A Real sztárjának nagypapája még az autóját is eladta, hogy unokája focizhasson

shadow

Marcelo története egyáltalán nem szokatlan a brazil labdarúgók között. Fiatalként sok nehézséggel küzdött, főleg családja problémás anyagi helyzete miatt. Gyerekként még az edzéseire is nehezen jutott el, mivel nem volt pénzük a benzinre. Nagypapája rengeteg áldozatot hozott érte, és a fáradozásaikat végül siker koronázta. 16 évesen bemutatkozott a Fluminense színeiben, két évvel később pedig már a Real Madridnál futballozott. Ahol háromszor is megnyerte a Bajnokok Ligáját, ezzel teljesítve egyik legfontosabb álmát. A brazil válogatott futballista a The Player's Tribune kérésére írta meg történetét. 

Hol is kezdjük? Szeretnék mesélni nektek a nagyapámról, aki megváltoztatta az életem. Szeretnék Ronaldóról is beszélni. És a repülőgép ablakán kihajoló Romárióról, valamint egy narancssárga Vokswagenről. Vagyis jó sok mindenről. Kezdjük inkább egy szaggal, életem egyik első emlékével. Hatéves voltam, épp tartott a nyári vakáció, de még mindig 7:30-kor ébredtem fel reggelente. Vittem magammal a focilabdám a Botafogo Beach-re. Rióban található, onnan jönnek a legjobb futballisták. :)

A strandnál volt egy park, benne egy futsalpályával, valamint egy kis csúszdával a gyerekeknek. És persze mindig ugyanazzal az öreg fickóval, aki az autójukat leparkoló emberek felé kiabálta, hogy "Egy dollár! Egy dollár! Egy dollár!" Egy dollárért "megvédte" az autód. Emlékszem a hangjára, de még élénkebben a talaj szagára. Volt egy törött csatorna, amiből a pálya egyik oldalán mindenfelé ömlött a víz, bűzös sártengerré változtatva azt. Minden reggel, amikor lementem a parkba, ezt a szagot éreztem.

A pálya a Botafogo focicsapatának fanatikusaihoz tartozott. Voltak olyan napok, amikor már elfoglalták, ezért nekem kellett azon az oldalon játszanom. Máskor úgy érkeztem, hogy senki nem játszott. Nem számított. A kis Marcelito ott volt minden nap. Élénken élnek bennem a szagok, és az érzés, ahogyan a labda a lábamhoz ért. Ekkoriban jöttem rá valamire, amit mind a mai napig igaznak gondolok. Ha nálad van a labda, nem lehetsz szomorú. Még csak nem is kellenek társak hozzá. Csak a labda.

1994 nyarát írtuk, épp zajlott a világbajnokság Amerikában. Brazíliában minden torna kezdetén a szomszédság kivonul az utcákra ünnepelni, és képeket festenek a falakra. Minden zöld, kék és sárga színekben pompázik, az utcák, a kerítések, a falak, az emberek arca. Minden kisgyereknek nagyon különleges ez az élmény Brazíliában. Olvastam Ronaldo történetét, melyben arról mesélt, hogyan vonultak ki az utcákra a '82-es vébé előtt, és hogyan segített felfesteni Zico portréját.

Ronaldo: a gólszerzés olyan, mint az orgazmus | Hosszabbítás

Ronaldo sorozatos térdsérülései miatt nem futotta be azt a karriert, amit képességei alapján befuthatott volna, de így is kétszeres világbajnokként, és a világbajnokságok történetének egyik legeredményesebb gólvágójaként fejezte be pályafutását. Az alábbiakban a zseniális labdarúgó Players Tribune-on megjelent írásának fordítását olvashatjátok. *** Amikor a világbajnokságra gondolok, az első dolog ami eszembe jut, az a festék.

Képzeld, Ronaldo! Amikor hatéves voltam, a te képed rajzoltuk az utcákon a barátaimmal. Te voltál a mi hősünk. Ez az emlék nagyon fontos helyet tölt be a szívemben. Érdekes, mire emlékszel az életedből. A döntőről már nincs sok emlékem. Szinte az egész kiesett. Van azonban egy tiszta emlékem a helyi újság címlapjának fotójáról. A nemzeti csapat épp csak hazarepült, és Romario szó szerint kihajolt a vezetőfülke ablakán, közben egy hatalmas brazil zászlót lengetett. Olyan volt, mintha csak meghódította volna nekünk a világot.

Amikor megláttam azt a fotót, úgy éreztem, mintha szétrobbannék a büszkeségtől. Arra gondoltam: Istenem, egy napon ezt én is szeretném megtenni. 

Nevetséges álom volt, több szempontból is. Mindenekelőtt 200 millióan élnek Brazíliában, közülük mindenki labdarúgó akar lenni (még az idősek is). Másodszor pedig, én még nem is voltam igazi futballista. Csupán a helyi futsalcsapatban játszottam. A családom helyzetéből kiindulva, nem volt reális elképzelés, hogy naponta utazzak valamelyik csapat edzésére. Amerikában vagy Angliában ezt talán nehéz megérteni, de Brazíliában a benzin - különösen abban az időben, amikor gyerek voltam -, nagyon drága dolognak számít.

A nagyapám azonban bármit hajlandó volt feláldozni értem. A történetemben ő a legfontosabb személy. Úgy képzeljétek el, mint egy igazi jelenséget. Mindig volt nála egy király napszemüveg, és egy jellegzetes mondás is kötődik hozzá. Minden nap elmondta, amikor a barátai körülötte voltak. Hogy is lehetne ezt lefordítani?

"A pokolba is, nézzetek rám. Egyetlen dollár sincs a zsebemben, de kurvára boldog vagyok!"

Ő vitt engem futsalozni az öreg Vokswagennel. Körülbelül 1969-es évjárat lehetett. Nyolc-kilencéves koromra már elég sokat utaztam a csapatommal, és túl sokba került a benzin, az ebéd és minden egyéb, ami az utazással járt. A nagyapám ezért olyan döntést hozott, ami megváltoztatta az életem. Eladta az autóját, és buszjegyeket vásárolt az érte kapott pénzből. Egy ilyen áldozat után most talán azt gondolod, hogy mártírnak érezte magát, vagy azt mondogatta, hogy "Óóó, szegény én." Hát, nem. "Az unokám a legjobb játékos Rióban. A legjobb játékos Brazíliában. Elképesztő! Megállíthatatlan!"

Az ő szemében soha nem követtem el hibát. Röhejes volt. A meccseim után azt mondogatta apámnak: "El kell jönnöd megnézni Marcelót. Mit csinált ma? Atyaúristen. Mágia volt. Hihetetlen!" Apám azonban alig látott játszani, mert folyamatosan melóznia kellett. Valószínűleg őrültnek tartotta a nagyapámat. Az volt a legviccesebb, amikor szarul játszottam, és kikaptunk. Ilyenkor megvonta a vállait és azt mondta: "Ehh, mindegy. Majd később kitalálod." Azt éreztette velem, mintha Ronaldo lennék, pedig még csak kilencéves voltam. Istenre esküszöm, úgy mászkáltam a házban, mintha már kész futballista lennék.

Egy napon - lehettem úgy 12 -, a nagyapám az egyik meccsem után egy narancsszín Bogárhátú társaságában várt. "Szállj be, megyünk haza" - mondta. "Mi folyik itt? Hol szerezted?" - kérdeztem. Csak annyit felelt: "Jogo do Bicho." Rióban létezik nálunk az úgynevezett állatlottó. Talán nem teljesen legális, de végtére is, ez az emberek játéka. Kiválasztasz egy állattal, például strucc-cal, kakassal vagy akármivel - összekötött számot. Minden nap új sorsolás van. A nagyapám nyert - fogalmam sincs, mekkora összeget -, és arra használta, hogy vegyen belőle egy kocsit.

Hihetetlen volt. Mindenfelé mentünk azzal az autóval. 15 évesen azonban kaptam egy lehetőséget, hogy a Fluminense korosztályos csapatában játsszak. Az volt csupán a probléma, hogy az edzőtábor Xerémben volt, közel két órás távolságra a házunktól, és nem tudtuk kifizetni a napi utazás benzinköltségeit. Úgy döntöttem, ott maradok a kollégiumban. Teljesen egyedül voltam Xerémben, távol a családomtól. A nagyapám szombatonként elkocsikázott velem, hogy a vasárnapot otthon, Rióban tölthessem, aztán vissza is vitt.

Meg kell értenetek. Nyert az állatlottón. De nem kifejezetten sok pénzt. Ezért ez egy öreg, hetvenes években gyártott Bogárhátú volt. Minden alkalommal, amikor a kormányt túl messzire tekerte, a rádióállomás megváltozott. Egy idő után az állandó ingázástól kikészültem. Úgy éreztem, a futball rabszolgája vagyok. Láttam, hogy a barátaim hazatértek a strandról, élvezték az életet, én pedig csak folyamatosan edzettem. Egyszer, amikor a nagyapám eljött értem, azt mondtam neki: "Végeztem. Kilépek és hazamegyek." Azt felelte: "Nem, nem, nem. Nem fogod ezt tenni. Azok után, amennyit küzdöttünk érte?" Én azt válaszoltam: "A kispadon ragadtam. Elvesztegetem a fiatal éveimet. Végeztem." Akkor elkezdett sírni. "Marcelo, nyugodj meg. Nem hagyhatod most abba. Szeretnélek látni egyszer a Maracanában."

Nagyon szíven ütött. "Rendben, egy hetet még játszom." Végül feladtam a feladás gondolatát.


Két évvel később kisétáltam a Maracana gyepszőnyegére a Fluminense első csapatának tagjaként. A nagyapám ott ült a lelátón. Tudta. Az első naptól kezdve rám fogadott, és már akkor tudta.

Amikor 18 lettem, néhány európai csapat elkezdett szaglászni körülöttem. Hallottam, hogy a CSZKA Moszkva és a Sevilla is szeretett volna megszerezni. Akkoriban a Sevilla szárnyalt, rengeteg brazil játszott náluk, ezért azt gondoltam, az nem is lenne rossz lehetőség. Egyik nap felhívott egy ügynök. "Szeretnél a Real Madridban játszani?" - kérdezte. Egyszerűen csak így. Azt feleltem: "Nyilvánvalóan, természetesen."  Fogalmam sem volt, ki ez az ember. Azt mondta: "Akkor a Real Madrid játékosa leszel. Nyugodtan le is írhatod." Néhány héttel később épp Porto Alegrében játszottunk, a Real Madrid pedig küldött valakit, akivel találkoztunk egy hotelben. A lobbiban egy úriember bemutatkozott. Nem viselt realos kitűzőt. És nem adott át névjegykártyát sem. Azután elkezdett kérdezősködni.

Olyanokat mint: "Van barátnőd?" vagy "Kivel élsz együtt?" Ismétlem, semmi hivatalos névjegykártya. Semmi papírmunka. Azt kérdezgettem magamtól, vajon valódi-e ez az egész. Vagy most valaki felültet majd egy Szibériába tartó repülőre? Két nappal később felhívtak, közölték, hogy a Real szeretné, ha Madridba mennék, hogy elvégezzék az orvosi vizsgálatokat. Még mindig azon gondolkoztam, hogy igazi-e az ajánlat.

Valamit tudnotok kell rólam. 16 éves koromig nem tudtam, mi az a Bajnokok Ligája. Máig emlékszem: Xerémben ültem a csapat szobájában, néhány srác épp egy meccset nézett a tévében. A Porto játszott a Monaco ellen. A mérkőzés valahogy másnak tűnt. Az este hangulatával, az erős fényekkel, a szurkolókkal. A pálya gyönyörű volt, és makulátlan. Lenyűgözött. A brazil bajnokságban - legalábbis akkoriban - nem voltak annyira erősek a fények. A fű sem volt annyira zöld.

Olyan volt az a mérkőzés, mintha egy számomra ismeretlen bolygóról láttam volna közvetítést.

Egy ponton rákérdeztem, milyen mérkőzést nézünk. A barátom így felelt: "Bajnokok Ligája". Én pedig visszakérdeztem: "A Bajnokok micsodája?" Ő pedig rávágta: "Haver, ez a Bajnokok Ligája döntője." Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Brazíliában csak fizetős csatornákon adták a BL-t. A legtöbb embernek - hozzám hasonlóan -, nem volt hozzáférése.

Szóval egyszer csak ott ültem a Madrid felé tartó repülőn. Épp csak betöltöttem a 18-at. Istenre esküszöm, azt gondoltam, beszélgetni akarnak velem. Amikor megérkeztem a találkozóra, már láttam az asztalra készített a Real címerével ellátott szerződést. Gyorsan alá is írtam azt a szart. Ezután öltönyös fickók a pályára kísértek. Aznap a médiának is bemutattak. Fogalmam sem volt az egészről. A családom azt mondta, ők is csak akkor hitték el, amikor a Globo Esportén meglátták a hírt:

BEJELENTETTÉK A 18 ÉVES MARCELO ÉRKEZÉSÉT A REAL MADRIDBAN.

Részben talán azért tűnt az egész képtelenségnek, mert Roberto Carlos volt az én idolom. Valóságos isten volt a szememben. Nem hittem el, hogy ugyanabban a csapatban, ugyanazon a poszton játszom, mint Roberto. Az öltözőben ott volt Robinho, Cicinho, Júlio Baptista, Emerson, Ronaldo, Roberto Carlos. És persze Casillas, Raúl, Beckham, Cannavaro. A kis Marcelito belépett és arra gondolt: "Azt a kurva, ezeket az embereket csak videójátékokból ismerem."

Élve megehettek volna. Egy fontos dolgot azonban tudnotok kell a Real Madridról. Mert ebben az értelemben ez egy különleges csapat. Az első napomon odalépett hozzám Roberto Carlos, és azt mondta: "Itt a telefonszámom. Ha bármire szükséged van - bármire - felhívsz." Az első madridi karácsonyom alkalmával meghívott a feleségemmel együtt a házába a családi ünnepségükre. Ő volt az én példaképem, és ugyanúgy balhátvédként küzdöttünk a csapatba kerülésért. A legtöbben nem tettek volna ilyet egy fiatal riválissal. De ő Roberto Carlos. Magabiztos volt. Ez a jele egy igazi férfinak.

A pályán is belőle merítettem inspirációt. Roberto Carlos valóságos állatként robotolt a bal szélen fel, s alá. Akár szeretsz, akár gyűlölsz, tudod mire számíthatsz tőlem, ha a pályán vagyok. Imádom a támadásokat. Nem, nem csak a támadásokat. A TÁ-MADÁSOKAT, értitek? És mi lesz később, hátul? Ha bajba kerülünk, megoldjuk. Ezzel majd foglalkozunk később.

Csak akkor játszhatsz ilyesfajta szabadsággal, ha megérted magad a társaiddal. Amikor Fabio Cannavaro játszott mellettem, azt mondta nekem: "Mehetsz, Marcelo. Én itt vagyok. Érezd otthon magad. Nyugodtan. Cannavaro vagyok, megoldom." Manapság Casemiro ez az ember. Ő mondja azt, hogy menjek előre, és majd ők foglalkoznak a többivel, ha arra van szükség. Óóóó, Casemiro. Megmentette az életem. Ezzel a sráccal párban akár 45 éves koromig el tudnék játszani.

A Madridba érkezésemet követően Cannavaro rengeteget segített. Az volt a szabálya, hogy mehetek a támadásokkal, egészen addig, amíg vissza is sprintelek. És ha elkéstem? Na, az elég komoly volt. Az az ember igazán tudott üvöltözni. Brazíliában van erre egy kifejezésünk. Pegava no pé. Arra használjuk, amikor valakivel keményen bánunk, de jó okkal. Cannavaro okkal volt velem kemény, és én imádom is ezért.

 

A Realnál nagyon gyorsan megtanulod, milyen magasan vannak az elvárások. Az első évem után az igazgató magához hívatott az irodájába. Még mindig fiatal és őrült voltam. Besétáltam baseball sapkában, arra számítva, hogy majd egy könnyed beszélgetés vár rám.

Ő viszont azt mondta, szeretne kölcsönbe adni.


Megértettem a szándékaikat. Azt szerették volna, ha szereznék némi tapasztalatot. Én viszont arra gondoltam, hogy ez itt a Real. Ha most távozom, talán soha nem térek vissza. Elém raktak egy darab papírt. Egyetlen dolgot kérdeztem: "Ha most ezt nem írom alá, akkor nem kell távoznom, igaz?" "Nos, valóban" - felelte. "Ha nem írod alá, maradsz a csapatnál. Ha az edző szeretne megtartani, akkor ez a helyzet. De én úgy gondolom, szükséged lenne egy kis tapasztalatra." Én pedig úgy gondoltam, verőembereket kell hívniuk, ha szeretnének rávenni ennek a szerződésnek az aláírására. "Szerzek majd tapasztalatot. Bízzátok csak rám" - válaszoltam. Köszönetet mondtam, és távoztam az irodából.

Nyáron távozott Roberto Carlos, és egyre több játékidőt kaptam. A kicsi Marcelito onnantól kezdve befutott. Amikor csak hazamentem nyaralni Brazíliába, mindig meglátogattam a nagyapámat. A vitrinje egyre és egyre inkább kezdett tele lenni. A vitrint megmagyarázom. Lehettem úgy hatéves, amikor elkezdte dokumentálni a karrierem. Az összes csapatképem, trófeám egy hatalmas fa vitrinben tárolta. Ha gólt szereztem, feljegyezte a könyvében. Szó szerint minden gólt, amit iskoláskorom óta szereztem. Amikor valamiért bekerültem a helyi hírekbe, előkerítette a hatalmas ollóját, kivágta a cikket, majd laminálta, meg minden.

Amikor visszatértem az egyik nyáron a Real Madridtól, észrevettem, hogy még mindig csinálja. Mindent kivág, mindent laminál. Mi épp akkor nyertük meg a bajnokságot. Rengeteg anyag jött ki akkoriban. Mégis minden újságot begyűjtött. Semmit nem hagyott ki. Két dolgot szerettem volna ahhoz a vitrinhez adni. A fotót, amin a Bajnokok Ligája-serleget tartom, és azt a képet, amin a világbajnoki győzelmet követően kihajolok a repülőgép ablakán, és lengetem a brazil zászlót. Épp mint Romario. Amikor bejutottunk a Bajnokok Ligája döntőjébe, a nagyapám nagyon beteg volt. A döntő előtt zsinórban négy meccsen voltam kezdő. Készen álltam a bevetésre. Az edző azonban más játékost rakott be az Atlético elleni kezdőbe.

Mit vártok, mit mondok erről? Nagyon csalódott voltam eleinte. Egy kicsit mérges is. Valahol tudat alatt mégis tisztában voltam azzal, hogy valami nagyobb dolog vár rám aznap éjjel. Ültem a kispadon és vártam. Amikor 1-0-s hátrányban voltunk, vártam. A 90. percben még mindig vártam. Aztán a 93. percben Sergio Ramos megint megmentett minket, a halál torkában fejelt góljával. Nem tudom megmagyarázni, mit tud ez a srác. Talán a hajában van az ereje.

Az edzőnk a hosszabbításban pályára küldött engem és Iscót. Rengeteg indulat volt bennem, amikor a pályára léptem. De a jó fajta indulat. Győzni akartam. Mindent ott akartam hagyni a pályán. Amikor gólt szereztem, az agyam teljesen kikapcsolt. Le akartam venni a mezem. De bevillant, hogy ezért sárgát lapnék. Elkomorodtam. Azután pedig sírni kezdtem. Őrület volt az egész. Tíz évvel korábban Xerémben, tévén keresztül láttam a fényeket, a zöld gyepszőnyeget, és megkérdeztem: "Mi a franc ez a bajnokság?"

Tíz évvel később ott tartottam a kezemben azt az átkozott trófeát. La Décima - a Real történetének tizedik európai kupáját.

Néhány hónappal a döntőt követően nagyapám elhunyt. Nagyon büszke vagyok, hogy láthatta még, amint felemelem a Bajnokok Ligája serlegét. Ő az oka annak, hogy eljutottam idáig. Néha felébredek, és arra gondolok: "Tizenegy szezon a Real Madridnál. Tizenegy év a brazil válogatottban. Egy hozzám hasonló, őrült, támadó balhátvéd. Hogy a fenébe vagyok még mindig itt?" Hazudnék, ha azt mondanám, normális vagyok. Amikor megérkezem edzésre, leparkolom a kocsimat, és besétálok a Real Madrid öltözőjébe, az mindig különleges pillanat. Még ha nem is mutatom ki, mélyen, belül ezt érzem. Minden nap áhítattal tölt el. Számomra felbecsülhetetlen, hogy ennek a klubnak az örökségéhez tartozom. De egy küldetés még vár rám.

A 2018-as világbajnokságon Brazília visszatér. Írjátok le. Tegyetek rá bélyeget. Adjátok fel üzenetként magatoknak. Őszintén hiszem, hogy Titével a menedzseri székben visszarakhatjuk a brazil zászlót a legmagasabb szintre. Mert el kell mondjam, Tite fenomenális személyiség. Amikor átvette a munkát, felhívott és azt mondta: "Nem ígérem, hogy behívót kapsz, de ha mégis, hajlandó vagy a nemzeti csapatban játszani?"

Azt feleltem: "Professzor, nekem már az is sokat jelent érzelmileg, hogy felhívott. 17 éves korom óta játszom a nemzeti csapatban. 20 órás repülőutakat vállaltam be pocsék helyen. Most én ülök a jó helyeken, ön szerint akkor nem megyek? Amikor csak szüksége van rám, elérhető leszek." Rengeteget jelentett az a hívás. Ez volt az első alkalom, hogy a nemzeti csapat edzője felhívott, pedig már 11 éve játszom a válogatottban. Akár ölnék is Titéért, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy az a pici arany trófea is bekerüljön nagyapám vitrinjébe.

És ha mégsem sikerülne? Még mindig Marcelo lennék. És kurvára boldog.

A cikk Marcelo, the Player's Tribune-on megjelent, But First We Attack című írása nyomán készült.