A baseball még mindig a legamerikaibb sport?

shadow

Az amerikai major-sportok közül az utóbbi évtizedekben talán a baseball az, amelynek a jelentősége a tengerentúli piacon a legellentmondásosabb. Hiszen az egykoron hihetetlenül meghatározó sport ma egyre kevésbé népszerű az USA-ban a nézettségi adatok szerint, miközben az MLB, az észak-amerikai profi baseball liga mégis egyre jövedelmezőbb. Most, a Word Series hetében David Roth írásával keressük a választ a címben feltett kérdésre.

A baseball sokáig "az" amerikai játékként tekintett saját magára, egy olyan játékként, amely szívélyes, alázatos és alapvetően tisztességes, pont olyan, mint maga Amerika. És ami a 20. század nagyobbik részét illeti, a játék népszerűsége szempontjából a baseball tényleg Amerika játéka volt, a játékosai pedig olyan szintű népszerűségnek örvendtek, amilyennel ma már egyetlen sportoló sem büszkélkedhet.

Az 1920-as években a rajongók képesek voltak több száz mérföldet utazni csak azért, hogy láthassák játszani a korszak sztárját, Babe Ruth-ot, a New York Daily News pedig azért fizetett egy újságírót, hogy csak és kizárólag Babe Ruth-ról írjon, az év mind a 365 napján. A későbbi korszakok legnépszerűbb baseballozói - akik Ruth-hoz hasonlóan általában a Yankees játékosai voltak - nemcsak sportolói ikonok voltak, hanem a nemzet mitikus alakjai is. Az a tény, hogy mindeközben ők hajlamosak voltak "emberiek" lenni a szó legkevésbé hízelgő értelmében - Joe DiMaggio például egy hűvös, kizsákmányoló bunkó volt, Mickey Mantle pedig egy önpusztító alkoholista - sosem rombolhatta le az ő legendájukat. A tévés nézettségmérést megelőző korszakban a World Series (a baseball "nagydöntő") nem csak az ország legnépszerűbb sporteseménye volt, hanem szinte nemzeti ünnep.

Marylin Monroe egy olyan korszakban ment hozzá Joe DiMaggiohoz, amikor a baseball játékosok híressége a filmsztárokéval vetekedett

Manapság viszont már nem így áll a helyzet, és ezen az idei World Series - amely a Los Angeles Dodgers és a Houston Astros között ezen a héten kezdődött meg - aligha változtat ezen. Az NFL a maga "trumpi" értelemben vett szemtelenségével, az elmúlt több mint egy évtizedben a legnépszerűbb profi sportliga lett az USA-ban. Az NBA pedig, amely az amerikai sportágak között a legfiatalabb és legváltozatosabb rajongótáborral rendelkezik, ráadásul a legnézettebb sport az afro-amerikaiak között és a második legnézettebb liga a spanyol ajkúak között, úgy tűnik jogosabban követeli magának a jövőt.

Egyre kevesebben nézik, mégis egyre több a pénz benne

A becslések szerint 40,05 millió néző figyelte a 2016-os Wolrd Series hetedik mérkőzését, és ez volt az elmúlt 25 év legnézettebb meccse. Ez a nézőszám 70 (!) százalékkal magasabb, mint a legutóbbi olyan World Series utolsó meccse, ahol a hetedik találkozó döntötte el a párharc kimenetelét. (A World Series-ben az MLB két divíziójának bajnokai egy hét mérkőzésből álló sorozatot játszanak, de ha az egyik csapat eléri a négy győzelmet, akkor a maradék meccseket elhagyják - a szerk.) Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy 2016-ban két olyan csapat döntőzött, amely generációk óta nem tudott World Seriesbe jutni: a Chicago Cubs saját, 108 (!) éves bajnoki cím nélküli sorozatát szakította meg, azzal, hogy a Cleveland Indians hasonló statisztikáját 68 évessé növelte.

A legjobban mindenesetre talán azzal illusztrálhatjuk a World Series népszerűségének hanyatlását, ha eláruljuk, hogy egy átlagos döntőbeli meccs nézettsége az elmúlt években nagyjából megfelel az NFL-rájátszás első, illetve második heti nézőszámainak. Bár a legutóbbi Super Bowl nézettsége csökkent az azt megelőző évihez képest, még így is nagyon elverte a World Seriest e tekintetben, hiszen 111,3 millió ember ült le, hogy megnézze, ahogy a New England Patriots megveri az Atlanta Falconst.

Ben Zobrist lett a tavalyi, hihetetlen nézőszámokat produkáló World Series legértékesebb játékosa

A baseball mindezek ellenére is hihetetlenül profitképes, - az MLB tavaly 10 milliárd dollár feletti bruttó bevétellel rendelkezett, és ez az összeg folyamatosan nőtt az elmúlt 14 évben -  de nézettség és a sportág körül kialakult általánosan lehangolt közhangulat hanyatlást sugall. A baseball mindig is hajlamos volt arra, hogy az aktuális jelenjét csak a dicső múlt halovány árnyékaként kezelje, ebből a tendenciából pedig összetéveszthetetlenül kiérezhető egyfajta "savanyú, fehér öregúr"-szag. (Hiszen, ahogyan Chris Rock is sugallja, az, hogy a baseball-kultúra egy olyan időszak megszállottja, amelyben az afro-amerikaiakat a déli államok szegregációs törvényei még kegyetlenül sújtották, alighanem összefügg azzal, hogy az MLB-nek igen kevés fekete nézője van.)

Múltba révedés, hagyománytisztelet vs. változás és fejlődés

A múlt jelennel szembeni dicsőítésének reflexe egyfelől egy régi örökség a baseballban, de manapság azért ennél többről van szó: ez a játék már nem számít dominánsnak az USA piacán és úgy tűnik, maga a sportág is furcsa óvatossággal tekint saját jövőjére. Mindenesetre nem árt tudni, hogy a baseballban régóta ez a módi, és még mindig tisztán látszik, hogy a vonakodva meghozott félmegoldások közepette a MLB-nek jelenleg égbekiáltó problémákkal kell megküzdenie. A fekete játékosok száma az utóbbi időben meredeken csökkent, miközben sokak szerint a baseball a túl hosszú játékideje miatt nem vonzó a fiataloknak. És amíg a baseball legalsó szintje lassan már elvérzik, addig a sportágat uraló elit hagyományosan nem volt hajlandó változni.

A változás ilyen szintű megtagadásában van valami nagyon amerikai, valami, ami kifejezetten emlékeztet az USA mostani reakciós, savanyú, Trump által fémjelzett korszakára. De azért van itt egyfajta biztató ígéret, még ha ezt a baseball sajátos okokból kifolyólag vonakodik is elismerni. A baseball ugyanis minden kulturális elmaradottsága ellenére rendszerint megelőzte a nemzet egészét fontos dolgokban, és ez a képessége most sem jönne rosszul a sportágnak.

Donald Trump elnök egy Marucci baseball ütőt tart a kezében a "Made in America" termékbemutató rendezvényen a washingtoni Fehér Házban

Amíg az amerikai politikát jelenleg egy olyan párt alakítja, amelynek feltett a szándéka, hogy megállítsa a történelem haladását, a baseball már most azt a színes, többnyelvű jövőt modellezi, amelyről Trump a megválasztása érdekében azt ígérte, hogy annak eljövetelét megakadályozza. Szemben az NFL-lel, amelyben a játékosok döntő többsége amerikai, az MLB idei szezonjának rájátszásában résztvevő csapatok összetétele szédítően változatos. A címvédő Chicago Cubs 40 fős keretében például 9 különböző nemzetiség játékosai szerepelnek, és ez a fajta sokféleség jellemzi a liga erőműveinek számító Cleveland Indianst és Houston Astrost is.

A jövő bizony eljön a baseballért, attól függetlenül, hogy magának a baseballnak tetszik-e ez vagy sem.

Márpedig a baseball jövője nem olyannak ígérkezik, mint amilyen a múltja volt, jóllehet, különös és aggasztó is volna, ha mégis olyan lenne. Azonban mielőtt a baseball kiélvezhetné azt az újjászületést, ami alighanem látszik már a horizonton, szembe kell néznie azzal, hogy mint is jelent 2017-ben jelent az, ha valami "Amerika nemzeti időtöltése", mi több, meg is kell felelnie mindezeknek. Érthető ugyanis, hogy egy olyan sport számára, ami ennyire ragaszkodik a hagyományaihoz, a jövő először fenyegetésként vagy problémaként jelentkezik.

Ám ha elég sokáig megyünk vissza a baseball történetében -  egészen a sportág ténylegesen rossz hírű, kizsákmányoló múltjáig, és nem csak addig a hivatalos múltig, ami ma is elfér a vitrinben - akkor azt látjuk, hogy ugyanaz a történet ismétlődik generációról generációra. Egy évszázaddal ezelőtt a baseball zavaros, korrupt és kiforratlan volt, a szerencsejátékosok és a részegek tartománya. 1903-ban Ed Delahanty volt az amerikai liga címvédő bajnoka, amikor belehalt abba, hogy részegen lezuhant a Niagara Falls-i vasúti hídról; az 1919-es World Series pedig a "Black Sox botrány"-ként elhíresült fogadási csalásában a szerencsejátékosok vesztegetése döntötte el a végeredményt. Csak hogy néhány példát említsünk. Abban az időszakban, amikor a baseball megalapozta a helyét az amerikai néplélekben, sőt ezt követően még évekig, erre a sportágra egyáltalán nem úgy néztek az emberek, mint egy tisztességes megélhetési forrásra.

Jackie Robinson 1947-től a Dodgers játékosakét elindította a nagy fekete játékosok korszakát. De manapság az afroamerikai rajongók és a baseballcsillagok száma egyre csökken

Ennek eredményeképpen a baseball épp úgy alakította saját magát egészen addig, mígnem "Amerika játékává" vált, mint ahogy az Egyesült Államok saját magát azzá a nemzetté formálta, mivé végül is vált: a különböző bevándorló népesség gazdagabb asszimilációján keresztül, mindazok segítségével, akik hajlandóak és képesek voltak elvégezni azokat a munkákat, amelyeket az előző nemzedékek nem akartak. Persze a baseballban, ugyanúgy, ahogy az Egyesült Államok történetében, mindez a legkevésbé sem a nagyszerű gondolatokról vagy ideológiákról szólt, sokkal inkább a szabad piac logikája diktálta így.

"Ha a 19. és a 20. század fordulóján játszók neveit nézzük, akkor ír és német srácokat találunk" - hívja fel rá a figyelmünket a sportág történésze, Steven Goldman. "Aztán ahogy ez a generáció már elkezdett főiskolára járni és "igazi" munkát szerzett, átadta a helyét az olasz és a zsidó játékosoknak." Aztán a bigottság és a nacionalizmus szokásos amerikai őrjöngése - egy másik fajtája a kedvenc nemzeti időtöltéseknek - lelassította ezt a folyamatot. A "color line"-nak nevezett faji alapú szegregáció, amely a fekete játékosok generációit rekesztette ki a sportágból, szégyenletes volt mind a csúnyasága, mind a hosszú élettartama miatt. Maroknyi kulturális fanatikus távol tartotta a pályától az ázsiaiakat és az amerikai őslakosokat, amíg az 1924-es bevándorlási törvényhez hasonló rendelkezések számos nemzetiséget az egész országból kizártak.

A baseball mégis működik

Aztán mégis, idővel a durva és ügyetlen érdemuralom ha kelletlenül és időszakosan is, de arra kényszerült, hogy viselkedjen. A "color line" felszámolása egy új korszakot nyitott a baseball történetében. Ez pedig megváltoztatta a játék formáját - és színét, és stílusát - és ily módon jobbá is tette azt. Mert így néz ki az, amikor a baseball működik, már amikor engedik, hogy működjön.

Márpedig a baseball most, 2017-ben működik. Nem működik tökéletesen, sőt helyenként egyáltalán nem. (A Baltimore Orioles fekete játékosát, Adam Jonest például alig néhány hónapja rasszista bántalmazás áldozata volt a Boston Red Sox otthonában.) A sportág minden ellentmondástalansága ellenére valami vitathatatlanul működik a baseball kapcsán, abban az értelemben is, hogy a rájátszásban ott volt néhány remek és nagyon szórakoztató csapat, és működik abban a tágabb értelemben is, hogy az USA-n kívül is egyre több országban növekszik a baseball. Ráadásul az, hogy ezekből az országokból egyre többen kerülnek be az MLB-be, nyitottabbá tette és megváltoztatta magát a játékot.Természetesen számtalan súrlódási pont létezik mindezek kapcsán, és a baseball (fehér amerikai) intézményének jellemzően kegyetlen és zsörtölődő vénember természete most sem segít ezeken a helyzeteken, de hát segített az valaha?

Shohei Otani

Azok a piti viták, amelyek a hazafutások után túlságosan elhajított ütőkről, vagy az ellenfél ütőjátékosának kiejtését követő grimaszokról szólnak, nem fogják megállítani azokat a játékosokat, akik a kubai és dél-koreai, kiforróban levő baseball-kultúrákból áthozták Amerikába ezeket az elemeket. Következésképpen tehát a játék maga változni fog. Sőt, már változott is, és már most sziporkázóbb, furcsább, erősebb és szórakoztatóbb ettől. A legjobb játékosok szükségszerűen kitágítják egy sportág határait.

A 23 éves japán csodagyerek, Shohei Otani, aki több mint valószínű, hogy jövőre már az amerikai ligában játszik majd, már most két poszton is a legeredményesebb hazájában, márpedig évtizedek óta nem volt ilyen ígéretes, kétféleképp is bevethető játékos az MLB-ben, épp ezért nincs is jól bevált sablon, hogy hogyan lehet majd használni őt. De a játék majd megoldja, így változni, sőt fejlődni is fog. Mert hogy - szögezzük le még egyszer - így néz ki a baseball működés közben, már amikor engedik, hogy működjön.

A baseball megmutatja az USA lehetséges jövőjét

"A baseball azt használja, ami a keze ügyébe kerül."- vallja Steven Goldman."Márpedig manapság egy igen széles hálóval halászhat ." Nos, egy sportág egyszerűen nem is tehet másként, hiszen ha elkezd bezáródni vagy összezsugorodni, akkor gyakorlatilag a saját halálos ítéletét írja alá. Ezt a baseball - egyelőre - nem tette meg. A bevándorlók és a légiós játékosok meg fogják változtatni Amerika arculatát, ahogy ezt korábban is megtették, Goldman szerint pedig érdemes mindehhez ütőt is adni a kezükbe és hagyni, hogy játsszák az amerikaiak játékát, hiszen "ez a pozitív formája az akkurációnak és az asszimilációnak. Nem hiszem, hogy végtelenül nagy túlzás lenne azt állítani, hogy a régebbi generációkat a baseball honosította, és hogy a baseball tanította meg őket arra, milyen is amerikainak lenni."

Az USA jelenleg bezáródott egy túlfűtött és nyugtalanító körkörös érvrendszerbe, amely arról szól, hogy milyen maga az ország, milyennek kellene lennie és milyen is lesz. Van okunk tartani attól, hogy egy időre ebben a sötét és fülsiketítő csapdában ragadunk. De ezen a héten Amerika egykori kedvenc időtöltése most egy olyan ablakot mutat, ami Amerika lehetséges jövőjére nyílik.

Már nem a legnépszerűbb amerikai sport, de a baseball még mindig a legamerikaibb a legjobb és a legrosszabb értelemben is. A baseball hírhedt a kiszámíthatatlanságáról, a kormányozhatatlan véletlenszerűség központi eleme a játéknak. És mégis, mindezek ellenére, a jövővel kapcsolatos bizalmatlansága és a múlt iránt tanúsított beképzelt fétise ellenére, az önellentmondásossága ellenére, sőt, sokszor kifejezetten a baseball természete ellenére is, a baseball valahogy működik.

via The Guardian