Az amerikai tornász levelet írt a molesztáló csapatorvosának, hogy szembesítse

shadow

Több évtizede gyűrűzött, és már 2015-ben nyilvánosságra került, mégis igen lassan jutott el a bíróságig az Amerikai Olimpiai Bizottság és az Amerikai Tornászszövetség többszörösen kitüntetett csapatorvosának szexuális zaklatási ügye. Dr. Lawrence G. Nassart csütörtökön 60 év börtönbüntetésre ítélték. Aly Raisman, az amerikaiak háromszoros olimpiai bajnok tornásza egyike volt a molesztálásait orvosi kezelésnek hazudó doktor áldozatainak. De ő magát és a többi bántalmazottat nem áldozatnak, hanem túlélőnek hívja. Saját történetét a The Players' Tribune-nek írta meg, This is survival, azaz Ez a túlélés címmel, az alábbiakban ennek magyar fordítása olvasható. 

Mindenki túlélője valaminek.

Mindenki küzd valamivel.

Mindenki életében vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. A nehéz időszakok ijesztőek és kellemetlen róluk beszélni, de azok is részei az életünk szövetének. A nehéz idők tesznek minket erősebbé és azokká, akik vagyunk.

Azért döntöttem úgy, hogy megnyílok a saját tapasztalatommal kapcsolatban, mert változást akarok. Nagyon nehéz és kényelmetlen erről beszélni. Megtanultam, hogy mindenki másképp birkózik meg ezzel. Nincs olyan térkép, amely megmutathatná az utat a gyógyuláshoz. Vannak napok, amikor boldognak és védettnek érzem magam, amiért megoszthatom a történetemet. Más napokon szorongok, és vagy traumatizáltnak érzem magam a Larry Nassar által elkövetett erőszak miatt, vagy attól tartok, hogy valami más rossz dolog fog történni a jövőben. Amikor előjönnek ezek az ijesztő gondolataim, mindent megteszek, hogy olyan dolgokat találjak, amelyek segítenek nekem a félelmeim kezelésében. Elmegyek sétálni egyet. Olvasok egy könyvet. Meditálok és légzési gyakorlatokat végzek. Forró fürdőt veszek. Rajzolok. A családommal és a barátaimmal töltöm az időmet. És emlékeztetem magam arra, hogy én irányítom az életemet és hogy rendbe fogok jönni.

Azt is akarom, hogy az emberek megértsék, az erőszak sosincs rendben. Egyetlen egy ember is túl soknak, egyetlen egy alkalom is túl gyakorinak számít. Meg kell védenünk a túlélőket és azokat az embereket, akik csendben szenvednek. Támogatnunk kell azokat, akik előállnak a történeteikkel, attól függetlenül, hogy ezt ma, holnap, három hónap vagy egy év múlva, vagy akár egy évtized után teszik meg. Akármikor is történik meg, mindenkinek támogatónak kell lennie. Véget kell vetni az áldozathibáztatásnak. Ott vannak azok, akik túl kemény kérdéseket tesznek fel. Miért nem akkor álltál ki? Miért most beszélsz erről? Tartasz attól, hogy ez fog meghatározni téged? Tőlük kérem azt, hogy gondoljanak arra, milyen nehéz az erőszakkal megküzdeni. Az erőszaktevők nagyon gyakran mesteri manipulátorok, és elérik, hogy a túlélők összezavarodjanak, és bűntudatuk legyen, amiért rosszat gondolnak a bántalmazójukról. Ezt meg kell állítani. Azoknak, akik eddig elfordították a fejüket, meg kell állniuk és végre az áldozatok védelmét kell segíteniük. Az erőszaktevőket viszont sosem szabad védeni.

A hatalomnak végre a túlélők felé kell fordulnia.

A szexuális erőszak nem csak egyetlen pillanatról szól. Örökké tart. A gyógyulás örökké tart belőle.

Nem sokkal azután, hogy Larry bűnösnek vallotta magát az ellene emelt gyermekpornográfiai szövetségi vádak kapcsán, arról tájékoztattak engem, hogy előterjeszthetek egy úgynevezett "áldozatot ért hatásról szóló nyilatkozat"-ot. Mi több, ha szeretném, azt is kérvényezhetem, hogy én magam olvashassam el ezt a nyilatkozatot a bíróságon az ítélethozáskor. Azt relatíve könnyű volt eldönteni, hogy írok egy levelet. Azt eldönteni, hogy ezt felolvassam a bíróságon Larry előtt, már egyáltalán nem volt könnyű. Valamennyi belső vívódás után mégis úgy döntöttem, el akarok menni az ítélethozatalra, és elolvasom a levelet. Elküldtem a nyilatkozatot és vártam.

Ilyenkor a bíró dönt arról, hogy az áldozatok felolvashatják-e a nyilatkozataikat. Azt feltételeztem, hogy a bíró nekem - és a többi olyan áldozatnak, aki hozzám hasonló kérvényt nyújtott be - megengedi majd, hogy felszólaljunk. Úgy éreztem, a bíró egyet fog érteni azzal, hogy Larrynek meg kell hallgatnia az általa elkövetett erőszak túlélőit, hogy hallja történeteiket azokról a károkról, amiket nem csak abban a pillanatban, hanem az életük mindennapjaiban okozott. Szerettem volna jelen lenni, hogy ne csak azt mutassam meg neki, hogy erős vagyok, hanem hogy elmagyarázzam, hogy a bántalmazás ma is hatással van rám.

Hiába közeledett az ítélethozatal dátuma, még mindig nem hallottunk a bíró felől. Ez a bizonytalanság pedig szorongóvá tett. Szükségem volt arra, hogy mentálisan felkészüljek arra, hogy ez előtt a szörnyeteg előtt beszéljek. Tudtam, hogy a levelem már a bíróság előtt van, tudtam, hogy a bíró figyelembe fogja venni a nyilatkozatomat akkor, amikor ítéletet hoz. Ebben az időben Larry már egy sor szexuális bűncselekményre vonatkozó vádban is bűnösnek vallotta magát. Azután, hogy Larry megtette a vallomását, neki megengedték, hogy beszéljen, az alábbiakat mondta:

"Mindazok számára, akik érintettek, szeretném elmondani, hogy [én] szörnyen sajnálom. Olyan ez, mint egy gyufa, amely felett elveszítettük az irányítást és amelyből erdőtűz lett. Én minden nap rózsafüzér imát mondok a bűnbocsánatért. Azt akarom, hogy meggyógyuljanak. Azt akarom, hogy ez az egész közösség meggyógyuljon. Nincs bennem ellenségeskedés. Csak meg akarok gyógyulni. Eljött ennek az ideje."

Annyira sokakat bántalmazott az elmúlt évtizedek során, és komolyan azt sajnálja, hogy a dolgok felett elveszítettük az irányítást? És hogy nincs benne ellenségeskedés? Most már ő az áldozat?

Ekkor elkezdtem kételkedni abban, hogy vajon jelentene-e bármiféle megnyugvást a számomra, ha Larry előtt beszélnék. Őt látni félelmetes és rendkívül traumatizáló lett volna. Aztán egy héttel az ítéletét megelőzően elmondták a csalódást keltő hírt, hogy a bíró megtagadta Larry túlélőitől a lehetőséget, hogy beszéljenek. Csalódott voltam, hiszen a többi túlélő nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy önmaga dönthessen arról, felszólal-e, pedig lehet, hogy egy ilyen felszólalásban ők valamilyen módon gyógyulást is találhattak volna.

Larryt ma hatvan évre ítélték el a gyermekpornográfiával kapcsolatos vádak alapján.

Én nem áldozat vagyok. Én túlélő vagyok. Nem az erőszak határoz meg engem, vagy bárki mást, akit bántalmaztak. Nem ez határozza meg emberek azon millióit, akik szexuális erőszak elszenvedői voltak. Ők sem áldozatok. Ők túlélők. Ők erősek, bátrak, és megváltoztatják a dolgokat azért, hogy az utánuk jövő generációnak már soha se kelljen azon keresztül mennie, amin nekik keresztül kellett. Olyan sokan álltak elő az elmúlt pár hónapban. Ők inspiráltak engem, és remélem, hogy mi együtt még számtalan más embert tudunk inspirálni. A túlélés azt jelenti, hogy erős vagy. Erős vagy, mert túl vagy rajta, és ez bátorrá és merésszé tesz téged.

Most meg kell törnünk a visszaélések körkörösségét. Meg kell változtatnunk a szexuális bántalmazókat felbujtó rendszereket. Ellenőriznünk kell azokat a szervezeteket, amik hosszú éveken keresztül megvédték Nassart: az USA Tornaszövetségét, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságát és a Michigan State Universityt egyaránt. Amíg nem értjük a rendszerünk hibáit, nem lehetünk biztosak abban, hogy ez nem fog megtörténni ismételten. Ez a probléma túlmutat Larry Nassaron. Azokat, akik nem vettek tudomást minderről, felelősségre kell vonni. Attól félek, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik ezekben a szervezetekben dolgoznak, olyanok, akik a pénzt, az érmeket és a hírnevet a sportolók biztonsága fölött helyezik. És meg kell változtatnunk azt, hogy hogyan támogatjuk azokat, akiket bántalmaztak. Szeretném megváltoztatni azt a módot, ahogyan a szexuális bántalmazásról beszélünk, és meg akarom változtatni, annak a módját is, ahogyan mindazokat támogatjuk, akik túlélői bármilyen bántalmazásnak.

Nem tudtam elolvasni a levelet a bíróságon. De nem akarom, hogy olvasatlanul maradjon. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennem. Minden egyes alkalom, amikor megosztom a történetemet, olyan, mintha az első lenne. Több évnyi traumát élek újra ilyenkor. De ez része az én igazságomnak, és része a gyógyulásomnak is.

Ez a túlélés.

Az alábbiakban Aly Raisman levelének fordítása következik:

Felismerni, hogy szexuális bántalmazás áldozata vagy, szörnyű érzés. A szavak nem tudják kielégítően megragadni az undor azon szintjét, amit akkor érzek, ha arra gondolok, hogy ez hogyan történt meg. Larry visszaélt a hatalmával és azzal a bizalommal, amit én és sokan mások is belé vetettek, és nem vagyok biztos abban, hogy valaha is megtalálom majd a szavakat annak a kifejezésére, hogy milyen rettenetesen manipulált és megsértett engem.

Larry volt az USA tornász-válogatottjának és az Egyesült Államok olimpiai csapatának orvosa. Számtalan ember bízott benne, és ő pedig rengeteg sportolót és az ő családjaikat is kihasználta. Tetteinek hatásai messzire nyúlnak, hiszen az erőszak túlmutat a pillanaton, az a túlélőket gyakran egész hátralévő életükben kísérti, ez pedig megnehezíti számukra, hogy megbízzanak másokban és befolyásolja az ő kapcsolataikat is.

Egy ilyesfajta visszaélés még inkább pusztító akkor, amikor egy köztiszteletben álló orvos követi el, hiszen ilyenkor az áldozatokban megkérdőjeleződik azoknak a szervezeteknek a hitelessége - sőt magának az orvosi hivatásnak a hitelessége is -, amelyekre olyan sokan támaszkodnak. Ezt a levelet azért írom meg, hogy megosszam a történetemet, abban a reményben, hogy segíteni fog másoknak megérteni, azt, hogy milyen mélyreható hatást gyakorolt Larry visszaélése rám, megérteni azt, hogy hogyan változtatott meg az, hogy ő elárulta az én bizalmamat, és megérteni azt is, hogy az ő évekkel ezelőtti cselekedetei továbbra is befolyásolják a mindennapi életemet.

Nyolcéves korom óta csak azt akartam, hogy ott lehessek az olimpián. Teljes szívemből szerettem a tornát, és olyan keményen dolgoztam, amennyire csak tudtam. Larry, te tudtad, hogy milyen hihetetlenül akartam, hogy a lehető legjobb legyek, tudtad, milyen keményen dolgoztam, és hogy abszolút bármit megtennék, hogy benne legyenek a csapatban. Te voltál az orvosom, és mint a legtöbb embert, engem is arra neveltek, hogy bízzak az orvosokban. Úgy vélem, hogy az én érdekeimet tartod szem előtt, te pedig biztosra mentél, hogy megerősítsd ezt az üzenetet, ragaszkodva ahhoz, hogy a te helytelen érintéseid az orvosi kezelés szükséges részei, és azért szükségesek, hogy én biztosan ott lehessek az olimpián. Megígérted nekem, hogy meggyógyítod a sérüléseimet. Ajándékokat is adtál nekem, hogy azt higgyem, te jó ember vagy, hogy azt higgyem, hogy a barátom vagy. Kedves voltál, hogy bízzunk benned, hogy megkönnyítsük neked azt, hogy kihasználhass olyan sok embert, beleértve engem is. De te hazudtál nekem. Hazudtál mindannyiunknak.

És miattad most már nehezen bízom más emberekben. Amikor elmegyek az orvoshoz, különösen, ha egy férfi orvoshoz, félek és kényelmetlenül érzem magamat. Még akkor is, ha kifejezetten azért ajánlották az adott orvost, mert ő a legjobb, én szkeptikus vagyok, hiszen egyszer azt is mondták nekem, hogy te vagy a legjobb, márpedig te biztosan nem voltál az. Attól tartok, hogy egy másik orvos is vissza fog élni a hatalmával és bántalmazni fog, ahogyan azt te tetted. A másik oldalról ugyanakkor bűntudatom van, amiért ezeket a kétségeket és gyanakvásokat magamban hordozom.

Ez a bizalmatlanság és a bűntudat igen nagy hatással volt mind a fizikai, mind a szellemi jólétemre. Például amikor elkezdtem felismerni, hogy Larry mit tett velem, elkerültem bizonyos olyan kezeléseket, amelyekre a tornászok támaszkodnak, különösen az intenzív olimpiai felkészülés során. Hetente háromszor kellett volna például masszázsra mennem, de túlságosan féltem (még akkor is, ha a terapeuta nő volt). Elvesztettem a gyógyulásomba vetett bizalmat, és ez a bizonytalanság kezdte aláásni az edzésmunkámat is. Még ma is azon kapom magamat, hogy félek, valami rossz fog történni velem, amikor orvosi kezelést keresek.

Az olimpiai részvételért folytatott küzdelem és az edzések feszültsége szinte minden időt és energiát igénybe vevő, és a siker intenzív figyelmet igényel. Ahogy az edzések fokozódtak, a versennyel kapcsolatos feszültségem is növekedett. És mindennek a tetejébe ott volt az a stressz is, ami azzal járt, hogy megpróbáltam zöld ágra vergődni a bántalmazásom tényével, és eleve, hogy egyfolytában azon tűnődtem, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy ilyesmi megtörténhetett. A stressznek ez a plusz rétege több volt annál, mint amivel képes lettem volna megbirkózni. Annyira nehéz volt ez az egész, hogy nem is hagytam magamnak, hogy elhiggyem, hogy mindez velem megtörtént. Egyszerűen túl sok volt ez ahhoz, hogy elviseljem.

Megértettem, hogy mindenki másként kezeli a traumát. Tornászként azért edzünk, hogy nagy nyomás alatt is képesek legyünk uralni az érzelmeinket. Egy idő után szinte érzéketlenné váltam az érzéseimmel kapcsolatban. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljem az olimpiai folyamatot. Fárasztó volt. A nyomás, ami arra késztetett, hogy bizonyos gondolatokat folyamatosan az agyam hátterébe szorítsak, lehetővé tette számomra, hogy koncentráljak az adott pillanatban, de idővel egyre fájdalmasabbá vált, mind fizikailag, mind érzelmileg. Tudtam, amikor végre megengedem majd magamnak, hogy újra érezzek, az lesz az egyik legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennem.

És igazam volt. Amikor megengedtem magamnak, hogy belegondoljak abba, mit is tett velem Larry, eluralkodott rajtam a szorongás. Úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt, mintha valaki lenyomná a mellkasomat, és a torkom összeszorult. Nem tudtam aludni, mert szörnyű rémálmok gyötörtek. Soha nem éreztem magam nyugodtnak. A szorongásom annyira intenzív volt, hogy el kellett mennem egy orvoshoz - egy nőhöz - aki nyugtatókat ír fel nekem, hogy működni tudjak, és altatókat, hogy segítsen megoldani a végső kimerültségemet. Miután beálltam néhány gyógyszerem adagjára, valamire rosszul reagált a szervezetem és elvesztettem az eszméletemet. Arra ébredtem, hogy az anyukám rémülten tárcsázza a 911-et. Mentőbe tettek és kórházba vittek, ahol az orvosok megállapították, hogy a problémát az egyik gyógyszerem mellékhatása okozta. Az orvosom azt ajánlotta, hogy próbáljak más gyógyszer segítségével megküzdeni az egésszel, de az a trauma, hogy mit okoztak az előző gyógyszereim, a szakadék szélére taszított. Még egy dolog került fel a listára azok közé, amelyek nyomasztottak és amelyek miatt aggódnom kellett.

Ez után az élmény után döntöttem úgy, hogy most már tényleg hagynom kell saját magamnak, hogy érezzem mindezt, amit hosszú időn keresztül igyekeztem elnyomni. Hihetetlenül sok időmbe és energiámba került, hogy megpróbáltam elzárni a traumát és a fájdalmat, és rájöttem, hogy túl sok volt ez már ahhoz, hogy magamban tartsam. Ez volt a legnehezebb időszak az életemben. Kimerült voltam, alig tudtam csinálni azokat a dolgokat, amelyeket szerettem. Nem volt energiám. Szomorúnak, aggódónak és zavartnak éreztem magam. Nem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire gonosz. És sajnos, Larry személye és tettei meggyűlöltették velem még a tornát is egy időre. Larry, te voltál az, aki miatt annyira kényelmetlenül és szomorúan éreztem magam, és te hitetted el velem, hogy a sport cserbenhagyott engem.

Most megpróbálom visszanyerni az irányítást önmagam felett, és próbálom magam emlékeztetni arra, hogy Larrynek nincs hatalmam fölöttem. Soha nem könnyű, de harcolni akarok azért, hogy elhiggyem, hogy a sport - amit szeretek - független Larrytől és azoktól, akik megengedték neki, hogy megtegye, amit tett. Úgy döntöttem, hogy nem engedhetem meg neki, hogy elvegye a tornát tőlem.

Hiába teszek meg mindent, hogy vissza nyerjem a kontrollt önmagam felett, még mindig itt vannak velem a traumatikus emlékeim előidézői. A munkám állandó utazást igényel, és aggódom, ha egyedül kell utaznom. Azon kapom magam, hogy folyton körbenézek, hogy paranoiás vagyok és félek egyedül lenni. Ha egyedül vagyok egy hotelszobában és szobaszervizt kérek, attól félek, hogy egy férfi fogja felhozni az ételt. Az ilyen helyzetekre muszáj volt kifejlesztenem saját stratégiákat és olyan mechanizmusokat, amelyek segítenek megküzdeni velük. Ha egy férfi kopog be hozzám, a szívem vadul kezd verni. Ilyenkor nyitva tartom az ajtót, amíg leteszi az ételt, nyitva tartom egészen addig, amíg el nem hagyja a szobámat. Gyakran tűnődöm azon, vajon megbántom-e őket azzal, hogy ilyen nyilvánvalóan nem bízom bennük. Régen mindig mindenkinek megadtam az ártatlanság vélelmét, de ha egy kitüntetett orvosról, aki több mint harminc éven át a nemzeti válogatottnál dolgozott, kiderül, hogy valójában egy szörnyeteg, akkor hogy is bízhatnék meg bárkiben? Most már rengetegszer észreveszem magamon, hogy attól tartok, hogy az emberek, akiket megismerek, olyanok lesznek, mint Larry. És ezt gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy Larry elvette tőlem a másokba vetett bizalmamat.

Az egyik legjobb barátom szintén Larry áldozata - vagy még inkább, túlélője, ahogy én mondanám. Úgy gondoltam, hogy mi örökké barátok leszünk, mivel együtt éltük meg életünk legjobb és legrosszabb pillanatait is. De most azt hiszem, hogy sajnos túlságosan is emlékeztetem őt arra, amit Larry velünk tett, ezt pedig megsínylette a barátságunk. A bántalmazás története nem olyan, amit akárkinek felhozhatsz, és gyakran gondolkozom azon, vajon találok-e még valakit, aki annyira jól megért majd, mint ahogy a barátnőm megértett, és tudja majd, hogy mit mondjon azért, hogy jobban legyek.

Még mindig annyi bizonytalan dolog van, ki kell találnom, hogyan tudom feldolgozni és megérteni a bántalmazást. Az edzéseim miatt gyakran távol voltam a családomtól korábban. Most, hogy végre rugalmasabb a menetrendem, megpróbálom pótolni az elveszett időt szüleimmel és testvéreimmel. Utálom, hogy Larry bántalmazása befolyásolta a családomhoz fűződő kapcsolataimat, és azt, ahogy egymáshoz viszonyulunk. Az elmúlt évemnek nagyon sok része szólt Larryről, megpróbáltunk foglalkozni az általa elkövetett bántalmazással, és próbáltuk feldolgozni azt. Megpróbáltam olyankor beszélni erről a szüleimmel, amikor a húgaim nincsenek ott, de néha épp akkor lépnek be egy szobába, amikor erről beszélünk, és nem tehetek róla, de rossz érzés, hogy emiatt kell aggódniuk. Ez nem fair. Az erőszak hatással van az egész családomra.

Mindennél jobban akarom azt, hogy biztosítsuk a következő generáció számára, hogy ilyen már nem történhet meg. Nem akarom, hogy bárki megtapasztalja azt a fájdalmat, azt a szorongást, azt a félelmet és azokat a szörnyű érzelmeket, amelyek a bántalmazásból erednek. Minden 98. másodpercben egy újabb  személy tapasztalja meg a szexuális bántalmazást, és a szexuális erőszak minden évben több százezer embert érint csak Amerikában. Ez a több százezer túl sok. Minden negyedik lányt és minden hatodik fiút molesztálni fognak, mielőtt betölthetnék a 18. életévüket. Túl sok a bántalmazó, aki szörnyű dolgokat tesz meg és mégis megússza az egészet. Túl sok az a bántalmazó, aki mesteri manipulátorként valahogy eléri, hogy azok érezzenek bűntudatot, akiket bántalmaznak. És ami még rosszabb, hogy közülük sokan találnak módot arra, hogy meggyőzzék a felnőtteket is, hogy támogassák és megvédjék őket.

Larry bántalmazásai 30 évvel ezelőtt kezdődtek. Legalábbis ekkorról van nyoma az első bejelentett incidensnek. Ez alatt a 30 év alatt számos túlélő előkerült. Közben egyik felnőtt a másik után védte ezt a szörnyeteget - közülük sokan hatósági pozíciókból - és ők minden túlélőnek azt mondták, hogy ami történt, az mind rendben van, hogy Larry nem bántalmazta őket. Larryt orvosként kitüntette az USA tornászszövetsége és az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága is, sőt még egy olyan tanácsadó testület tagjának is jelölték, amelynek az lett volna a feladata, hogy olyan politikát dolgozzon ki, amely megvédi a sportolókat a bántalmazásoktól! Mindezt tudni szinte olyan, mintha újra megsértenének engem. Hány száz embert menthettek volna meg, ha legalább egy felnőtt figyelt és aztán cselekedett is volna? Hányingerem van attól, hogy tudom, milyen sokan helyezték éveken keresztül a fiatal, ártatlan emberek biztonsága és jóléte fölé az intézményeket, a szervezeteket, az érmeket, a pénzt és a hírnevet. Figyelnünk kell és meg kell tennünk a megfelelő intézkedéseket. Szégyellje magát mindenki, aki aktívan részt vett Larry védelmében és szégyellje magát mindenki, aki elfordította a fejét annak idején! Akik elfordították a fejüket ugyanis épp úgy bűnösek. És szégyelld magad Larry, te vagy az emberiség legrosszabb példája!

Talán azzal, hogy elmondom, hogy megosztom a történetemet és azt, hogy az én mindennapjaimat hogyan befolyásolják még most is Larry romlott tettei, segíteni tudok abban, hogy a többi túlélő kevésbé érezze magát egyedül vagy elszigetelve, és ösztönözhetem őket arra is, hogy beszéljenek és így segítséget kapjanak.

Arra kérem Önt, hogy Larrynek a lehető legmagasabb büntetést szabja ki (amit cselekedetei meg is érdemelnek), mert így üzenhetünk neki és más bántalmazóknak is, hogy nem úszhatják meg a rettenetes bűneiket, hogy napvilágra fog kerülni az, hogy mennyire gonoszok ők valójában, és a törvény a legmagasabb mértékig büntetni fogja őket. Talán a tudat, hogy Larryt végül felelősségre vonták a bántalmazásokért, segíteni fog nekem, és a többi túlélnek, hogy ne érezzük egyedül magunkat, hogy tudjuk, hogy meghallgattak bennünket, és így talán megnyílik előttünk a gyógyulás útja is.

Remélem, hogy a bíróság ma a maximális büntetést szabja ki rá, és remélem, hogy az emberek ennek kapcsán elkezdenek beszélni arról, hogy mennyire gyakori és mennyire ravasz a bántalmazás természete.  Minden egyes olyan ember, akit elszámoltatunk az általa elkövetett bántalmazásokért, változást hoz.

Köszönettel,

Aly Raisman

via The Players' Tribune