Lehet hiányérzetünk, de nincs helyünk a legjobb nyolc között

shadow

Néha egy-egy pillanatra elhittük, pedig igazi esélyünk soha nem volt, hogy legyőzzük Franciaországot, és bejussunk a világbajnokság legjobb nyolc csapata közé. Talán nem túlzás, hogy jelenleg nincs is ott a helyünk.

Nem sok meglepetés ért minket a tornán, ha úgy tetszik, nem borult a papírforma egyik meccsünkön sem, és egyszerre annyi mindennek kellett volna stimmelnie ahhoz, hogy pont a legfontosabb mérkőzésen okozzunk meglepetést, hogy nagyon reménykedni sem volt miben a Franciaország elleni meccs előtt.

A sima kiesés tehát legkevésbé sem meglepetés, az erőviszonyoknak megfelelő eredmény született, sőt a két keret minősége között valószínűleg nagyobb a különbség háromgólosnál. Mindezek ellenére mégis van hiányérzetünk, hiszen jó néhány rendelkezésünkre állt azok közül a tényezők közül, amik esélyt adhattak volna akár a győzelemre is. A francia kapusok gyengén védtek (ketten összesen hét védést mutattak be, ebből három hetes volt), nálunk pedig jött az extra teljesítmény Bírótól, aki egymaga tíz labdát fogott. Kiderült az is, hogy nem csak a francia kapusok vannak formán kívül, hanem az egész csapat messze van a legjobbjától, és ezt kihasználhattuk volna kicsit markánsabban, mint az a 10-12 perc, amikor nyeregbe kerültünk.

Ez azonban csak kekeckedés

Siti Bea foglalta össze a lefújás után, mennyire esélytelenek voltunk igazából. “Ha kinyitottuk a falat, jöttek a betörések, meg a labdák a beállósnak, ha meg visszazártuk, meglőttek kívülről.”

Nagyon akartuk hinni, hogy meglehet, de az igazság az, hogy amikor feljöttünk a franciákra - bár vezetni egyszer sem tudtunk -, bennük mindig volt egy sebességváltás, amit már nem tudtunk lekövetni. A két keret közti különbségből fakadóan a magyar válogatottnak akkor lett volna reális esélye a franciák ellen, ha minden játékos csúcsra járatja magát, és még szerencsénk is van.

Ehhez képest a csapat egyetlen nemzetközi klasszisa, Görbicz Anita (aki közben bejelentette visszavonulását is) 29 százalékos hatékonysággal lőtt (2/7), az egyetlen nemzetközi szinten is fajsúlyos átlövő, Zácsik Szandra hasonló számokat hozott (2/6), ezért kívülről kevés veszélyt jelentettünk. Olivier Krumbholz tudta, hogy így lesz, és inkább a betörések elhárítására rendezte be csapata védekezését, amitől sokszor tanácstalan labdajáratásba, majd ki nem kényszerített hibákba torkolltak a magyar támadások. Hiába jött a szokásos, hatékony szélsőjáték (10/12), illetve azért így is a betörésekből elért gólok (5/6), ezekkel maximum annyit értünk el, hogy meccsben maradtunk egészen a hajráig.

Nem sikerült a bravúr a franciák ellen | Hosszabbítás

A magyar női kézilabda-válogatott 29-26-ra kikapott Franciaország csapatától a németországi világbajnokság nyolcaddöntőjében, vasárnap Lipcsében, így elbúcsúzott a tornától. Az első félidő nagyobb részében pontatlan volt a magyar együttes támadójátéka, ezt az ellenfél - Bíró Blanka bravúros védései ellenére - kihasználta. A franciák többször is három góllal vezettek, és bár a magyarok egyszer egyenlítettek (9-9), a szünetben ismét hátrányban voltak (11-14).

A baj az, hogy a gyenge átlövőjáték, a kevés lerohanásgól, a túlságosan sok kiállítás és (legalább) egy markáns csúcsteljesítmény hiánya ellenére meglehetett volna a mérkőzés, ha a magyar válogatott nem adja el 16-szor a labdát. A vereségünk okai több statisztikai mutatóból is kiolvashatóak, ez a 16 elszórt labda azonban szinte önmagában lehetetlenné teszi, hogy győzelmi esélyekről beszéljünk.

Ez nem csalódás, hanem realitás

A világbajnokság tágabb elemzésében majd biztosan jut hely azoknak az okoknak, amiknek következtében a magyar válogatott keretében nincs nemzetközi szintű átlövő és beállós, csak egyetlen balszélsőnk van, és a csapat négy védőspecialistájából hárman abból a Ferencvárosból jönnek, amelynél az egész BL-csoportkörben csak két csapat kapott több gólt.

Ezzel a versenyhátránnyal még a világ egyik legjobb edzője sem tud mit kezdeni. Bekerültek új elemek a csapat játékába, és fejben kétségtelenül sokkal erősebbnek tűnt a korábbiaknál a magyar válogatott, de ez csak arra volt elég, hogy a nálunk magasabban rangsoroltakkal szemben meccsben maradjunk, esetleg megnyerjünk egy félidőt.

Lehet azzal jönni, hogy pont annyival kaptunk ki, ahány hetest kihagytunk, de azt sugallni, hogy ezen múlt volna a továbbjutásunk, teljes vakvágány. A gondjaink messze túlmutatnak néhány elhibázott büntetőn, és nem is ezen a csapaton kell elverni a port, mert a játékosok az egész tornán becsülettel küzdöttek, kiadták, ami bennük volt, és láttunk néhány egészen kiváló egyéni teljesítményt is.