Gyerekként a háború elől kellett menekülnie, ma a világ egyik legjobb játékosa

shadow

Miralem Pjanic, a Juventus középpályása korunk egyik legjobb labdarúgója. Képességeihez és a csapatára gyakorolt hatásához mérten keveset van rivaldafényben, ezt azonban nem bánja, számára a futball szépsége épp annak egyszerűségében rejlik. A bosnyák válogatott labdarúgó a Guardiannek mesélt háború elől menekülő családja megpróbáltatásairól és arról, hogyan kezdtek új életet Luxemburgban.

Fahrudin Pjanic tudta, hogy közeleg a háború. A jugoszláv harmadosztályban szereplő FK Drina Zvornik játékosa volt, és eleget utazott az országban ahhoz, hogy lássa az 1990-es évek első felének társadalmi és politikai feszültségeit. Nem sokkal korábban született meg elsőszülött fia, Miralem, az ösztönei pedig azt súgták, hogy ki kell juttatnia az országból családját, mielőtt megtörténik a legrosszabb.

Luxemburgban élő barátai segítségével kapcsolatban lépett egy helyi félprofi csapattal, a Schifflangéval, amitől kapott egy részmunkaidős szerződést, egyúttal felajánlották neki, hogy segítenek az álláskeresésben, hogy a számláit is ki tudja fizetni. Ahhoz azonban, hogy ezzel a lehetőséggel élni tudjon, fel kellett bontania a szerződését a Zvornikkal, illetve be kellett szereznie az utazáshoz szükséges papírokat is.

Kétszer beszélt a klubtitkárral, és kétszer távozott üres kézzel. Elkeseredett felesége, Fatima szintén megpróbálkozott a feladattal, kisfiával a karjában ment a klubvezetőhöz.

Miralem Pjanic még túl fiatal volt, hogy megértse, mi zajlik körülötte, azonban a történet végül a családi mítoszok közé került. "Anyukám szerette volna, ha elhagyjuk az országot, azonban a klub nemet mondott. Azután elkezdtem sírni. Ez annyira felzaklatta a titkárt, hogy végül azt mondta: Oké, megteszem, de csak ezért a kissrácért"- mesélte Pjanic.

A nulláról kezdtek új életet

Azóta felnőtt, és 28 éves korára a keddi Manchester United elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésre készülő Juventus alapemberévé nőtte ki magát. Azok a könnyek egy életre megváltoztatták az életét, a szülei elvihették Luxemburgba, ahol biztonságban nőhetett fel, miközben bosnyák honfitársainak százait gyilkolták meg Zvornikban, és még ezreket hurcoltak el otthonaikból.

Miralem-Pjanic-With-Parents-Fahrudin-and-Fatima-Pjanic.jpg Fotó: lifebogger.com 

"Nagyon fiatalok voltak, 20-22 évesek, elutaztak egy ismeretlen országba, ahol nem beszélték a nyelvet, és semmijük sem volt, két-három bőröndöt leszámítva. Nulláról kezdtek, mégis szeretettel teli családunk volt, ők pedig 27 év után is szeretik egymást. Ez gyönyörű dolog. Ma már jól élnek Luxemburgban, nekem van egy húgom és egy öcsém is. A szüleim példaképek számomra, amiért mindezt a semmiből indulva elérték."

Szülei megosztották egymás között a munkát. Fahrudin dolgozott nappal, Fatima pedig éjjelenként, így valaki mindig vigyázni tudott a fiúra. Miralem számára ez azt is jelentette egyben, hogy minden este elment a Schifflange edzésére. Miközben arról beszél, apukája hogyan pakolta be a holmijait a sporttáskába, az egész folyamat úgy hangzik, mintha ez lenne a világ legszebb dolga.

"Apukám hozzám hasonlóan középpályás volt, és ő is jó képességekkel rendelkezett. Amikor már idősebb fejjel láttam, rájöttem, hogy nagyon érti, hogyan kell játszani. Nem volt meg a lehetősége a fejlődésre, míg nekem nagyszerű pályafutásom van, de ő is minden tőle telhetőt megtett. Mindenekelőtt az volt a célja, hogy elhagyja az országot, mert a családja veszélyben volt. Akkor már nem a futball volt a legfontosabb az életében."

Csak egyszerűen

Pjanic valóban kihozta magából a potenciált, a Schifflange utánpótlásából a Metzhez került, majd a Lyonhoz, utána a Romához, végül pedig a Juventushoz. Olaszországban az Il Pianista - a zongorista - becenevet kapta, noha sokkal inkább karmester a pályán, aki a középpálya közepéről szervezi a játékot, és segít a szólistáknak a jobb teljesítmény elérésében.

"Nem az a fajta játékos vagyok, aki megcsinál tíz biciklicselt vagy sarkazást. Nem is igazán érdekel. Sokkal inkább a játék egyszerűsége nyűgöz le, mert az teszi igazán gyönyörűvé ezt a sportágat. Sokszor a legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek. Nem mindenki képes rá."

000_Par1588804.jpg Fotó: Europress/AFP

"Szerencsés voltam, hogy olyan játékosokat láthattam, mint Zidane, Xavi, Iniesta és Pirlo. Mindannyian egyszerűbbé tették a csapatuk dolgát. Olyan apróságokkal tették jobbá a játékot, amelyek sokszor fel sem tűntek. Reagáltak a történésekre, majd azonnal cselekedtek is, megkönnyítve ezzel a körülöttük lévő társak dolgát." Szerinte ma már Cristiano Ronaldo játéka sem a cselekről szól elsősorban.

"Ha megnézed Ronaldo játékát a Manchesterben, majd azt a Ronaldót, aki a világ legjobbja lett, láthatod, hogy megváltozott a játéka. Sokkal konkrétabbá vált. Sokat olvastam arról, amiket Ronaldo Paul Scholes-ról mondott, illetve az edzésmódszereiről. Mindenki a különlegességéről beszél, és ő épp azzal tette magát különlegessé, hogy leegyszerűsítette a dolgokat. Úgy hiszem, Ronaldo sokat tanult a hozzá hasonló játékosoktól."

A legnagyobbtól leste el a pontrúgásokat

Pjanic maga is fantasztikus társaktól tanulhatott. Legnagyobb hatással talán a brazilok zseniális középpályása, Juninho Pernambucano volt a játékára, akit sokan minden idők legjobb szabadrúgáslövőjének tartanak. Pjanic egy szezonon keresztül játszott vele, majd megörökölte a nyolcas mezét a klubnál. Mind a mai napig tartják a kapcsolatot.

"Őszintén szólva, nem az a nagy különbség Juninho és a többi játékos között, hogy ő meglőtte a maledettát (a sorfal felett-mellett eltekert szabadrúgást - a szerk.), hanem az, hogy amikor ő tette, általában gól lett belőle. Ezért is volt ő a legjobb a szabadrúgáslövők között. Mindig góllal vagy gólpasszal végződtek a pontrúgásai" - magyarázta Pjanic, akit manapság a legjobb a pontrúgók között tartanak számon.

Azóta, hogy 2011-ben a Romába igazolt, összesen 15 gólt szerzett szabadrúgásból, Ronaldo érkezését követően azonban látványosan csökkentek a lehetőségei. A kimondatlan szabály most az a Juventusnál, hogy az végezheti el a pontrúgásokat, aki épp úgy érzi. Azonban pocsék hatékonyságának dacára a portugál meglehetősen sokszor van a szabadrúgáslövő hangulatában.

Megkapta azt, amire vágyott: a trófeákat

Ha Pjanic nem is teljesen elégedett ezzel a megállapodással, remekül leplezi. Élvezi a futballt és a sikert. Utóbbi azért is nagyon fontos számára, mert 2016, tehát a Juventusba szerződése előtt, egyetlen nagyobb trófeát sem nyert meg, azóta viszont kétszer is felemelhette a bajnoki címért járó serleget, ami elmondása szerint segít a motivációjának fenntartásában is.

"Szeretem nézni a szépen futballozó csapatokat. A labdát a földön járatják, lábról lábra, miközben csapatként játszanak együtt. Az előző években a Napoli gyönyörűen játszott. Azonban a címek, a kupák, a csapattal közös ünneplések, a rajongók öröme, ezek az igazi jutalmak a befektetett kemény munkáért. Ez adja a motivációt a folytatáshoz. Amikor jól játszol, de nem nyersz, a végén belefáradsz az egészbe. Valami elveszítesz."

075_ferraro-juventus180519_npIEN.jpg Fotó: Europress/AFP

Ebben az érában a Bajnokok Ligája az egyetlen trófea, ami még hiányzik a Juventus vitrinjéből, négy év alatt két döntőt veszített el. 2017-ben, a Real Madrid elleni 4-1-es vereség alkalmával Pjanic is ott volt a pályán Cardiffban. Ronaldo aznap két gólt szerzett, és most az ő érkezésével azt remélik Torinóban, hogy a Bianconeri átlépi az utolsó akadályt is.

"Mindig is fontos volt a Bajnokok Ligája a Juventus számára. Az a célunk, hogy megnyerjük a sorozatot. Rengeteg jó játékosunk van, és hiszünk ebben a társaságban. Azonban egyszerre csak egy lépésben gondolkozunk. Most az a cél, hogy első helyen zárjunk a csoportban."

via guardian