A havas pályától a gulyáshokin át az A-csoportig - dr. Szélig Viktor írása

shadow

Öt percet tudtunk játszani. Épphogy bemelegedtünk, már tehettük is le a botokat, aztán hólapáttal a kezünkben irány vissza a pályára, és negyedórán át toltuk le a havat, hogy aztán megint tudjunk öt percet játszani. Hogy mit gondoltunk eközben a havat velünk együtt tologató Kercsó Árpádról, aki már ekkor az A-csoportról beszélt nekünk, azt inkább hagyjuk. Hát így állt a magyar jégkorong, amikor belekezdtünk.

A dunaújvárosi sporttagozatos általános iskolába jártam, atlétika tagozatra. Édesanyám a sporttelepen dolgozott, és egyik nap azzal jött haza, hogy korcsolyatanfolyam indul, nincs-e kedvem kipróbálni. Megfűztem néhány osztálytársamat, Ladányi Balázst, Holló Istvánt, Berényi Norbit és Erdősi Pétert, hogy próbáljuk ki. (Nem véletlenül lehetnek ismerősek a nevek, később mindannyiunkból magyar válogatott játékos lett.) Innentől a történet ment a maga útján.

A hokiban először az fogott meg, hogy különlegesnek számított. Mintha valami egzotikus sportot űztünk volna, ami nem is csoda, hiszen én például életemben egy hokimeccset nem láttam korábban. Furcsa madárnak számítottunk, amiért nem atletizálunk, hanem ezt a sokak számára teljesen ismeretlen sportot választottuk.

Aki először ért Szlovákiába, annak volt cucca

A jégkorong, szemben mondjuk a focival, vagy a kézilabdával, kér enni rendesen. Amellett, hogy jég kell hozzá, kimondottan felszerelésigényes sportág is, márpedig a '90-es évek elején még nem úgy mentek a dolgok, mint manapság. Korcsolyát és botot még úgy-ahogy tudtunk szerezni, de például vállvédője csak annak volt, aki éppen időben érkezett a szlovákiai üzletbe, és még talált egyet a raktárban. Az utána következőnek már nem jutott.

Kercsó Árpád és a hokiscsemeték

Azt hiszem, pont azért tudjuk mi jobban értékelni a jégkorong mostani státuszát, mert látjuk, honnan indult a sportág. Tudjuk, hogy éveken, sőt évtizedeken át azért létezhetett a hoki Magyarországon, mert néhány szent őrült beleszeretett a játékba, és jottányit sem engedett az álmából. Pedig a hoki mostohagyerek volt a magyar sportban, ami nem is csoda, hiszen más sportágakhoz képest nagyon sok pénzbe kerül.

Kercsó Árpád, ahogy említettem, már akkor arról beszélt, hogy egyszer a világ legjobbjai ellen fogunk játszani, amikor négy hónap volt itthon a hokiszezon, mert nem volt tovább jég sehol. De talán az ő fanatikus hite is segített, hogy kisvártatva mi is elkezdjünk hinni.

A szerencsés korosztály

Nem szeretnék olyannak tűnni, aki csak sír, hogy milyen nehéz volt az eleje, mert az igazság az, hogy mi már egy nagyon szerencsés korosztály voltunk. A nálunk idősebbeknek sokkal nehezebb dolguk volt, minket viszont kiemelt korosztályként kezeltek, és ez egy csomó olyan előnnyel járt, amit a minket megelőző generáció tagjai nem nagyon élvezhettek.

Még hosszú hajjal

Ez elsősorban a jégen töltött idő drasztikus megnövekedését jelentette, hiszen a megboldogult Budapest Sportcsarnok pincéjében mi még akkor is jeges edzéseken vehettünk részt, amikor már régen vége volt a hivatalos szezonnak. Akik döntöttek, nem csalódtak: a miénk egy igen tehetséges generáció volt, ráadásul jó sokan is voltunk, hiszen ekkor már kevésbé volt rétegsport a jégkorong. Ennek volt köszönhető, hogy a mi korosztályunk nagyobb léptekkel haladhatott előre, és mivel elég tehetséges társaság jött össze, volt sikerélmény is, ami nagyon sokat segített a később komoly sikereket elérő csapat felépítésében.

2002-ben még korai lett volna

Amikor még olyan csapatok ellen játszottunk a válogatott tornákon, mint a spanyolok, meg a dél-afrikaiak, még mi sem gondoltuk, hogy egyszer Kercsó Árpinak igaza lesz. Az is igaz viszont, hogy annyira elérhetetlennek sem tűnt az álom, hiszen a korosztályos válogatottakban megmérkőztünk a legjobbakkal, és bár éreztük, mit jelent, ha valaki egy fejlettebb hokikultúrából érkezik, azért értünk el komoly eredményeket is.

Ne felejtsük el, hogy az ifjúsági válogatottal többször is a feljutás közelébe értünk, pedig ott az elitcsoport csak 8, majd később 10 csapatból állt, nem 16-ból. Szóval nem éreztük azt, hogy outsiderek lennénk, még akkor sem, amikor a legjobbakkal kerültünk szembe. És nem csak utánpótlás szinten, hanem a felnőttek között is, hiszen azért a 2008-as feljutás előtt is kopogtattunk már az elitcsoport kapuján.

Mindezek ellenére úgy gondolom, ha 2002-ben, amikor Székesfehérvár és Dunaújváros rendezte az akkor Divízió I-nek nevezett világbajnokságot, még korai lett volna feljutnunk. Pedig ott is kiváló csapatunk volt, 3-1-re vertük a norvégokat, 4-1-re a briteket, és döntőt játszhattunk a dánok ellen, utólag mégis azt gondolom, Szapporóban pont a megfelelő időpontban léptünk be a mennyország kapuján.

Amikor minden összeállt

Bár akkor ez még nem tudatosult bennünk, Szapporóban tényleg eljött a mi időnk. Az egész torna remekül volt felépítve, ám ez önmagában nem sokat ért volna, ha nem érik be pont akkorra az a rendkívül tehetséges játékosokat magába foglaló, kellően rutinos és magabiztos társaság.

A hősök (Kép: MTI)

Pont nemrég beszélgettünk róla, hogy abban a csapatban nem is volt 30 évesnél fiatalabb hátvéd, és amúgy az egész keretben alig volt néhány kimondottan fiatal játékos. Ott értünk el arra a pillanatra, amikor lehet, hogy már nem voltunk elég gyorsak, viszont elég rutinunk volt ahhoz, hogy tudjunk kompenzálni. A kellő nemzetközi tapasztalat tehát már bőven megvolt, és a szerencse sem hagyott el minket. Kevés szó esik róla, de biztosan mindenki emlékszik, hogy a japánok lőttek nekünk egy szabályos gólt, amit a bírók kapuvasnak láttak. Őszintén szólva nem tudom, mi hogy reagáltunk volna, ha ez a mi kárunkra történik, mindenesetre le a kalappal a japánok sportszerűsége előtt. Ez is kellett ahhoz, hogy egy meccsen dönthessünk a feljutásról Ukrajna ellen.

Tisztában voltunk vele, hogy az ukrán válogatott erősebb nálunk, de ott, azon a napon csapatként senki nem lehetett erősebb nálunk. Rettenetesen akartuk a sikert, és minden apró összetevő úgy állt össze, hogy az óriási hittel végigharcolt torna végén feljutottunk az A-csoportba.

Kanada ellen jött az első kultúrsokk

Amikor Szapporóban eldobáltuk a kesztyűket, meg a sisakokat, még nem fogtuk fel, mi történik velünk. Aztán amikor néhány héttel később hívtak minket a tévébe szakkommentálni az A-csoportos vébét, akkor esett le, hogy jövőre ezek ellen a csapatok ellen fogunk játszani.

Svájcban aztán két olyan élmény is ért, amire nem voltam felkészülve. Az egyik a szlovákok elleni nyitómeccsen, amikor kikorcsolyáztunk a jégre. Zürichben az alagsorban volt az öltözőnk, fogalmunk sem volt arról, mi történik a lelátón, így meglepetésként ért, hogy a jégre lépve háromezer üvöltő magyar szurkoló köszöntött minket. Nem tagadom, ott annyira elérzékenyültem, hogy majdnem elsírtam magam. Ott, akkor tudatosult bennem, mennyi embernek okoztunk hihetetlen örömöt azzal, hogy eljutottunk idáig. Meghatározó pillanat volt.

Csak pislogtunk

A másik élmény már nem volt olyan kellemes. Korábban is említettem, hogy mi nem úgy nőttünk fel, hogy jobbra-balra pofoztak minket az ellenfelek, viszont amikor az A-csoportban Kanadával találkoztunk, és úgy ütöttek nekünk kilencet, hogy csak pislogtunk, megéreztem, mit jelent az, hogy ez egy másik szint. Pedig mi is sokat voltunk jégen kiskorunk óta, jó edzőink voltak, és megkaptuk azt a képzést, amit megkaphattunk, de Kanadában, ahol vallás a jégkorong, azért egészen másképp mennek a dolgok. Már eleve más a merítési lehetőség, és így a kiválasztás, illetve később a specifikus képzés is. Hát ezzel szembesültünk Svájcban.

A hokiszurkoló a játékosra hagyja a bunyót

Ha már korábban szóba hoztam a szurkolókat, hadd említsek meg még egy dolgot. Mi, akik együtt nőttünk fel, együtt dolgoztuk fel magunkat az A-csoportig a szurkolótáborunkkal, egészen más kapcsolatban vagyunk a lelátó népével, mint más sportolók. Sokakkal megvan a személyes kapcsolat is, és úgy általában véve úgy érzem, nagyon egészséges közeg a hokiszurkolóké. Náluk a szurkolás az első, nem nagyon van politika, meg gyűlölködés a lelátón, csak a csapat van, a jókedv, és a közös öröm.

A jégkorongot kedvelő tábor egyébként is meglehetősen békés közeg, ami elég furcsa lehet egy ilyen agresszív kontaktsport esetében. Pedig így van. Talán a lelátón is úgy vannak vele, a pályán bőven elég agressziót látnak ahhoz, hogy elteljenek vele.

Rácsodálkozott a világ a hokiszurkolókra

A bunyó márpedig a jégkorong része, és ezt képmutatás nélkül vállalni is kell. Olyan gyors, olyan kemény a játék, hogy néha elszabadulnak az indulatok, amivel nincs is semmi baj. Vannak nézeteltérések, amiket jobb ott helyben rendezni. Ha egy csatár alattomos szabálytalanságokat követ el, azt a védőnek kutya kötelessége megfegyelmezni, hogy legközelebb már eszébe se jusson bottal odaütni a kapusnak, vagy nyakmagasságban bodicsekkelni. Vagy ha olyan kemény legény, akkor állja a pofonokat is!

Én azt mondom, az NHL-ben - és szerencsére az EBEL-ben is - a rend a jó: itt nincs végleges kiállítás, ha fair módon, egy az egyben állnak le pofozkodni a játékosok. Öt-öt perc korrekt büntetés, és mehet tovább a meccs. Persze a jégkorong is változik, lassan teljesen kikopnak a verőemberek, holott régebben szinte minden csapatnak volt egy játékosa, aki csak azért volt a jégen, hogy az ellenfél legjobbját terrorizálja. Nekik szerintem sincs már helyük a sportágban.

A gulyáshokitól a kiemelt sportági státuszig

Régebben sokszor csúfoltak minket az ellenfelek azzal, hogy gulyáshokit játszunk. Igazából sosem értettem, mit értenek alatta, de már nem is számít, hiszen mostanában már nem nagyon találkozunk olyanokkal, akik nevetnek a magyar jégkorongon.

Jelenleg a Fehérvár AV19 általános igazgatójaként dolgozom, így volt szerencsém végigélni a magyar hoki fejlődését onnantól kezdve, hogy még jogosan súgtak össze a hátunk mögött, odáig, hogy Krakkóban másodszor is feljutottunk az elitcsoportba, gombamódra szaporodnak a jégpályák, kiváló utánpótlásnevelés zajlik, és minden adott ahhoz, hogy további sikereket érjünk el.

General managerként a csapat edzőjével, Hannu Järvenpääval (szekesfehervar.hu)

Néha lemegyek az akadémia jégpályájára, és csak nézem a 8-10 éves gyerekeket. Eszembe jut, mi hogy kezdtük a játékot, és hogy mennyi minden változott azóta a világban, de közben mégis ugyanazt az örömöt látom a srácokon, amit mi éreztünk. Nekik nem is kell tudniuk, mekkora dolog, hogy Fehérváron jelenleg 20 edző irányítása alatt nagyjából 350 gyerek hokizik rendszeresen.

Hogy engem elenged-e valaha a jégkorong? Néhány éve, amikor abbahagytam a játékot, azt mondtam volna, már el is engedett. Nem kívántam már korcsolyát látni a lábamon, mindenem fájt, és úgy éreztem, elég volt. Most mégis a legsikeresebb magyar hokiklubbot irányítom, és még a pályára is visszaszivárogtam egy amatőrcsapat játékosaként. Szóval ha most kell válaszolnom rá, inkább azt mondom: talán soha nem enged el magától. Nem is baj, hiszen rengeteg mindent kell még visszaadnom neki.

dr. Szélig Viktor, 230-szoros válogatott jégkorongozó, 2018. március