Minden idők legjobb vébéje!

shadow

Számomra a focivébé a legnagyobb sportesemény, ami létezik. Van, akinek az olimpia a leglegleg, nekem sokkal inkább a labdarúgó-világbajnokság. 1986 óta része az életemnek. Szokták mondani, hogy az elsőt nem felejti el senki. Nos, ha szigorúan a vébékkel kapcsolatos emlékeimet kell felidéznem, akkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy az elsőre kristálytisztán emlékszem. De az biztos, hogy mindegyik emlékezetes maradt valamiért. Lehet, hogy nem pont sportszakmailag, de valamiért fontos szerepet játszott az életem egy bizonyos szakaszában. Azt viszont már most kijelenthetem, hogy számomra az oroszországi vébé minden idők vébéje, még annak ellenére is, hogy kis túlzással sehol sem tart az esemény.

1986-ban kapott el a gépszíj, ám ha igazán őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy a '86-os vébéről csupán foszlányaiban vannak meg a pillanatok, de az is lehet, hogy már annyiszor néztem Youtube-videókat a tornáról, Maradonáról, a magyarok bukásáról, hogy azokat a képsorokat tulajdonítom emlékeimmé.

A '90-es vébé már tisztán előttem van. Sorsfordító torna volt az számomra, amely örökre megváltoztatta az életem, legalábbis a labdarúgással kapcsolatos részét. Holland drukkerként kezdtem, és német - pontosabban Matthäus - szurkolóként zártam a viadalt. Innentől kezdve – miután a magyar válogatottnak önhibámon kívül nem szurkolhattam – a németek sikeréért szorítottam, Matthäust istenítettem, és Bayern München-szurkoló lettem egy elhanyagolható Inter-kitérővel.

Az 1994-es világbajnokság szintén egy meghatározó torna az életemben, mert éppen Amerikában töltöttem gimnáziumi tanulmányaim első évét, és akkora mákom volt, hogy Washingtonban a helyszínen szurkolhattam a Szaúd-Arábia – Belgium meccsen, és láthattam Al-Owairan káprázatos szólógólját.

 

Hihetetlen élmény volt élőben ott lenni egy vb-meccsen, átélni azt a magával ragadó hangulatot, amely egy ilyen meccset, egy ilyen semmihez sem hasonlítható eseményt övez. Előző nap ráadásul együtt buliztunk a mexikói drukkerekkel, akik úgy örültek az olaszok ellen elért 1-1-nek, mintha vébét nyertek volna. Sok mindenre arról a napról nem emlékszem, de hogy, hogy nem, a lengén öltözött mexikói drukkerlányok azért megmaradtak emlékeimben. 

Az 1998-as világbajnokság ehhez képest kicsit snassz volt, hiszen azt itthonról néztem, viszont ekkor már jegyzeteltem, könyveltem és Zoli haverommal lecsocsóztuk a komplett vébét Dunakeszin a szobájában. A 2002-es vébé a csalások és Ronaldo fura frizurája miatt maradt emlékezetes, na meg a Völler-válogatott miatt, amely csodával határos módon döntőt játszott. 2006-ban a vébé ideje alatt költöztem össze a csajommal, aki később a feleségem és gyerekeim anyja lett. Együtt festettük vörösre a hálószobánkat, tojásszínűre pedig a nappalinkat. Minden este bedurrant bicepsszel és alkarral néztem a meccseket talpig festékesen, de elvétve néztem őket végig, mert a fáradtság miatt egy üveg sörtől úgy dőltem ki idő előtt, mintha egy rekesszel ittam volna meg. A 2010-es vébé számomra csalódás volt, ott már reménykedtem abban, hogy Poldiék odaérnek. Nem értek oda.

De 2014-ben már igen. Persze, hogy a brazil-német meccs a legemlékezetesebb arról a tornáról. Emlékszem, hogy 2-0-nál Zoli haverom hív, hogy mit szólok. Tudta, hogy rettegtem ettől a meccstől, azt gondoltam, hogy hazai pályán a brazilok kiverik a németeket. Ehelyett mi lett? Mészárlás. 7-1. Életem egyik legnagyobb futballhoz köthető élménye. 

De mindezek ellenére nekem mégis a mostani, a 2018-as minden idők vébéje. Hogy még egy hete sem tart? Hogy még csak a csoportkör első köre ment le? Akkor is!

Mert ezt a vébét, már a fiammal nézhetem, és ez az, ami igazán különlegessé teszi. Mert végre elég nagy már ahhoz, hogy ha nem is egy teljes meccset, de azért a nagy részét meg tudja nézni. Előveszi a kártyáit, kirakja a csapatokat, felismeri a játékosokat, kritizálja is őket piszkosul, ha úgy tetszik. Zászlókat is rajzol, sárga és piros lapot készít, szurkolói drapériát gyárt, és pont ugyan olyan jól tudja, hogy kinek mit kellene csinálnia, mint az apukája, amikor ő is 9 éves volt, és azt hitte, hogy ő lenne a világ legjobb szövetségi kapitánya.

Ez a vébé más, mint a többi. Más, mert azon kapom magam, hogy nem a meccsekben merülök el, hanem a gyerekben. Fél szemmel ezt a kis emberkét nézem, ahogy olykor-olykor elragadtatja magát egy-egy vitás szituáció során, hogy aztán szájtátva nézze kedvencét, Cristiano Ronaldót. Csak nézem ahogy szurkol, ahogy eggyé válik ezzel a játékkal, ahogy beszippantja az a sportág, amelyet egyszerre imád és gyűlöl olykor az ember, amely annyi, de annyi csodás, de persze néha keserű pillanatot is tud okozni az embernek. Aztán a következő pillanatban már fogja is a labdáját és rohan a kertbe, és már ő a Ronaldo, nekem meg mennem kell, mert én leszek a Messi vagy a Neuer. Az éppen aktuális meccs pedig innentől értelmét veszti. 

De ettől még ez minden idők legjobb vébéje.