősége. Jordan és a Flu Game, James és a vereségek, Brady és az eltiltás, Federer és a Nadal-átok. Ha már Zidane-t említetted: annak nyilván nem örültem, amikor belefejelt Materazziba, de emberi pillanat volt, még ha bunkó is.

Valuska László Fotó: Valuska Gábor/a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala

Valuska László
Fotó: Valuska Gábor/a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala

A Könyves Magazinban van egy blokk minden szám utolsó oldalán „Három kívánság” címmel, ahol ti, szerkesztők ajánlotok három idegen nyelvű könyvet, amelyeket szeretnétek magyarul is kézbe venni. Tavaly nyáron három sportkönyvet ajánlottál: például az azóta már magyarul is megjelent „A Nike-sztori”-t, vagy a világ talán legjobb futballszakírójának, Jonathan Wilsonnak az argentin fociról szóló művét. Angolul több sport témájú könyvet olvasol, mint magyarul?
Elkeserítelek, nem nagyon olvasok sportkönyveket, csak ritkán. A MAFC-ben olvastam Dennis Rodman könyveit, és akármilyen viccesnek is tűnik, mindig van ezekben a könyvekben egy-egy érdekes rész. Phil Jacksonról vagy Jordanről is olvastam, de azt veszem észre, hogy minden sportoló életében beáll egy kanonikus narratíva, mintha a rengeteg történet egy szobor lenne, amit a média és a pr-esek addig csiszolgatnak, amíg mindenki ugyanazt nem látja. Szerettem André Agassi önéletrajzát, főleg, ahogy az elején alig bír elmenni zuhanyozni reggel. Lance Artmstrongról írtak egy nagyon érdekes riportkönyvet “Szökésben” címmel, ami a maffiaszerű rendszert ábrázolja, ami a doppingolás körül kialakult. Februárban olvastam Nate Jackson, a Denver Broncos volt tight endjének a könyvét, ami szintén a hátteret mutatja be, állandóan sérült benne az elbeszélő, hol nyugtatózik, hol szív, hogy elviselje a fájdalmakat. A legeslegjobb kosaras könyvet egy neves amerikai újságíró, Bill Simmons írta (“The Book of Basketball: The NBA According to The Sports Guy”), abban a személyes találkozik az aprólékos statisztikai és történeti tudással, olvasmányos és alapos.

A “Szökésben” nekem is megvolt, ahogy az “Armstrong: egy legenda bukása c.” is, de a bringás könyvek közül nálam Tyler Hamilton „Titkos verseny”-e a csúcs, az mindent visz. A magyar sportkönyvek (legyen az életrajzi vagy fikciós) színvonaláról és mennyiségéről mi a véleményed?
Hát, az a műfaj rendkívüli módon elhanyagolt. Kásás Tamásról vagy Dávid Kornélról is olyan könyvek születtek, amikről olvasóként az az érzésem, hogy háromszor leültek interjúzni a főszereplővel. A sportrajongói elvárásaimat sokkal jobban megelőzik az olvasói elvárások.

Nemrég Amerikában töltöttél két hetet és a KönyvesBlog Instagramjára feltöltöttél egy fotót azzal a szöveggel, hogy „a testkultúra tökéletes találkozása: a könyvesboltban külön kirakat a bostoni sportkönyveknek!” Ebben mennyivel vagyunk lemaradva itthon?
Bostonban mindenki a város négy csapatának (a Celtics, a Red Sox, a Patriots és a Bruins) valamelyik ruháját, sapkáját hordja, de legalább egy kitűzőt, a kocsmákban is mentek a meccsek. Ennek a városnak rengeteg bajnoki címe van, utoljára a Patriots nyert, de láthatóan fontos a sportidentitás is. Mi elmentünk a Boston-Cleveland meccsre, ami a keleti főcsoport első helyéről dönthetett volna, végül nem döntött. Jamesék ledarálták a picinek és esetlennek tűnő Celticset, de legalább láttam egy bemelegítést, ahogy a játékosok egyesével kijöttek ledobni egyesével a saját adagjaikat, de az is tök érdekes volt, hogy mi történik a kispadokon a meccs előtt és alatt.  

a testkultura tokeletes talalkozasa: a konyvesboltban kulon kirakat a bostoni sportkonyveknek! #boston #book

konyvesblog (@konyvesblog) által megosztott bejegyzés,

A számodra legkedvesebb sportfilmek terén is várok vagy egy tucatnyit. Biztos vagyok benne, hogy mondani fogod „A legjobb dobás”-t és a „Zsákolj, ha tudsz!”-ot.
A “Zsákolj, ha tudsz!” a kedvencem, de szerettem Gene Hackmannel “A legjobb dobás”-t, vagy a sokszor elfelejtett “Mennyei játszóteret” is, bár már nem merném megnézni. A Coach Carterből idézni is tudnék. Egyébként tök jó dokumentumfilmek vannak: “The Other Dream Team” az 1992-es litván csapatról szól (Sabonis, Marciulionis!), ami egyben az ország függetlensége szempontjából is fontos volt. Jordan középiskolájáról szól a “More Than a Game”, az Iverson-jelenséget pár éve járták körbe az edzésektől az öltözködésig, a társadalmi kérdéseket is érintő “On the Shoulders of Giants” a kosárlabda régmúltjába tér vissza, amikor még fekete és fehér csapatok voltak csak, de hasonló a témája a “Black Magic”-nek is, illetve a “Hoop Dreams”-nek. Készítettek dokumentumfilmet a legendás New York-i utcai pályájáról is (“Doin’ It In The Park”), az is tök jó. A Vice néhány éve forgatott egy szerb streetball-csapatról riportot, szóval ezek az életközeli dolgok jobban érdekelnek. Ezek a történetek folyamatosan termelődnek a pályán. A sok kis részlet pedig egy narratívává áll össze, és lesz nagyon érdekes.

A Margó Irodalmi Fesztivált június 7-11. között rendezik Budapesten, központi helyszíne a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Related Posts