A téli olimpián lenne a helyem - Kiss Zsolt curling világbajnok írása

shadow

Itthon vagyok. Pedig Phjongcshangban lenne a helyem. Elvégre kétszeres világbajnoka vagyok egy olyan sportágnak, amely most mutatkozik be az olimpián. A Facebookom tele van az ismerősök koreai képeivel. Olyan csapatok is kijutottak, amelyeket eddig mindig megvertünk. Dühös már nem vagyok, de csalódott még igen. Pedig csodaszerű volt az út, amit bejártunk.

Édesapám röplabdázott, 30 éve a sportban mozog, sportszervezői végzettséggel rendelkezik. Úgy nőttem fel, hogy ha kötelező nem is volt, de mindig mondta, hogy jó, ha sportolok valamit. Ráadásul elég mozgékony gyerek voltam. Kis koromban fociztam, kosaraztam később, pingpongoztam, bowlingban országos bajnok voltam. 2003 körül nőttem elég sokat, és a térdem nem bírta a kosárlabdát, akkor merült fel a lehetőség, hogy bowlingozzak. 2004-ben lehetett először kipróbálni a curlinget. Az újpesti jégcsarnokban volt valami régi felszerelés, azzal játszottunk. Az egész onnan jött, hogy láttuk a tv-ben a meccseket, akkor még a régi nagyokat, Andy Kappot, Peja Lindholmot, Pal Trulsent figyeltük. Mi is úgy néztük az Eurosporton a meccseket, mint ahogy nagyon sokan nézik most is őket. Érdekes volt, de minden kicsit furcsa is. Jégen csúsztak cipőben. Köveket csúsztattak egymásnak. Ez megfogott engem is, meg a családomat is. Próbálgattuk a játékot, és aztán 2005-ben megnyílt a kamaraerdei pálya. Onnantól fogva szerintem legalább hetente egyszer mindig gyakoroltunk. Nem igazán tudtunk semmit a sport metodikájáról. Amit Nagy Gyurinak megtanítottak Kanadában, azt próbálta nekünk továbbadni, mi pedig megpróbáltuk magunkra szabni. Így kezdődött el a fejlődésünk. De nekem nagyon sokáig a bowling volt az elsődleges.

Az első nemzetközi versenyem a 2006-os ifi Európa-bajnokság volt. Én alig tudtam megállni a jégen, de kellett egy negyedik ember a csapatba. Az egész nagyon ad hoc volt, a januári torna előtt karácsony környékén tudtuk meg, hogy visszalépett egy csapat, és mehetünk a helyükre. Akkor Magyarországon konkrétan négy játékos volt – velem együtt – aki belefért abba a korcsoportba, amelyik az Eb-n szerepelhetett. Én voltam a csapat legfiatalabbja, a többiek 3-4 évvel idősebbek nálam, de nagyon jófej módon álltak hozzám, és emiatt is volt óriási élmény a torna. Kapásból az első meccsen megvertük a szlovákokat, akik még nálunk is kezdőbbek voltak. Aztán legyőztük a franciákat, akik azért akkor még sokkal előttünk jártak. Rókusfalvy Zsombor ihletett formában játszott, pedig ő is csak két éve curlingezett akkor. És hiába vesztettük el a többi meccsünket, az a torna nagyon nagy élmény volt. De ekkor még a bowling volt az elsődleges. 2009-ig a curlingben csak úgy csordogáltak a dolgok, miközben bowlingban magyar bajnok lettem és Magyar Kupát is nyertem.

A váltás 2009 nyarán történt. Ekkor Nagy Gyuri meghívott a csapatába, és innentől kezdve sokkal többet edzettem, nagyon sok versenyre mentünk el külföldre is. A következő három év nagyon hasznosnak bizonyult. Nem ment mindig minden a legtökéletesebben, voltak súrlódásaink, de ez az az időszak, amikor igazán megtanultam curlingezni. És ennek meg is lett az eredménye: 2012 tavaszán megnyertük a vegyes csapat országos bajnokságot. Abban az eredményben jött ki először az a munka, amit a férfi csapattal az előző három évben elvégeztem. Ősszel pedig Törökországban részt vettünk a vegyes csapattal az Európa-bajnokságon.

Palancsa Dórival az első közös versenyünk elég érdekesen alakult. Volt egy torna 2011 márciusában, ahol egy dán srácnak lebetegedett a párja, és Dóri beugrott mellé. Elég jól játszottak, bejutottak a bronzmeccsre, viszont a srácnak haza kellett utaznia, és akkor engem kértek meg, hogy Dórival játsszam le a bronzmeccset. Persze ki is kaptunk, de akkor még nekem fogalmam sem volt a vegyes párosról, nem is annyira érdekelt előtte ez a játék. Aztán ősszel Dóri kérdezte, hogy nincs-e kedvem elindulni vele az OB-n, én meg úgy voltam vele, hogy miért is ne, legalább ez is gyakorlás. Ott végül harmadikok lettünk, amivel elindulhattunk a következő márciusban a Westbay-kupán, a nemzetközi versenyen, amin egy évvel korábban összekerültünk. Ott már döntőbe jutottunk, és csak egy skót pártól kaptunk ki. Ez egy jó visszajelzés volt nekünk arra, hogy ebben a párosban lehet valami. Dóri akkor még csak 16 éves volt. Mindketten hasonló körülmények között fejlődtünk sokat. Dóri a női csapatban Szekeres Ildivel edzett együtt, én meg a férfi csapatban Nagy Gyuriékkal. Mindketten becsülettel elvégeztük a munkát, és jó időben kerültünk össze. Aztán ősszel megnyertük az országos bajnokságot, és ezzel kijutottunk a világbajnokságra.

Amit szintén megnyertünk.

2013-ban áprilisában Kanadában rendezték meg a világbajnokságot. 27 csapat indult el, három kilences csoportba osztva. Gyakorlatilag fogalmunk sem volt arról, hogy mit várhatunk. Nekem minimális nemzetközi rutinom volt, Dórinak még annyi se. Úgy voltunk vele, hogy ha nyolcba jutnánk, az már nagyon jó eredmény lenne. A csoportban ott volt Kanada, Svájc, Oroszország és Kína, hogy csak a nagy curling hagyományokkal rendelkező országokat említsem. Persze más csapatokkal, mint manapság, nem az adott ország legjobb játékosaival, de nyilván nagyon jó curlingesekkel. A svájciak előtte már vagy négyszer megnyerték a vb-t.

A spanyolokkal kezdtük a tornát, akik elkövették azt a hibát, hogy kicsit lebecsültek minket. Ők akkor már több vb-n is ott voltak, mi pedig újoncok voltunk. 14-1-re nyertünk ellenük. Akkor éreztük először azt, hogy ebből lehet valami. Rögtön utána jöttek az oroszok, akik ellen 5-1-gyel kezdtünk, de a saját hülyeségem miatt is kiegyenlítettek. A végén aztán ők hibáztak egy söprésnél, és így meg tudtuk szerezni a győztes pontot az utolsó endben. Úgy készültünk, hogy ha az oroszokat meg tudnánk verni, akkor jó esélyünk lehet a továbbjutásra. Aztán játszottunk a svájciakkal, akik 5-1-re vezettek ellenünk, de írtunk ellenük egy ötöst. A vegyes párosban egy endben maximum hat pontot lehet szerezni, a svájci srác, aki előtte is és azóta is nyert világbajnokságot, azt mondta nekem, hogy még soha senki nem írt ellenük öt pontot. Azt a meccset elvesztettük, de ez a dicséret sokat jelentett. Kanadát nagyon simán megvertük, Kína ellen 11-2-re nyertünk, és bejutottunk a negyeddöntőbe.

A nyolc között az előző évben bronzérmes osztrákokkal játszottunk, akiket ismertünk, és jó mérlegünk volt ellenük. 7-4-re nyertünk, és ezzel eldőlt, hogy éremért játszhatunk. Gyuriék korábban szereztek már egy ezüstérmet, és előttünk is megcsillant egy dobogós hely reménye. Ekkor még mindig felszabadultak voltunk. Az elődöntőben Csehország volt az ellenfelünk, szerencsésebb ágon voltunk, hiszen a túloldalon a svédek a norvégokkal játszottak. A cseheket kifejezetten jó játékkal tudtuk legyőzni.

A döntőben a svéd párossal játszottunk. Technikailag nem éreztük őket annyira erősnek, úgy gondoltuk, hogy egy akármilyen meccsen illene őket megvernünk. De ez egy világbajnoki döntő volt. Borzasztóan kezdtünk, kétszer is három ponttal vezettek ellenünk. Két enddel a vége előtt 7-4 volt oda, de visszakapaszkodtunk és az utolsó endben kiegyenlítettünk. Az extra endben megint nem álltunk túl jól. Be kellett tolnom a kövünket a legjobb helyre, hogy legyen esélyünk nyerni. Általában az ember ilyen helyzetekben nagyon izgul. Lövészetben, biliárdban vagy egy tizenegyesnél is hasonló a kép: ott a helyzet, amit normális esetben százból százszor megcsinálsz. A tét viszont ellepi adrenalinnal az embert. És valamiért én akkor nem éreztem semmit. Nyugodt voltam. És megcsináltuk a dobást. Rajtunk úrrá lett az izgalom, hogy jól állunk, a svédek testbeszédén pedig azt láttam, hogy belegondoltak, mekkora előnyről veszíthetik el ezt a döntőt. És persze nem dobták meg a dobásukat.

A Palancsa-Kiss páros a hazaérkezés után, Ferihegyen, a világbajnoki aranyéremmel

Elsőre nem is igazán fogtuk fel, hogy mi történt. Meg lehet nézni a YouTube-on, hogy nem is nagyon tudtuk, hogy mi van. Emlékszem, hogy mentünk hazafelé a buszon, és akkor jutott eszembe, hogy basszus, világbajnokok lettünk. Kellett ehhez az is, hogy mi voltunk a kiscsapat, az esélytelenek, és a lelátóról is sokan nekünk szurkoltak emiatt. A helyi nézők közül sokan azt se tudták valószínűleg, hogy hol van Magyarország, és akkor ezek megverik a svédeket a döntőben. Nyilván nem ezen múlt a győzelem, de jó érzés volt. Mire hazajöttünk, ezer üzenet várt, fényképeket küldtek, mindenki gratulált. Talán ekkor fogtuk fel azt, hogy mit is értünk el. Tartottunk utána egy sajtótájékoztatót, ahol rengeteg ember volt ott, curlingesek, ismerősök, és rengetegen a sajtó részéről. Aztán utaztam még azon a héten a metrón, és valaki egy Metro újságot olvasott, amiben az én interjúm volt. Az biztos, hogy hozzá kellett szokni ehhez az érdeklődéshez.

Egy évvel később már úgy utaztunk ki, hogy nem volt irreális gondolat a címvédés. A csoportban kikaptunk ugyan az oroszoktól, de továbbjutottunk, és bekerültünk az elődöntőbe. Itt megkaptuk megint a svédeket, és elég rosszul játszottunk, úgyhogy kikaptunk. Ott már elég rossz érzés volt veszíteni, Dóri eléggé letört volt, és hiába szedte össze magát nagyon a bronzmeccsre, a spanyolok csodásan játszottak, úgyhogy lemaradtunk az éremről. Az a negyedik hely az előtte és utána elért eredményekhez képest csalódásnak nevezhető, de mégiscsak negyedikek lettünk egy 34 csapatos tornán. Ott is kifejezetten jó csapatokat vertünk meg, és stabillá vált a helyünk a világelitben.

A 2015-ös vb-re már a kijutásunk sem volt egy sima történet.

Előző ősszel Gyuriékkal játszottuk az országos bajnokság döntőjét, és nagyon szoros meccsen vertük csak meg őket. A felkészülésünk sem volt igazán ideális, nem tudtunk túl sok tornára eljutni, Pozsonyban és Aarauban játszottunk csak és itthon készültünk. Viszont az előző évi eredmény miatt nem volt rajtunk olyan nagy nyomás. Úgy voltunk vele, hogy meglátjuk mi lesz, de tudjuk, hogy mire vagyunk képesek.

Nehezen jutottunk tovább a csoportból, az első meccsen kikaptunk Kanadától, és bár utána megnyeregettük a meccseinket, kikaptunk az észtektől is. Ezután már csak egy meccs volt hátra, egy olyan helyzetben játszottunk a spanyolokkal, hogy ha nyerünk, továbbjutunk, de ha nem, akkor játszhatunk velük még egyet a továbbjutásért. Egy nagyon magas szintű meccsen tudtunk úgy nyerni, hogy az extra endben loptunk, és ezzel nyolc közé jutottunk.

Ott Oroszország volt az ellenfelünk. Szocsiban. A csoportkörben veretlen oroszok. Viszont bennünk ilyenkor erősebb a vágy, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek. Ráadásul nyomás nélkül játszhattunk. És ebből az lett, hogy életünk egyik legjobb meccsét játszottuk. A játék maga is jól ment, és különösen jó érzés volt idegenben, esélytelenebbként nyerni. Az elődöntőben a norvégok jöttek, akiket egy évvel korábban is megvertünk, és ott úgy nyertünk 9-6-ra, hogy ha nem hibázok, lehetett volna 8-2 is. Nem voltak meccsben az elején, és én hoztam vissza őket a rontásaimmal. A végén már nem nagyon hibáztam, és be is biztosítottuk a győzelmet.

Megint döntőbe jutottunk.

Abból a szempontból hasonló volt a helyzet a 2013-ashoz, hogy megint kicsit a hátsó pályán lavírozgattunk el a döntőig. Ott az ellenfelünk az a svéd páros volt, amely kikapott 2012-ben a döntőben, aztán kikapott 2014-ben Dumfriesban a döntőben, és aztán kikapott Szocsiban tőlünk. Ha idevesszük a 2013-as döntőt, ahol egy másik svéd pár volt az ellenfelünk, a svédek zsinórban négy ezüstérmet szereztek.

Borzasztóan kezdtük a döntőt. Az első endben kaphattunk volna 6 pontot, nagyon rosszul játszottunk. Viszont utána szépen összeszedtük magunkat, és az utolsó end előtt 6-4-re vezettünk. Ők építkeztek, hogy ki tudjanak egyenlíteni, mi pedig ez ellen dolgoztunk. Nagyon gyors volt a pálya, és ezúttal nagyon izgultam, a pulzusom az egekben volt. Ez az a helyzet, amikor az ember hajlamos alulbecsülni a pálya sebességét, és túldobni a követ a házon. Az utolsó kicsúszásom egy örökkévalóságnak tűnt. Nehéz kezelni azt a helyzetet, hogy a kő lassan csúszik, a pulzusod meg 150 fölött van. Végül szépen megállt a kő, a svédeknek pedig egy nagyon nehéz utolsó dobásuk maradt. Amit majdnem megdobtak. De csak majdnem. És akkor már az első pillanatban felfogtuk, hogy megint nyertünk.

A második világbajnoki aranyéremmel

Néhány hónappal később a NOB felvette a vegyes párost a phjongcshangi olimpia programjára. Aminek nagyon örültünk, de egyben növelte is rajtunk a nyomást. Úgy éreztük, hogy részt kell vennünk az olimpián. Hiszen a következő két világbajnokság eredményei alapján lehetett kvalifikálni, és ha az előző három évet nézzük, az alapján ez simán meglett volna.

A 2016-os világbajnokság Karlstadban volt, Svédországban.

Ott már egyszer játszottam korábban, így aztán nem okozott akkora gondot a körülmények megszokása, mint máskor. Jól sikerült a felkészülés, nyertünk egy tornát Hollandiában, Pozsonyban pedig megnyertük a világkupa-szintű ottani versenyt. 42 csapat vett részt a vb-n, és megváltozott a lebonyolítás: a legjobb 16-tól kezdve volt kieséses rendszer, és a kiesés után is helyosztók voltak. Az olimpiai kvalifikációhoz az első 12 helyezett kapott pontokat. Az alapszakasz jól sikerült, szép játékkal megvertük a svájciakat, és a 16 között kaphattunk volna bárkit, hiszen voltak gyengébb csapatok is. És mi megkaptuk a skótokat. Úgy gondoltuk, meg tudjuk őket verni, de feljövőben voltak. Ráadásul mi a nyolcaddöntős meccsünk előtt két napig nem játszottunk, csak egy 10 perces bemelegítésnyi időnk volt visszaszokni a jéghez. Nagyon jó meccset játszottunk velük, de az utolsó endben a logikus gondolkodás helyét az eredménycentrikusság vette át a fejünkben. Hibáztak kettőt, de ahelyett hogy ezt kihasználtuk volna, mi is rontottunk. A harmadikra pedig jót dobtak, és akkor már késő lett volna stratégiát váltani. Elég szörnyű helyzet volt, hiszen tudtuk, hogy idejekorán kiestünk, de össze kellett kapni magunkat a helyosztóra, mert azon múlt, hogy kapunk-e pontokat az olimpiai kvalifikációhoz.

Az írekkel játszottunk, egy nem túl erős csapattal, de volt egy end, amikor mindent elrontottunk, és kaptunk öt pontot. Ebből még visszajöttünk, és nyerhettünk volna, de az ír lány utolsó, minden mindegy alapon eldobott köve jó lett, és ezzel kikaptunk, így pedig lemaradtunk a pontszerzésről.

Egy évvel később ellentétes utat jártunk be, de a végeredmény ugyanaz lett. Nem volt annyira zökkenőmentes a felkészülés, jobban meg kellett dolgoznunk azért, hogy biztosítsuk a megfelelő feltételeket. A torna pedig döcögősen indult, de egyre jobb formába kerültünk. És ez általában jót szokott jelenteni nekünk. Tudtuk, hogy az olimpiai szerepléshez valószínűleg döntőbe kell jutnunk, ami persze egy borzasztóan magas elvárás volt, de úgy éreztük, hogy képesek leszünk megugrani. A csehekkel játszottunk a nyolcaddöntőben, és másmilyen volt a jég, mint a csoportkörben. Gyorsabb jégen játszottunk, én pedig nem tudtam ehhez alkalmazkodni. Folyamatosan hosszúakat dobtam, pedig Dóri nagyon jól játszott. Kikaptunk a csehektől, ami óriási csalódás volt. És aztán egy órával később megint játszani kellett a helyosztóban, ahol megint kikaptunk, de ott már minden mindegy volt.

Végül a svájciak csinálták meg azt, amit nekünk kellett volna, hogy pont nélküli első vb után aranyérmesek lettek, és ezzel kijutottak az olimpiára.

Úgy érzem, hogy a világbajnokság lebonyolítási rendszere nem jó.

A skótok úgy maradtak le az olimpiáról, hogy a nyolcaddöntőben Kanadát kapták és kikaptak tőlük. Volt egy másik nyolcaddöntő, ahol Oroszország és Kína játszott, akik egy évvel korábban a döntőben küzdöttek egymás ellen. A nemzetközi szövetség próbálja nyomni a vegyes párost, de ha ennyire hektikus marad a kvalifikáció, akkor szerintem simán ki is kerülhet az olimpiai programból. Mert hiába jó a játék, ha nem a legjobb csapatok jutnak ki, az semmiképp se fest egy reális jövőképet a vegyes páros elé. Jó lenne, ha sikeres lenne a bemutatkozás, és 2022-re 16-ra emelnék a létszámot. A programba simán beleférne, csak egy csoport helyett kettő lenne és a pihenőidőben is játszanának. Még olyan kanadai edző is mondta nekünk, hogy nem tartja igazságosnak a rendszert, akinek a csapata egyébként kijutott Phjongcshangba. Nem a rendszer miatt nem jutottunk ki, mert az a saját hibánk volt, de az biztos, hogy a rendszer sem jó.

Sokáig nagyon rossz volt belegondolni abba, hogy nem leszek ott az olimpián. De vesztettem már annyiszor az életben, hogy azért túl tudtam rajta lépni. És persze más szemmel fogom nézni az olimpiát amiatt is, hogy néhány napja megszületett a kisfiam, Etele.

Remélem, hogy négy év múlva már ő is láthatja, hogy ott vagyunk Pekingben.

Kiss Zsolt, kétszeres világbajnok curling játékos, 2018. február