Eredménykényszer nincs, de nem mindegy, hogy szereplünk az Eb-n

shadow

A nők után a férfiak is megmérettetik magukat a nemzetközi kézilabdamezőnyben, és bár Ljubo Vranjes csapatának nem kell olyan súlyos szerkezeti gondokkal megküzdenie, mint Kim Rasmusssennek, azért jogos és megalapozott a szerénység, amivel útjára bocsátjuk a fiúkat. 

Szerda délben sajtótájékoztatót tartott a Magyar Kézilabda Szövetség, és a Tromos zsúfolásig megtelt éttermében mindenki hozta a kötelezőt. Marosi László alelnök elmondta, hogy bár nem az eredmény a legfontosabb, a vb-selejtezők miatt nagyon nem mindegy, hol végzünk, Ljubomir Vranjes - komoly ovációt kiváltva - magyarul kezdte a mondandóját (egy kicsit Walter Mazzari első watfordi interjúja jutott eszembe a performanszról), Lékai Máté pedig szokás szerint végig mosolyogva, egy poént is elsütve tudta le a kötelező karikát.

Minden ment a maga megszokott útján, igazából egyetlen mondat volt, ami egy kicsit kilógott a többi közül. “A fickándozó tollú újságírók kedvéért mondom, hogy a magyar válogatott 2000-ben és 2002-ben ki sem jutott az Eb-re, úgyhogy akárhogy szereplünk, senki nem írhatja, hogy minden idők legrosszabb tornája volt” - mondta Kocsis Máté, az MKSZ elnöke.

 

Ez a kijelentés, különös tekintettel a női vb előtt a másik alelnök, Pálinger Katalin szájából elhangzott nyilatkozat tükrében, minimum baljós. Pálinger december elején az ugyanott tartott sajtótájékoztatón az mondta, “inkább jövőre várja a kiugró teljesítményt a csapattól”, és bár azt nem tudjuk, jövőre lesz-e kiugrás, a női válogatott minden idők legrosszabb helyezésével zárta a németországi tornát.

Nem véletlen, hogy Kocsis Máté is kicsit előre magyarázkodik, hiszen a nőihez hasonló, bár talán kevésbé súlyos szerkezeti gondokkal küzd a férfi válogatott is. Rév Danival, másik kézilabdás írónkkal pont arról beszélgettünk a sajttáj előtt, hogy mi fáj jobban egy kéziválogatottnak: ha nemzetközi rutinja nincs, vagy ha átlövői (és beállósa). Valószínűleg Daninak van igaza: átlövők nélkül egyszerűen nem lehet kézilabdázni, kivált, ha nincs egy olyan beállós előttük, aki helyet csinál nekik, míg a nemzetközi rutin pont az olyan tornákon szedhető össze, mint a horvátországi Európa-bajnokság, ami nem kvalifikál sehova (illetve a vébére igen, de azt még a legoptimistábbak sem hiszik, hogy az első hat környékén végzünk), és vélhetően rajtunk kívül mások is többet fognak kísérletezni.

Kell a szerénység, de jó csapatunk van

A józan hangok közé tartozott Ljubomir Vranjesé, aki kimondta: ha a várható, illetve már biztos ellenfelek nagy része tudásának megfelelően játszik, a magyar válogatottnak nincs reális győzelmi esélye. Persze a svéd kapitány is fenntartotta, nem mindig a jobb győz, és mindent meg fogunk tenni a dánok, a spanyolok és (később, remélhetőleg) a németek és a szlovénok ellen. Ez nyilván alapelvárás is.

Keziszovetseg.hu

 

A jelenlegi magyar válogatott nem rossz csapat, megvan benne majdnem minden, hogy hasonlóan teljesítsen, mint a korábbi, amiben olyan rutinos klasszisok játszottak, mint Nagy László, Gulyás Péter, az Iváncsik testvérek, vagy Fazekas Nándor. Ráadásul elég jól variálható a mostani csapat, többféle formációhoz, illetve harcmodorhoz is megvannak a játékosok az alacsonyabb súlypontú, gyors játékosoktól a nagy lövőkig. Lékai Máté személyében egy egész ősszel bombaformában kézilabdázó irányítónk is van, de a felkészülési meccseken az is kiderült, hogy Bodó Richárd és Bartók Donát is bátran próbálkozik kívülről.

A széleket leszámítva tulajdonképpen mindenhol megvagyunk, de a fent említett rutintalanság mellett van még egy nagy kérdés, ami alapjaiban határozza meg a válogatott szereplését.

Betonvédekezés nélkül nincs eredmény

Ahogy Vranjes korábban elmondta, bár az ő filozófiája más, mint amit eddig játszott a magyar válogatott, nem kíván ajtóstul rontani a házba, azaz arra törekszik, hogy megtartsa a mieink hagyományos erényeit. Ez pedig nem más, mint a precíz védekezés, és az azt segítő jó kapusteljesítmény.

Nagy Laci nélkül óriási teher a Schuchon

A helyzet azonban az, hogy ennek a bizonyos kemény védekezésnek az alfája az a Nagy László volt, aki már nincs a csapattal. Nagy és Schuch összeszokott párosa szavatolta, hogy felállt fal ellen vért izzadjanak a helyzetekért is az ellenfelek, így már csak támadásban kellett vigyázni a labdára, hogy lerohanásból ne kapjunk sok gólt, és készen is volt a csapat játékának receptje. Az ugyanis év(tized)eken át alapvetés volt, hogy mi sokgólos meccseket nemigen fogunk nyerni, akkor van esélyünk elkapni a legjobbakat, ha kevés gólon tartjuk őket.

Bár ez a tézis Vranjes érkezésével vélhetően megváltozik, illetve már változóban is van, azért még leszögezhető, hogy betonvédekezés - és kimagasló kapusteljesítmény - nélkül nincs magyar győzelem elitcsapatok ellen. Mi senkit nem fogunk túlfutni, túllőni, már csak azért sem, mert a klubcsapataikban sem ezt játsszák a válogatott kulcsemberei.

Ki pótolja Nagy Lászlót hátul?

Vélhetően ez a kérdés foglalkoztatja leginkább Ljubomir Vranjest is. Ahogy fent is említettük, támadásban tulajdonképpen megvagyunk, a csapat olyan, amilyen, de a hármas védők posztja annyira fontos, hogy ha csak az egyikről is hiányzik a jó teljesítmény, meg vagyunk lőve.

Vranjes is pontosan tudja ezt, és variál is rendesen. Schuch helye biztosnak tűnik (ez egy átrendeződési cserébe fáj), de feltűnt hol mellette, hol egymás párjaként Ligetvári Patrik és Bánhidi Bence is, és megfordult a poszton néhány támadás erejéig Ancsin Gábor, sőt még Iman Jamali is (utóbbi nyilván véletlenül).

A Bánhídi-Ligetvári kettős lehet a hosszú távú megoldás

Itt kell megtalálni azt a párost, amely képes magas szinten irányítani a védőfalat, egyszersmind semlegesíteni a beállóst, és lezárni a középső területeket. Bánhidi hármasban történő szerepeltetése azért tűnik jó megoldásnak, mert ő támadásban is az első számú beállónk, azaz rajta megspórolunk egy cserét támadás és védekezés között. Igaz lehetne ez Ligetvárira is, de őt a klubjában elég keveset játszatja a szövetségi kapitány.

Az átrendeződési cserék egyébként is komoly gondot okoznak, hiszen egyik irányítónk sem védekezik (maximum a szélen), és rajtuk kívül is több olyan játékosunk van, akit komoly kockázat védekezésben is a pályán tartani (Jamali, Ancsin).

Nem az Eb miatt fontos az eredmény

Mondhatnánk, hogy a magyar csapat teher nélkül, mindenféle eredménykényszertől mentesen játszhat, ám ez nem volna igaz. Az Európa-bajnokságon elért helyezésünk határozza meg ugyanis a világbajnoki - selejtezős - esélyeinket is.

Ancsin Gábor (Dagbladet)

Nyilván nem lenne utolsó dolog az első 6 környékén végezni (csak 1-6. helyosztókat rendeznek az Eb-n), ami adott esetben automatikus vb-kvalifikációt jelenthet, hiszen három európai, a társrendezők (Németország, Dánia) és a címvédő (Franciaország) már ott vannak, így akár az Eb 6. helyezettje is kijuthat, de ne áltassuk magunkat akkor, amikor a rendező horvátok, a svédek, a norvégok, a szlovénok és a spanyolok sem szereztek még kvalifikációt.

A fenti hat csapaton kívül Európa nyolc további válogatottja kap helyet a világbajnokságon, ezekről oda-visszavágós selejtezőkben döntenek a csapatok. Az Eb-re ki nem jutó válogatottak előselejtezőiből sem pitiáner ellenfelek jönnek (pl. Oroszország, Lengyelország), hozzájuk csatlakozik az Eb 10 kvalifikációt nem szerző csapata, így jön össze a 8 pár. Értelemszerűen minél jobban szereplünk az Eb-n, annál alacsonyabban rangsorolt ellenfelet kapunk, és bár senki ellen nem mehetünk biztosra, már csak ezért jó lenne legalább az első 10 közé, azaz a felső ágra kerülni.