Keserű ezüst

shadow

(Horváth Mariann cikke a Magyar Olimpiai Bizottság gondozásában létrejött Sport 2016 évkönyvben jelent meg.)

A negyedik napon Imre Géza mellett az Európa-bajnok Rédli András és a korábbi egyéni olimpiai bronzérmes Boczkó Gábor is pástra lépett a férfi párbajtőrözők versenyében, de Bandi élete első olimpiáján kicsit még elfogódottan korán kikapott, a két öreg róka meg egymással vívott a 8 közé kerülésért. Általában Bocek szokott nyerni, most nem így lett, így a nap Gézáról szólt, akinek a történetét nehéz lesz elfelejteni…

Amikor minden interjúnak vége volt aznap estére, és a szomorú ezüstérmes mindenkinek elmondta az elmondhatatlant, hősiesen és készségesen asszisztált a saját friss sebeinek feltépéséhez mintegy 40 percen keresztül, odalépett és azt mondta:

- Nem sikerült…..

Mi nem sikerült?

Összehozni egy olyan pályafutást, amelyben 22 évesen olimpiai bronzérmes, két különböző csapattal világbajnok? Olimpiai döntőt vívni a régi csapattal és bronzot nyerni az újjal? Részt venni ÖT olimpián?

Negyvenévesen egyéni világbajnoknak lenni tanári vívással, megmutatva, hogy aki megtanult vívni, annak nincs kora?

Nem sikerült feleségül venni a lányt, akit megszeretett és életre hívni két mosolygós, klassz gyermeket? Vagy nem sikerült családot teremteni és kitartani egymás mellett, példaképnek lenni a saját és sok tízezer másik gyerek számára?

Nem sikerült tartalmas, színes életet élni és megtapasztalni ezrek szeretetét, ami nem az aranyérmesnek szól, hanem AZ embernek, A sportolónak? Nem sikerült felállni a padlóról a londoni kudarcot követően?

Nem mutatta meg, hogy olimpiát is tudna nyerni a világbajnoki cím mellé? Azért, mert egy árva tust nem sikerült beadnia?

Igen, igaza van. Nem sikerült.

Nem sikerült szuperhősnek lenni, mert olyan nincs. Akit szuperhősnek gondolunk, az mással fizet. Ki egy évtizedeken át tartó betegséggel küzdve, emberi roncsként a kerekesszékben, ki egy síbalesetet követően kómában a kórházi ágyon. Ki egy elrontott magánélettel, ki öngyilkossággal fizet.

És ha Imre Géza kifizette az addigi siker-számlát egy hiányzó tussal, ha elérte, hogy ezzel őt és Kökény Beát tekintse a magyar közvélemény a legpechesebb sportoló párnak, ha megmutatta a dobogón állva, hogy van ezüstérem, aminek egyáltalán nem lehet örülni, mert sehogy sem csillog, nemhogy szépen, ezzel elérte azt is, hogy egy legyen közülünk, hétköznapi emberek közül, akik botlunk és hibázunk, akik időnként padlóra kerülünk, mert nem tudunk valamit megoldani. De aztán mérlegre tesszük azt, amit kaptunk és amit elvett az élet, és elégedetten konstatáljuk, hogy lehetett volna sokkal rosszabb.

Ettől még Imre Géza démonai démonok maradnak, míg él, de az élet pontosan addig tart, amíg le nem hunyjuk végleg a szemünket. És mérleget vonni csak abban a pillanatban lehet. Ha akkor ennek a mérlegnek az egyik serpenyőjében ott lesz Imre Szofi vagy Imre Bence olimpiai aranyérme?

Akkor ugye sikerült?