Ronaldo: a gólszerzés olyan, mint az orgazmus

shadow

Ronaldo sorozatos térdsérülései miatt nem futotta be azt a karriert, amit képességei alapján befuthatott volna, de így is kétszeres világbajnokként, és a világbajnokságok történetének egyik legeredményesebb gólvágójaként fejezte be pályafutását. Az alábbiakban a zseniális labdarúgó Players Tribune-on megjelent írásának fordítását olvashatjátok. 

***

Amikor a világbajnokságra gondolok, az első dolog ami eszembe jut, az a festék. A kék, zöld és sárga színű kis festékesdobozok. A legfényesebb színek, amiket csak el tudunk képzelni.

Négyévente a tornát megelőzően van egy hagyomány Brazíliában. Az emberek ilyenkor kimennek az utcára, és kifestik a saját városukat. Ez tulajdonképpen egy verseny, aminek a végén kiderül, hogy kié lett a legszebb falfestmény vagy járda. Így aztán az 1982-as világbajnokság előtt, épp mint az összes többi gyerek az országban, kimentem és a többiekkel festettem az utcát. A városban mindenki segített, és hamarosan minden tele lett falfestményekkel. Mindenféle színnel és mintával - madarakkal, a brazil zászlóval, a nemzeti csapat játékosaival.

A festés végeztével az egyik idős szomszédunk, Renato, áthívott mindenkit magához megnézni a meccset. Azon kívül, hogy kicsiként hatalmas embernek tűnt, nem sokra emlékszem belőle. A légierőtől vonult vissza, vagy valami ilyesmi, és mindenkinek vett sült krumplit és üdítőt. Akkor ez hatalmas dolognak számított. Nem sokszor kaptunk hasonló kaját. Olyan apróság volt, ami igazán különlegessé tud tenni egy emléket. A tévé előtt ülsz a haverokkal, kezedben krumpli és üdítő, miközben focit néztek, és azon gondolkodsz, hogy egy napon talán belőled is profi futballista lehet.

Bento Ribeiróban, Rio de Janeiro külvárosában nőttem fel. Ez az alsó középosztály otthona. Nincs nyomornegyed vagy hasonló, esetleg cölöpházak, amiket mindig látni a tévében. Egyszerűen csak otthon volt. És soha nem volt olyan nap, amikor nem a foci járt mindenki fejében.

Őszintén szólva, a futball már ötéves koromban meghatározta az életem. Nem tudom ezt pontosabban megmagyarázni, de azonnal kapcsolatba kerültem a sporttal. Ott volt bennem. Szeretnék futballista lenni. Olyan könnyű ezt kimondani, amikor fiatal vagy. Gyerekként azonban nem igazán tudod mit jelent. Nem igazán érted ennek a jelentőségét. A valóságot nem könnyű megérteni, amikor kicsi vagy és csak álmodozol.

Amikor ötéves voltam, és az ecsetem belemártottam a dobozba, határozottan nem tudtam mit jelent ez. Ott álltam a barátaimmal, kék festéktől csöpögött a csuklóm és a karom, a frissen elkészült Zico-kép bámult minket, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hová juttathat el a labdarúgás.

Nem tudtam, milyen gyorsan történik majd. Milyen gyorsan lesz az álomból az életem. Akkoriban még csak egyike voltam azoknak a kisfiúknak, akiket foci miatt ismertek a városban. Úgy értem, az állandó foci miatt.

Visszagondolva, talán ez különböztetett meg engem azoktól a srácoktól, akik mind futballisták akartak lenni. Én nemcsak álmodoztam arról, hogy a legnagyszerűbb lehetek, de igazán hittem is benne. Abban, hogy a játék történetének egyik legjobbja lehet belőlem. Mindig nevetek ha erre gondolok, mert fogalmam sincs honnan ered ez, és mikortól kezdtem így gondolkozni.

Egyszerűen csak ez volt az életem attól a pillanattól kezdve, hogy először a labdába rúgtam.

Őszinte leszek: nem is emlékszem az első Flamengo-meccsre, amire elmentünk apámmal a Maracana-stadionba. Furcsának tűnhet, de egyedül a járáshoz tudom ezt hasonlítani. Természetesen volt olyan időszak az életünkben, amikor még nem tudtunk járni, de nem tudjuk milyen az életünk nélküle. Én sem tudom milyen az életem a foci nélkül.

Még az első becenevem is olyan időszakból származik, amire nem emlékszem. Valahányszor gólt szereztem, a két idősebb testvérem azt üvöltötte, hogy “Dadadooooooo!” Amikor kicsi voltam, nem tudtam kiejteni a Ronaldo szót. Valami olyasmire emlékeztetett inkább, mint a "Dadado", így aztán "Dadado" lettem.

Amikor a testvéreim bementek a házba, én mindig kint maradtam a labdámmal, és csak rúgtam és rúgtam. Bal láb, jobb láb, bal láb. Imádtam az udvarunkon focizni. Nem volt különösebben nagy házunk, többnyire a kanapén aludtam. A jó dolog az volt, hogy a ház meglehetősen nagy telekre épült. Nekem pedig csak erre volt szükségem: helyre, ahol focizhatok.

Mivel Brazíliában voltunk, az otthonunk tele volt gyümölcsfákkal. Guava, mangó, jabuticaba (brazil szőlőfa - a szerk.)... Így aztán amikor a testvéreim otthagytak, ezeket a fákat cselezgettem ki.  Amíg ott játszottam, arra gondoltam, én leszek minden idők legjobb játékosa.

Igyekeztem minden lehetőséget megragadni, ami közelebb vitt a profi labdarúgó-karrier felé. Olyan volt, mint egy fenyegetés. Legalább annyira nem tudtam másra gondolni, mint amennyire a szüleim azt szerették volna, hogy az iskolára koncentráljak. A futsallal töltött egy év után minden a helyére került, amiben szerepe volt a szerencsének, és még nagyobb mértékben az elkötelezettségnek.

A következő évben a São Cristóvão focicsapatánál edzettem. Mire 13 éves lettem, a klubok máris figyeltek engem. Belo Horizontéba mentem, ahol a Cruzeirónál játszottam. 15 évesen meghívtak a válogatott edzésére. 16 esztendősen pedig bemutatkoztam a Cruzeiro színeiben profiként.

Egy évvel később, 1994-ben már a világbajnokságon voltam a brazil válogatottal.

Ahogy mondtam, minden nagyon gyorsan történt. Akármennyire is akartam mindezt, minden pillanat valamelyest meglepetésként ért. Nem tudom, hogy milyennek kellene lennie a profi karrierhez vezető útnak. Ehhez nincs terv vagy kézikönyv. Néha olyan érzés volt, mintha csak egyetlen nap telt volna az iskolai és otthoni foci, valamint a Bebetóval közös gyakorlások között.

Aztán jött a világbajnokság. Hogyan is tudnám leírni azt az 1994-es tornát? Vagy azt a csapatot?

Megpróbálom ezt elmagyarázni. A Harvard elég nagy dolog Amerikában, igaz? Az, hogy abban a csapatban játszhattam, olyan volt, mintha a labdarúgás Borostyán Ligájába kerültem volna. (Ivy League néven emlegetik Amerika elit egyetemeit - a szerk.) Elsőosztályú oktatást kaptam nem csak arról, hogyan kell focizni, de arról is, hogyan kell futballistának lenni. Arról, hogyan legyünk világbajnokok.

Egy percet sem játszottam a tornán, de mindent megnéztem és magamba szívtam, amit csak tudtam. Jegyzeteltem, információkat gyűjtöttem, mert tisztában voltam azzal, hogy egy napon vissza fogok térni.

Az a nyár megváltoztatta az életem, és a karrierem.

Akkor találkoztam először Romárióval. Zico mellett ő volt az a játékos, akin felnőttem, és arra gondoltam: "Így kell kinéznie egy játékosnak a pályán és pályán kívül egyaránt." Amikor edzőtáborba mentem azon a nyáron, Romário nagyon figyelmes volt a fiatal játékosokkal, különösen velem szemben. Ezt talán annak köszönhettem, hogy mindketten támadók voltunk, vagy annak, hogy ugyanazt az elkötelezettséget és belső késztetést látta bennem, nem tudom.

Sokszor előfordult, hogy edzések után beszélgettünk. Furcsa volt azt érezni, hogy ugyanúgy látja a sportot, mint én: egyfajta evolúcióként, melynek során lépések sorozatát kell megtenni a következő szint eléréséhez. Majd az azt követőhöz. Egészen addig, amíg te nem leszel a legjobbak legjobbika. Ő pedig azt mondta, számomra a következő lépést Európa jelenti.

Romário akkor már a Barcelonában játszott, de előtte a PSV színeiben is futballozott. Viccesnek tűnhet, de az egyik dolog, amiről folyamatosan beszéltünk, az időjárás volt.  Arról, milyen érzés volt Brazília után Hollandia hóval borított pályáin játszani.

Azt is mondta, hogy a legnagyobb előrelépést a sorozatok jelentik. Beszélt a spanyol bajnokság megnyeréséről és a Bajnokok Ligája döntőjéről. És akkor már tudtam: ha tényleg a legjobb szeretnék lenni, akkor követnem kell az ő útját. Ezért aláírtam a PSV-hez.

George Weah. Marco van Basten. Paolo Maldini.

Gyerekként ezekre a srácokra néztem fel. Minden idők legjobbjai. És ekkor már én is Európában játszottam, nekem is ki kellett emelkednem. Ezért - mondjuk ki - meglehetősen merész lettem. Célokat tűztem ki magam elé, és megpróbáltam elérni őket. És tettem arról, hogy az emberek is tisztában legyenek azzal, mit csinálok.

Amikor a PSV-hez mentem, azt mondtam, hogy az első szezonomban 30 gólt szerzek. Aztán valóban 30 gólt szereztem. Utána azt mondtam, én leszek a világ legjobbja. Majd a Barcelonához szerződtem, és megnyertem az Aranylabdát.

Ez a fajta önbizalom már gyerekként is megvolt bennem. De az, hogy előre bejelentem a célokat és az elismeréseket? Csupán azt tettem, amit a többiektől láttam, amikor felnőttem. A hivalkodást, a showmankedést. Beletelt néhány évbe - talán hosszabb ideig, mint kellett volna -, hogy rájöjjek: ez egyáltalán nem én vagyok. Nem olyan a személyiségem, hogy így beszéljek. Ezért hagytam, hogy inkább a játékom beszéljen helyettem.

A motivációm természetesen nem tűnt el. Továbbra is kihívások elé állítottam magam, de ezeket megtartottam magamnak. Sosem a címlapok miatt akartam a legjobb lenni. Nekem ez arról szólt, hogyan szeretném játszani ezt a játékot. Folyamatosan tesztelni magam. Megtalálni a határaimat, és meghaladni azokat.

Amikor a nyilvánosság előtt célokat tűztem ki, voltaképpen a saját határaimat teszteltem.

Volt egy dolog, amire ekkor még nem került sor: nem játszottam világbajnoki döntőben. Számomra ez csak idő kérdése volt. Úgy gondoltam, még rengeteg időm van.

Az 1998-as világbajnokságon 21 éves voltam, a futball számomra az örömökről szólt. A Franciaország elleni döntőig vezető úton négy gólt szereztem. Aztán a döntő napján olyasmi történt, amit nem tudok megmagyarázni. Nagyon-nagyon beteg lettem, és ágynak dőltem. Nem sokra emlékszem. Aztán az orvosok megvizsgáltak, és pályára engedtek. Játszottam, de természetesen nem jól, a meccset pedig 3-0-ra elveszítettük.

Lehangoló időszak volt. De úgy gondoltam, hogy még mindig fiatal vagyok, és lesz még világbajnokság. Sok lehetőségem lesz még. Persze az élet nem így működik, igaz?

A következő idényben súlyos térdsérülést szenvedtem. Annyira komoly volt, hogy néhányan azt mondták, soha többet nem fogok focizni. Páran arra tippeltek, még járni sem fogok.

És akkor tényleg tesztelhettem a határaimat.

Az igazat megvallva, voltak olyan dolgok a labdarúgásban, amik mindig is zavartak. Az utazás. A várakozás. De a pályán focival töltött pillanatok? Azokat mindig imádtam. Ez az érzés soha nem változott meg bennem. A PSV-nél, a Barcelonánál vagy az Internél mindig ugyanazt a boldogságot éreztem, mint amit kisfiúként.

Az élet számomra a pályán kezdődött és ért véget. Így aztán amikor a térdem tönkrement, olyan volt, mintha az életemet vették volna el.

Ezért mindent megtettem amit csak tudtam annak érdekében, hogy visszatérjek. Elutaztam Amerikába, ahol orvosokkal és sebészekkel találkoztam. Körbeutaztam az egész világot. Három éven keresztül rehabilitáció és visszaesés követte egymást. Tudtam, hogy következik a 2002-es világbajnokság, de nem a trófeák vagy a gólok motiváltak. Csak az érzésre gondoltam. Az érzésre, amit csak a futballpályán, lábamon a labdával találhattam meg.

Három évvel a legrosszabb sérülésemet követően, és néggyel az 1998-as vébé után újra pályára léphettem Dél-Koreában a brazil válogatott színeiben. Közvetlenül a Németország elleni döntő előtt valami csodálatos történt. Amikor meccs előtt az öltözőbe értünk, a csapat edzője, Luiz Felipe Scolari mutatott nekünk valamit a tévében. Mi egymásra néztünk, nem értettük mi történik. A tévé nem volt megszokott látvány az öltözőben.

"Üljetek le" - mondta nekünk Luiz. "Van valamit, amit szeretném, ha látnátok."

Bekapcsolta a tévét, és elindította a felvételt. A Globo nevű brazil csatorna adása volt. Azóta nem láttunk híradást a hazánkból, amióta Japánba értünk, így ez volt az első alkalom, amikor az otthoni emberekről hallottunk.

Ez azonban nem egyszerű adás volt. A műsorban mindannyiunk szülővárosába elmentek, hogy megmutassák ahogyan a szomszédaink és a környékbeliek ünnepelnek. Végül Bento Ribeiróba is eljutottak. És hirtelen ott volt előttem. Láttam az utcákat ahol felnőttem, ahol játszottam. Láttam a falakat, aminek a labdámat rugdaltam. Láttam, hogy kisgyerekek állnak a nekünk készített színes falak előtt, épp ahogyan régebben én is.

Ez volt az utolsó dolog amit láttunk, mielőtt kimentünk volna a pályára.

Ezért amikor a félidőben még mindig 0-0 volt az állás, senki nem aggódott a csapaton belül. Nem beszéltünk sokat, és a nagy taktikai megbeszélés sem volt. Tudtuk mit kell tennünk. Tisztában voltunk azzal, hogy megszerezzük a céljainkhoz szükséges gólokat, és nyerni fogunk. Az egész az önbizalomról szólt.

A torna alatt végig azt éreztük, hogy minden meccs a miénk. Nem kellett arról beszélnünk, milyen jók vagyunk. Mindannyian éreztük. Az a csapat valószínűleg a legjobb volt, amiben valaha is játszottam.

Nem tudom megmagyarázni miért, de minél nagyobb a nyomás, számomra annál könnyebbé válnak a dolgok. Láttam dolgokat. Nyugodt voltam. Könnyedén vettem a levegőt. Úgy gondolom, ez tesz valakit jó csatárrá: ha megvannak ezek az érzelmek, de tudja hogyan kell kontrollálni azokat.

A gólszerzés majdnem olyan, mint az orgazmus, talán még több is. Így aztán amikor két gólt szereztem és előnybe kerültünk Németországgal szemben, azt gondoltam: ez az a pillanat. Minden benne volt. Pár percre voltunk a világbajnoki címtől, és soha nem éreztem hasonlót a futballpályán.

A 90. percben lecseréltek. Hihetetlen gesztus volt Luiz részéről, mert így mindent láthattam. Átélhettem minden pillanatát annak, amit elértünk. Ahogyan sétáltam le a pályáról, azokra az emberekre gondoltam, akik azt mondták, soha nem térek vissza. Hogy soha nem fogok játszani. Hogy még járni sem fogok többé.

2002-ben voltunk, akkor már elég sok nézőnél volt mobiltelefon. Így aztán amikor körbenéztem, olyan volt, mintha discóban lennék. Legalább egy percig tartott, mire rájöttem mi történik. Az emberek rám szegezték a telefonjaikat, és fényképeket készítettek. Akkoriban ez még újdonságnak számított.

Amikor a pálya szélére érte, láttam Rodrigo Paivát, a nemzeti csapat sajtófőnökét. Ez az ember a felépülésem minden pillanatában velem volt. Lassan sétálgatott mellettem, amikor még csak gyalogolni tudtam. Nem bírtam tovább, elkezdtem sírni. Ilyen érzéseim nem voltak korábban.

Az a pillanat ajándék volt.

Utána persze ünnepeltünk. Azt hiszem, egész éjjel nem aludtunk. A Brazíliába tartó út egyetlen nagy buli volt. Ültem a hazafelé tartó gépen, ölemben az akkor kétéves fiammal, és átnéztem apámra. Nem igazán mondtunk egymásnak semmit. Soha nem is kellett, a mi kapcsolatunk már csak ilyen volt. Mind a ketten tudtuk, mit jelent a világbajnoki cím. Mit jelentett a családnak. Mit jelentett Brazíliának. És, hogy mit jelentett Bento Ribeirónak.

A hazafelé tartó úton a gép több brazil városban is megállt. Azok voltak életem legszebb napjai. Látni azt a sok boldog embert az országban. A falfestéseket mindenütt. Ezúttal azonban a mi arcképeinkkel.

A világbajnokság megnyerése után a következő lépésekre, célokra és kihívásokra pillantottam. Csakhogy a sérülésem után minden nehezebb lett. Még mindig gondolkozom azon, hogy mi lett volna a térdsérüléseim nélkül. Ha tudtam volna, hogyan kell megfelelően edzeni.

Számomra a futball mindig is arról szólt, milyen messzire tudom a határaimat kitolni, és ezt egészen addig folytattam is, amíg képes voltam rá. Egy újabb térdsérülést követően a Corinthianshoz csatlakoztam. Amikor az egészségügyi problémák miatt nemcsak a játék, de a levegővétel, a felállás és járás is nehezemre esett, tudtam, hogy abba kell hagyni. Ha nem lehetek az a játékos, aki lenni akartam, ha már nincs meg ugyanaz az érzés, akkor egyáltalán nem lehetek a pályán.

2011-ben döntést kellett hoznom. Tudtam, hogy búcsút kell intenem a futballnak. Legalábbis ami a pályán eltöltött időt illeti.

A labdarúgás olyan, mint a függőség. A játékosoknak, a rajongóknak, mindenkinek. Ezért ragad meg annyi embert világszerte. Amióta befejeztem a játékot, sok időt töltöttem el azon gondolkozva, hogy mi mindent adott nekem ez a sport.

Azt szeretném, hogy a most felnövő gyerekek - legyenek bárhol is - ugyanúgy lássák a focit, mint én. A városok azonban változnak. Amikor felnőttem, mindenhol focipályák voltak. Most azonban tele vannak épületekkel és egyéb fejlesztésekkel, amelyek rengeteg helyet vesznek el. Ezért ma már nem látni annyi utcán focizó gyereket.

Számomra a focipálya a tökéletes hely a világon. Legyen szó stadionról, strandról vagy egy gyümölcsfákkal teli füves pályáról. Nem számít. Ha gyerekként pályát látsz, máris látod a jövőd.

Az életben azok a pillanatok tesznek a legboldogabbá, amikor azt hallom ahogyan a Messihez, Neymarhoz, Cristiano Ronaldóhoz vagy Zlatan Ibrahimovichoz hasonló srácok arról beszélnek, milyen hatással voltam a játékukra, emlékeikre, álmaikra. Gondoljatok bele. Egyszerű kis srácként kezdtem, aki képeket festett  Brazíliában, és arról ábrándozott, hogy Zicóhoz hasonló játékos lesz. Ők ugyanígy egyszerű kisfiúk voltak Brazíliában, Argentínában, Portugáliában és Svédországban, és mind arról álmodoztak, hogy olyanok lesznek, mint én. Ugyanaz az érzés kötött össze bennünket.

Ez a gyönyörű számomra az egészben. Ezt jelenti a futball.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan fejezzem be ezt a cikket. A sztorik elmesélésében jó vagyok, de soha nem akarom befejezni őket. Így aztán ezekkel a szavakkal fogom befejezni: az álmaimnak éltem. Hány ember mondhatja ezt el magáról?

A cikk Ronaldo The Life of “Dadado” c. írásának a fordítása.