Te hol leszel, amikor kidurran a veszprémi kisgömböc?

shadow

Ami Veszprémben történik, az a magyar sportfinanszírozási rendszer állatorvosi lova. És amikor a ló - vélhetően az egész ménessel együtt - kimúlik, az talán Veszprémben fog a legjobban fájni, hiszen itt már akkor profi rendszerben működő klub volt, amikor a most dőzsölő klubok még a létükért küzdöttek. Mészáros Lőrinc érkezésével a végjáték kezdődött meg. 

Hajnal Csaba a magyar sport történetének első profi menedzsere volt. A kellően könyörtelen, a szürke zónától sem visszariadó Hajnal nemcsak letette a veszprémi kézilabdasport alapjait, de egészen elképesztő módon azt is elérte, hogy a klub a legnagyobbakhoz felnőve a legfontosabb címekért küzdjön, holott anyagi lehetőségei a kanyarban sem voltak az ellenfelekhez képest.

Értő szemmel nézte ki a feltörekvő fiatalokat (Kirill Lazarov, Sterbik Árpád, Marko Vujin), kegyetlenül halászott a magyar piacon (Eklemovics Nikola, Buday Dániel, Iváncsik Tamás, Mikler Roland), és a fentieket idősebb, de még bőven használható klasszisokkal (Zlatko Saracevic, Slavko Goluza) egészítette ki. De szintén Hajnalnak köszönhetjük a kubai válogatott Magyarországra hozatalát, amiből a válogatott is bőven profitált.

A Pápa az Eljövetelt celebrálja

A Fidesz sportfinanszírozási rendszerének beköszönte egy csapásra megváltoztatott mindent. Hajnalt eltávolították a klubtól – a megváltozott gazdasági környezetben már valóban nem volt szükség a gerilla-típusú partizánkodásra –, a helyét előbb Fonyó Károly, majd Kálomista Gábor vette át. A klub költségvetése gyorsan a duplájára, majd a triplájára nőtt, így már nem volt szükség az U20-as világbajnokság mezőnyének pásztázására, és a pályafutásuk végére honvággyal küzdő szerb/horvát/szlovén Bundesliga-játékosok vegzálására. Carlos Ortega Nagy László vezetésével egy egész spanyol kommandót hozott magával, és úgy nézett ki, beköszönt a veszprémi aranykor.

Erős alapokra építkeztek

Mivel a Veszprém minden sportágat tekintve korábban is a legjobban menedzselt, és így legsikeresebb magyar klubcsapat volt, a változások is másképp jelentkeztek, mint az amorffá torzított magyar sportélet többi szegmensében. A Fotex Veszprém 1998 és 2007 között csak egyszer nem jutott be a legjobb nyolc közé a Bajnokok Ligájában (akkor cserébe fájdalomdíjként megnyerte a KEK-et), 2003-ban és 2006-ban elődöntős, 2002-ben döntős volt a sorozatban.

Veszprémben tehát nem a nulláról kellet építkezni, hanem azt a bizonyos utolsó lépést kellett megtenni, ami az elittől elválasztotta a klubot. Ez egyértelműen sikerült: a pénzeső óta a klub csak egyszer, Carlos Ortega első évében (2013) nem jutott be a négyes döntőbe, kétszer a fináléban is játszhatott.

Amikor 2014-ben érkezett Momir Ilic, egy veszprémi vezetővel beszélgettem, és nekiszegeztem a kérdést, nem félnek-e attól, hogy a hirtelen jött gazdagság akkorára növeli a lufit, hogy amikor kidurran, viszi magával a négy évtizede épülő brandet is. Hajnal Csaba irányítása alatt is pengeélen táncolt a csapat, gyakorlatilag nem volt játékos, akinek ne tartoztak volna, de furcsa módon ez a helyzet kevésbé veszélyeztette a klub létét, mint a mostani.

Nem szerény a klub múltja

A teljesen logikus válasz az volt, hogy „most mit csináljunk? Szóljunk, hogy köszi, nem kell több pénz?”

Az sem biztos, hogy marad Veszprémben a csapat

A topcsapatból sztárcsapat lett, és már egy jó ideje nem laktam Veszprémben, amikor felfigyeltem valamire: egy BL-meccs után a csarnok elől elhajtva azt vettem észre, hogy a körgyűrű felüljárójáróról csak minden harmadik/negyedik autó hajt le a város irányába, a többi mind Fehérvár/Budapest felé tart. A veszprémi barátok is megerősítették: az O szektort és környékét leszámítva már nagyon kevés veszprémi van a csarnokban.

A klub ekkor már olyan lehetőségekkel rendelkezett, hogy gyakorlatilag bárkit le tudott igazolni, akit csak akart. Már nem a Szeged legjobbjait figyelte árgus szemekkel, hanem a Barcelonából, a Kielből és a Hamburgból igazolt játékosokat, és mindez az eredményeken kívül a fenti hatást is kiváltotta. A folyamat betetőzése volt a napokban, amikor a korábban csak szponzorként jelen levő Mészáros Lőrinc szintet lépve tulajdonossá avanzsált egy érdekeltségén keresztül. A betetőzés kifejezés nem túlzás, mert tartok tőle, hogy ez a végjáték kezdete.

Amikor a Mercedes gyárat alapított Magyarországon, szóba került, hogy névszponzorként beszállnak a csapatba. Győrben fényesen bevált a dolog az Audinak, ráadásul a csarnok már állt Veszprémben, így arra sem kellett volna költeni. Illetve mégis, hiszen a Mercedes vezetői finoman megpendítették a lehetőséget, hogy fognák a csapatot, és mint egy franchise-t, elköltöztetnék Veszprémből.

Ez nem Veszprém

Ha már szóba került, a Veszprém Aréna tökéletes példája annak, hogyan tudott a Veszprém a legnagyobb közelébe emelkedni a magyar mezőnyből rajtolva. Mivel a furcsa módon elég népszerű polgármester, Dióssy László képtelen volt csarnokot építtetni (a megyében Pápán és Várpalotán is épült csarnok az SZDSZ-es politikus hosszú veszprémi regnálása alatt), a klub saját kezébe vette a sorsát, és a Celjével ápolt remek viszonyt kihasználva elkérték a szlovén klubtól a nem sokkal korábban felhúzott csarnokuk teljes tervezetét. Aztán a stadionépítési cunami közepette jött a kormány, és átvállalta az amúgy elég nehezen fenntartható épület részleteit: tipikus eset, az egyik szem nevet, a másik sír.

A költözésből akkor semmi nem lett, de a magyar sportot egyszerre kenyérrel és korbáccsal irányító hatalom nem mondott le arról a tervéről, hogy Budapestre hozzon egy nemzetközileg is sikeres klubcsapatot – bármilyen sportágból. A következő terv az volt, hogy a PLER bedolgozásával létrehoznak egy csapatot, ahova a Veszprém ad néhány komoly játékost (Iváncsik Tamás, Fazekas Nándor és Carlos Ruesga is ment volna), Csoknyai István lett volna az edző, és Pásztor István a sportigazgató. A Közgép meg a főszponzor, ám időközben jött a G-nap, Simicskából közellenség lett, a budapesti szupercsapat ötlete pedig elhalt. Az egyébként nyilván nem csak ebben a formában érintette a Veszprémet, Simicska egyik legfontosabb emberének, Fonyó Károlynak is mennie kellett a klubtól.

A csapat elköltöztetésének ötlete még hetekkel ezelőtt is téma volt, a legújabb szóbeszédek már a Ferencváros férfi szakosztályáról szóltak, de állítólag maga a Főnök mondta ki néhány héttel Mészáros Lőrinc beugrása előtt, hogy a csapat marad Veszprémben.

Az országos brand is ütést kapott

Ezzel azonban csak a kisebb veszélyt hárította el a klub. A nagyobb, a veszprémi kézilabda létét fenyegető árnyék megmaradt, bár ebből a közvélemény kevesebbet fog érzékelni, hiszen ha eljön az ideje, a teljes magyar sporttal együtt fog összeomlani.

A habzsi-dőzsit nem nehéz megszokni, a végtelenségig eltorzított sportfinanszírozás pedig azt a fajta állami profizmust hozta el, ami nemcsak fenntarthatatlan, de jelen esetben kontraproduktív is. Ez Veszprémben úgy jelentkezik első körben, hogy Gulyás Péterrel visszavonul a keret utolsó veszprémi születésű tagja, a vele együtt távozó Iváncsik Gergő, illetve a csapat közelébe csak ritkán kerülő fiatalok miatt alaposan lecsökken a magyar játékosok aránya, ami egyrészt rossz a válogatottnak, másrészt tovább gerjeszti a klub elidegenedését a várostól. Apróságnak tűnik, de sok ilyen apróság adja ki a teljes képet.

Szállodák, média és egy magyar bajnokcsapat

Az országos brand – amit egyébként nagyon okosan épített ki a klub, példa erre a csapat Facebook-oldala 187 ezer követővel, aminél csak a Ferencvárosnak van több, de a Fradinál a töredéke az aktivitás a veszpréminek – is komoly ütést kapott Mészáros belépésével. Amíg csak a mez vállán volt a szuperszonikus sebességgel gazdagodó vállalkozás logója, még lehetett más felé nézni, most viszont bárhova néz az ember, az ország első számú hűbérurának tulajdonát látja. És ez, ha a pollok nem is mutatják, még mindig sok embert hergel az egykor szimpatikus kiscsapatként a nagyok ellen harcoló, mostanra kisgömböcként nyomuló klub ellen.

Igaz, a felcsúti oligarcha valójában csak egy Simicska 2.0, és Kálomistára is lehetett (indokolt lehet a múlt idő) sok mindent mondani, de egy dolgot nem lehetett elvitatni: mindketten imádták ezt a csapatot. Szurkolók voltak, ott voltak a meccseken akkor is, amikor nem volt semmi közük a klubhoz. Nekik ez személyes ügy is volt, nem csak a dicsőség hajhászása, és valóban sokat tettek a klubért. Mészáros Lőrinc ezzel szemben a kézilabdához kapcsolódva csak egy beállós-alkatot tud felmutatni.

Virágot Algernonnak

Egyszer vége lesz ennek a rémálomszerű időszaknak Magyarországon. A magyar sport ott és akkor fogja kilehelni a lelkét, amikor a NER-t leváltó rendszer működésbe lép. Ebből természetesen újra a Fidesz profitál majd, hiszen a népszerűtlen döntést meghozó kormányt ellenzékből porba lehet alázni azzal, hogy náluk hogy hasított a Fradi.

Amikor a Videoton és a Fradi játékosai teljesítményükhöz méltó bérért lesznek kénytelenek játszani, amikor a MOB-elnök úgy dönt, a társadalmi pozícióját feladva inkább visszatér Svájcba. Amikor nem lesz úszó-vb 150 milliárdért, stadionok 200-ért, nem ad a kézilabdáért milliárdokat a Szerencsejáték Zrt, a fociért még többet az OTP, és a felcsúti stadion szép lassan az akasztói szellemaréna sorsára jut. A szolnoki pólósok, a fehérvári kosarasok, a győri kézilabdázók, illetve persze a sportági szövetségek élén pöffeszkedő fideszes politikusok lesznek a nagy vesztesek, csak míg előbbiekért mi is könnyeket fogunk hullajtani, addig utóbbiak megvonják a vállukat, és élik tovább az életüket.

A magyar hokiszurkolók mellett a hazai ultraexport legfaszább képviselői a veszprémi szurkolók

Mészáros Lőrinc könnyű helyzetben van: gázszerelőre mindig szükség lesz, és Ausztria egy óra alatt megvan kocsival Felcsútról - amúgy tán a tartalékaiból is elkaristol egy darabig. A Veszprém azonban, talán még a szegediek sem vitatják, nemzeti kincs, és most félteni kell, mert akkorára nőtt, hogy már az sem biztos, egyáltalán túlélné, ha hirtelen kirúgnák alóla a sámlit. Ez volt az ára annak, hogy a torz rendszer előnyeit kihasználva túlnőtt saját keretein, és a spirálba kerülve egyre mélyebbre, illetve látszólag magasabbra pörgeti magát.

Szerencsére vannak a veszprémi vezetőségben olyanok, akiknek fontos a klub sorsa. Nem nehéz kitalálni, kikre gondolok. Rájuk jobb esetben elkeseredett küzdelem, rosszabb esetben lapát vár, pedig vannak köztük olyan háttéremberek, akiknek a rafinált munkájának legalább akkora közük volt a sikerhez, mint Carlos Ortega brutális hatos falának. Soha nem volt még ekkora szükség a klub mellett elkötelezett lokálpatriótákra, hiszen saját magától is óvniuk kell a VÁÉV-et, ami arra készül, hogy felfalja saját magát.

De ha eljön az idő, lesz-e Veszprémben még egy Hajnal Csaba, aki majd a romokból újra felépít valamit? Valamit, aminek újra őszintén lehet majd szurkolni, még ha vissza is kell hozzá költözni a Márc15 csarnokba? Vagy a Kádár utcai betonosba.