Mindenki küzd valamivel - Kevin Love írása

shadow

Az alábbi írás a 2018. március 6-án a The Player's Tribune honlapon megjelent Kevin Love-írás magyar fordítása.

____________________________________________________________

November ötödikén, a Hawks elleni meccs nagyszünete után volt egy pánikrohamom.

A semmiből jött. Soha korábban nem fordult elő, igazából nem is tudtam, hogy létezik pánikroham. De ez tényleg igazi volt. Pont olyan igazi, mint a törött kéz vagy a kificamodott boka. Azóta minden megváltozott, amit a mentális egészségről gondolok.

Sohasem meséltem szívesen magamról. Szeptemberben lettem 29 éves, és ebben a 29 évben nagyon óvtam mindent a magánéletemben. Szívesen beszélek a kosárlabdáról, de ez természetes. Személyes dolgokról sokkal nehezebben beszélek, pedig utólag már tudom, hogy nagyon hasznos lett volna valakivel beszélgetni az elmúlt években.

De nem osztottam meg semmit senkivel – sem a családommal, sem a legjobb barátaimmal, sem a nyilvánossággal. Ma már tudom, hogy ezen változtatnom kell.

Elmesélem, hogy milyen volt a pánikroham és mi történt velem azóta.

Ha csendben szenvedsz, mint ahogy én is tettem, gyakran érzed úgy, hogy senki nem ért meg igazán. Szóval ezt most egyrészt magamért is csinálom, de elsősorban azért, mert nem beszélünk eleget a mentális egészség fontosságáról. A férfiak pláne le vannak maradva ebben.

Pontosan tudom, miről beszélek. Gyerekkoromban hamar megtanultam, hogy kisfiúként hogyan is kellene viselkednem. Megtanultam, mitől leszek igazi férfi.  Ez olyan, mint egy kisokos: Légy erős. Ne beszélj az érzéseidről. Oldj meg mindent egyedül. 29 éven át én is ezt a kisokost követtem. Tudom, hogy ezzel most nem mondok újat, de a férfiak keménységéről alkotott eszme olyan hétköznapi, hogy mindenhol ott van. Láthatatlan és észre sem vesszük, mint a körülöttünk lévő levegőt vagy a vizet. Ilyen értelemben olyan, mint a depresszió vagy a szorongás.

29 éven át úgy gondoltam a mentális betegségekre, mint mások problémájára. Tudtam, hogy egy bizonyos szintig segíthet másokon, ha segítséget kérnek és nyíltan beszélnek a gondjaikról. De sosem gondoltam, hogy erre nekem szükségem lenne. Úgy voltam vele, hogy az a gyengeség jele, ami kisiklathatja a sport pályafutásomat, amitől furának és másnak tűnnék.

Aztán jött a pánikroham.

Mérkőzés közben.

November ötödikén történt, két hónappal és három nappal a 29. születésnapom után. A Hawks ellen játszottunk hazai pályán, az volt az alapszakasz tizedik meccse. Vihar előtti csendben gyűltek a felhők bennem. Stresszes voltam a családi problémáim miatt. Nem aludtam jól. A pályán agyonnyomtak az elvárások és a 4-5-ös szezon eleji mérlegünk.

Tudtam, hogy valami nem stimmel, jöttek a figyelmeztető jelek.

Már az első néhány támadásnál kifulladtam. Fura volt. Nem állt össze a játékom. 15 percet játszottam az első két negyedben, egyszer szereztem kosarat, és összesen két normális dobásom volt.

A nagyszünet után rám omlott az egész. Lue edző időt kért a harmadik negyedben. Amikor a kispadhoz értem, éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, mint szokott. Aztán levegő után kapkodtam. Nehéz szavakkal leírni, de olyan volt, mintha forogna körülöttem a világ, az agyam pedig ki akarna mászni a fejemből. Nehéznek éreztem a levegőt. Mintha krétát ettem volna, úgy kiszáradtam. Emlékszem, ahogy a segédedző kiabált valami védekező felállásról. Bólogattam, de egy szót sem értettem belőle. Amikor felálltam a padról, hogy elinduljak a pályára, már tudtam, hogy nem tudok visszamenni. Szó szerint nem voltam rá képes.

Lue edző odajött hozzám, érezte, hogy valami nincs rendben. Kinyögtem valami olyasmit, hogy mindjárt jövök vissza, és berohantam az öltözőbe. Helyiségről helyiségre rohangásztam, mintha keresnék valamit, amit nem találok. De igazából csak abban bíztam, hogy helyreáll a szívverésem. Olyan volt, mintha a testem azt akarná mondani, hogy meg fogok halni. Végül hanyatt feküdtem az edzőteremben, és levegő után kapkodtam.

A következő rész homályos. Valaki elkísért a Cleveland Clinic kórházba. Elvégeztek egy csomó vizsgálatot. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, ez megkönnyebbülés volt. Ám emlékszem, mit gondoltam, amikor kijöttem a kórházból. Várjunk csak, mi a franc történt velem?

Két nappal később újra ott voltam a pályán a Bucks ellen. Nyertünk, 32 pontot szereztem. Emlékszem, mekkora megkönnyebbülés volt újra a régi önmagamként játszani. De az még nagyobb megkönnyebbülést jelentett, hogy senki nem jött rá, miért nem játszottam végig az Atlanta elleni meccset. A csapatnál talán páran tudták, de a többség nem, és senki nem írt róla a sajtóban.

Eltelt pár nap. A pályán remekül alakultak a dolgok, de mégis volt valami, ami nyomta a vállamat.

Miért érdekel annyira, hogy második ne tudják meg?

Ez a pillanat egy figyelmeztető jel volt. Azt hittem, hogy a legnehezebben már túl vagyok a pánikroham után. De pont ellenkezőleg történt. Ott voltam, és azon tűnődtem, vajon miért történt ez meg és miért nem akarok beszélni róla?

Nevezzük szégyenbélyegnek, félelemnek vagy bizonytalanságnak – sokféleképpen nevezhetjük -, de nem a belső küzdelmeim miatt aggódtam, hanem azért, hogyan fogok róluk beszélni. Nem akartam, hogy azt gondolják rólam, hogy emiatt kevésbé vagyok megbízható csapattárs, és visszatértem a gyerekkoromban megtanult kisokoshoz.

Új, ismeretlen területre tévedtem, összezavarodtam. Egy dologban voltam csak biztos: nem fojthatom el magamban, ha tovább akarok lépni. Bármennyire is szerettem volna, nem söpörhettem szőnyeg alá a pánikroham tényét, és mindent, ami mögötte van. Nem akartam, ahogy majd akkor kelljen ezzel foglalkoznom, amikor már sokkal rosszabb a helyzet. Ennyit tudtam csak.

Szóval tettem egy kis lépést, amiből aztán hatalmas dolog lett. A Cavs segített találni egy szakembert, én pedig megbeszéltem vele egy időpontot.

Itt most meg kell állnom, és el kell árulnom: korábban azt gondoltam, hogy én leszek az utolsó ember a földön, akinek valaha szakemberhez kell fordulnia. Emlékszem, két-három éve játszottam a ligában, amikor egy barátom megkérdezte, hogy az NBA-játékosok miért nem járnak pszichológushoz. Kinevettem az ötletet. Elképzelhetetlen, hogy bármelyikünk is szakemberhez fordulna.

20-21 éves voltam, az egész életem a kosárlabda körül forgott. A kosárcsapatokban pedig soha senki nem beszélt a belső vívódásokról. Mindig azt gondoltam, hogy mégis mi lenne a problémám? Egészséges vagyok, a kosárlabdából élek, miért kellene aggódnom? Soha nem hallottam profi sportolótól, hogy mentális problémái lennének, miért én legyek az egyedüli? Nem akartam gyengének látszani. Őszintén, nem is gondoltam, hogy szükségem van a segítségre. Ahogy a kisokos mondja: oldd meg egyedül, ahogy minden más férfi.

De ha belegondolunk, ez azért elég ellentmondásos. Az NBA-ben profi szakemberekkel dolgozunk azért, hogy életünk minden területén elvégezzék rajtunk a finomhangolást. Edzők, trénerek, táplálkozási szakemberek vannak jelen az életemben. De egyikőjük sem tudott segíteni, amikor ott feküdtem a földön és alig kaptam levegőt.

Még így is komoly kétségekkel indultam el a terapeutával való első találkozómra. Ám meglepődtem. Elsősorban azért, mert nem a kosárlabda állt a beszélgetésünk középpontjában. Jó érzés volt, hogy a terapeutám szerint nem az NBA volt a pánikrohamom oka. Beszélgettünk rengeteg dologról, és rájöttem, hogy mennyi problémám van olyan területeken, amikre nem is gondoltam egészen addig, amíg mélyebben bele nem néztünk. Könnyű azt gondolni, hogy ismerjük saját magunkat, de abban a pillanatban, hogy lehámozzuk a rétegeket, elképesztően sok felfedeznivaló vár ránk.

Azóta mindig találkozunk, ha épp a városban vagyok, havonta néhány alkalommal. Az egyik legnagyobb áttörést decemberben értük el, amikor Carol nagymamámról beszéltünk. Ő volt a családunk pillére. Amikor gyerek voltam, velünk élt, és sok értelemben a harmadik szülő szerepét töltötte be számunkra a testvéreimmel. Ő az a típusú nagyi volt, akinek a szobájában minden unokájáról volt egy kis ereklye-oltára, fotókkal, levelekkel, oklevelekkel teletűzdelve.

Egyszerű értékek szerint élt, amiket csodáltam. Vicces volt, hiszen egyszer egy vadonatúj pár Nike cipőt adtam neki ajándékba, amitől annyira el volt ájulva, hogy a következő években többször is felhívott, hogy megköszönje.

Amikor bekerültem az NBA-be, már idősebb volt, és nem találkoztam vele annyiszor, mint korábban. A hatodik évemet töltöttem a Timberwolvesnál, amikor azt tervezte, hogy eljön hozzám hálaadáskor Minnesotába. Közvetlenül az utazás előtt kórházba került érproblémák miatt, ezért le kellett mondani az utat. Az állapota egyre rosszabbodott és kómába esett. Néhány nappal később meghalt.

Hosszú ideig magam alatt voltam. De sohasem beszéltem róla. Ha egy idegennek kellett volna beszélnem a nagymamámról, csak jutott eszembe, hogy mennyi fájdalmat okozott az elvesztése. Ahogy beleástuk magunkat, rájöttem, az fájt a legjobban, hogy nem tudtam rendesen elköszönni tőle. Nem volt esélyem meggyászolni őt és szörnyen éreztem magam amiatt, hogy az utolsó éveiben nem találkoztunk annyit, amennyit kellett volna. De elfojtottam magamban ezeket az érzéseket, és azt mondogattam magamnak, hogy most a kosárral kell foglalkoznod, majd később megbirkózol vele, légy férfi.     

Nem a nagymamám miatt mesélek most a nagymamámról. Még mindig borzasztóan hiányzik, és bizonyos értelemben még most is gyászolom őt, de ezt a történetet azért írtam le, mert nagyon tanulságos volt beszélni róla. Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy milyen ereje van a terápiás környezetben hangosan kimondott szónak. És nincs ebben semmiféle varázslat. Persze ijesztő és fura és nehéz, a saját tapasztalataim szerint. Tisztában vagyok vele, hogy a problémákat nem lehet csak úgy eltüntetni, hogy beszélünk róluk, de megtanultam, hogy így jobban megértem azokat és ezáltal kezelhetőbbé válnak. Nem azt mondom, hogy mindenki fogja magát, és menjen el egy pszichiáterhez. Az elmúlt hónapokban számomra nem az volt a legnagyobb tanulság, hogy elmentem egy szakemberhez. Hanem hogy szembesítettem magam azzal, segítségre van szükségem.

DeMar DeRozan az egyik oka annak, amiért ezt most leírtam. Múlt héten elolvastam, amit a depressziójáról mondott. Éveken át játszottam DeMar ellen, de soha nem gondoltam volna, hogy bármiféle lelki problémája lenne. Elgondolkodtató, vajon hányan mászkálunk a világban a problémáinkkal, azt gondolva, hogy ezen csak mi magunk megyünk keresztül.

Az igazság azonban az, hogy sokszor magunk is hasonló nehézségekkel küzdünk, mint a barátaink, a kollégáink vagy a szomszédjaink. Nem azt mondom, hogy a legmélyebb titkainkat is ki kell fecsegnünk, hiszen akadnak dolgok, amik senkire sem tartoznak. A saját döntésünk, hogy ezeket megtartjuk-e magunknak.

Arra viszont igenis szükség van, hogy megteremtsük a környezetet a mentális egészségünk megőrzésére.

Azzal, hogy DeMar elmesélte a történetét, egészen biztosan segített valakinek – valószínűleg sokkal több embernek, mint gondolnánk – hiszen elhitette velük, hogy nem őrültek vagy furák, amiért depresszióval küszködnek. Azzal, hogy megosztotta a történetét, segített elgyengíteni a depresszió szégyenbélyegét. És ez az, ami reményt adhat.

Tisztában vagyok azzal, hogy még nem oldódott meg minden problémám. Még csak most indultam el önmagam megismerésének nehéz útján. 29 éven át elkerültem ezt. Most már próbálok őszinte lenni magamhoz. Most már próbálok jó lenni a hozzám közel álló emberekkel. Próbálok szembenézni életem kényelmetlen kérdéseivel, ugyanakkor élvezni és hálásnak lenni a jó dolgokért. Próbálok elfogadni mindent, a jót, a rosszat és a csúnyát egyaránt.

Azzal a gondolattal fejezném be, ami mostanság nekem is sokat segít: mindenki küzd valamivel, amit nem látunk.

Leírom megint. Mindenki küzd valamivel, amit nem látunk.

Mivel nem látjuk, fogalmunk sincs, hogy ki mivel, mikor és miért küzd. A mentális betegségek sokszor láthatatlanok, de legalább egyszer az életben mindenkit érintenek. Mert ez az élet része. Ahogy DeMar mondta, soha nem tudhatod, hogy ki mivel küzd.

A mentális betegségek nem csak a sportolókat érintik. Nem attól függünk, hogy mi a megélhetésünk. Ez mindenkit érint. A körülményeinktől függetlenül mindannyian hordozzuk magunkban a fájdalmat, és ha eltemetjük magunkban, az még nagyobb fájdalmat okozhat. Ha nem beszélünk a belső életünkről, az megfoszthat önmagunk megismerésétől és megfoszthat attól, hogy másoknak segítsünk. Szóval, ha ezt olvasod, és épp nehéz időszakon mész keresztül, akármilyen kicsi vagy nagy dologról van szó, tudnod kell, hogy nem vagy fura és más, ha elmondod, mivel küzdesz.

Pont ellenkezőleg. Ez a legfontosabb, amit tehetsz. Számomra ez volt.

Kevin Love, a Cleveland Cavaliers kosárlabdázója