A Középszer diadala - Miklós Edit visszavonulására

shadow

Középszerben mindig is erősek voltunk. Meg marakodásban. Utóbbihoz, úgy fest már konc se kell. Elég a csont.

Kevés közvetítésemet szoktam visszanézni, visszahallgatni, de még ennél is ritkábban fordul elő, hogy előre kigondoljak egy mondatot, olyat, amit majd biztosan elmondok a közvetítés során. Nagy hirtelen talán egyetlen ilyen esetet tudnék mondani: Napokkal korábban tudtam, hogy Miklós Editet azzal a mondattal engedem majd útjára a szocsi olimpia lesikló versenyében, hogy

ne feledjük, mi magyarok hatodannyit áldozunk a sísportra - nem csak az alpesire, hanem valamennyi szakágára, beleértve akár a síugrást is -, amennyi Justina Kowalczyk, a lengyelek olimpiai bajnok sífutójának, a waxmesterének a fizetése.

Ez 18 millió forint volt akkoriban, ha jól emlékszem. Ebből jött ki az a hetedik hely, ami lehetett volna arany is akár, ha Edit szerencsésebb a rajtszámsorsolásnál, és nem huszonvalahányassal jön, hanem mondjuk hármassal, de ez ma már teljesen mindegy.

Sokadszor bizonyosodott be ugyanis, hogy mi magyarok a sikertelenségnél csak egyetlen dolgot viselünk nehezebben, a sikert. A pénztelenségnél pedig a pénzt. A magyar sísportba nem kellett milliárdoknak áramlania ahhoz, hogy tönkre tegye saját magát, elég volt éves szinten úgy 100 millió forint állami plusz.

Mert ne tévedjünk, minden botrány mögött, ami a sísportot érintette az elmúlt években, legyen szó a Szöllösi testvérekről, a szövetségi alkalmazottak mail-fiókjának a feltöréséről, bármiről, ez állt, ez a 100 milla.

Ezen az egyébként nem is olyan jelentős összegen való marakodás tette tönkre mindazt, ami a magyar sísportban felépült. Vagy talán nem is annyira az összeg, hanem az összeg felett való rendelkezés joga. Amíg az összeg 18 millió volt, addig nem volt vita, mindenki tudta, mit lehet vele kezdeni - hiszen nyilván nem lehetett semmit sem -, onnantól kezdve, hogy lett picit több pénz, onnantól már mindenki rohadtul értett hozzá, és mindenki dönteni akart.

Miklós Edit emiatt a marakodás miatt vonul vissza, nem pedig a térde miatt. Attól még egészen nyugodtan síelhetett volna egy darabig a Világkupában, ha nem is a dobogóért harcolva, de stabilan szállítva a pontokat. Síelhetett volna addig, amíg megérkezik mellé néhány fiatal, akiknek esetleg át tudta adni a tapasztalatait.

Azokat a tapasztalatokat, amivel soha előtte magyar ember még ebben a sportágban nem rendelkezett.

Ám a középszer felfalta Miklós Editet, akinek aztán egyetlen bővített mondata elegendő lett ahhoz, hogy egy napos áprilisi délelőtt megtudjuk, valójában hol a helyünk a világ sísportjában.

Megtudjuk, hogy egyszerűen senkik vagyunk.  

Még csak nem is középszerűek.