Csak a lehetetlen teljesítése elégít ki - Lubics Szilvia írása

shadow

2007 karácsonyán kaptam ajándékba egy határidőnaplót. Az év végén felütöttem, és szép, nagy betűkkel beleírtam, hogy 2008-ban le akarom futni a Bécs-Budapest Szupermaratont. Annak idején ez volt a legnagyobb ultrafutó verseny, komoly pénzdíjjal, sok külföldi sztárversenyzővel, én meg 34 évesen, minimális ultramúlttal, néhány teljesített maratonnal a hátam mögött mégis úgy gondoltam, ez az, amire vágyom.

2003-ban, 28 évesen, két gyermek anyukájaként húztam először futócipőt. Sosem sportoltam előtte, nem voltam tehetséges semmiféle mozgásban. A tornaórák előtt izgultam legjobban, jól tanultam, de a tesiórákon semmi sem ment. A futásaim kezdetétől voltak azonban céljaim: félmaraton, maratonok, amiket aztán sikerült is teljesítenem. Szép lassan fejlődtem, persze magamhoz képest, a saját ritmusomban.

A Szupermaraton gondolatával keltem és feküdtem. Az érzéseimet szorgosan írtam a naplóba, elkezdtem úgy igazán edzeni. Nem voltak sokan, akik szerint ez a cél reális lett volna, de én hittem abban, hogy meg tudom csinálni. Tudtam, hogy ebbe már sokkal komolyabb munkát kell fektetnem, mint a korábbi felkészülésekbe. Nem volt egyszerű megcsinálni a napi feladatokat, hiszen igazából ekkor futottam az első 100 kilométer fölötti heteimet, ami akkor még nagyon nehéz volt nekem.

Mindig az elérhetetlen kell

Én valahogy mindig olyan célokat fogalmaztam meg magamnak, amikről előzetesen én sem hittem, hogy elérhetők. Ezek azok a célok, amiért igazán tenni kellett, amikért tenni tudtam. Ez adja meg azt az elégedett érzést, amiből lehet töltődni, és lehet még merészebb célokat magunk elé tűzni. Ha pedig az ember mindig magasabbra és magasabbra teszi a lécet, azzal nemcsak saját magát, de a környezetét is motiválja. Én abban hiszek, sőt több is ez hitnél, hiszen tapasztalatról beszélünk, hogy a psziché sokkal erősebb, mint a test. Ebben a hitemben rögtön az első komolyabb versenyem megerősített, mert ott szembesültem először azzal, hogy mit is jelent úgy futni, hogy nem esik jól. Hogy milyenek a gyomorproblémák, és hogy azzal a lábbal is le lehet futni 90 kilométert napközben, amire reggel alig tud az ember ráállni.

Elkezdtem az edzéseket a 2008-as Bécs-Budapest Szupermaratonra, és gyorsan tudatosult bennem, hogy milyen nehéz feladatra vállalkoztam. Persze korábban is futottam hosszabb távokat, volt már mögöttem néhány maraton, de akkor még nagyon hosszúnak számított a heti 100 km, amit belőttem magamnak. Ma már ez persze nem így van, a heti százas kimondottan lazának mondható, de akkor még eléggé megviselt.

Ha ezt akarjátok, megcsinálom így!

Aztán egyszer csak a semmiből jött a hír, hogy szigorítottak a szintidőkön. Korábban a teljesítéshez elegek voltak a 7:30-as kilométerek, ezt 6:30-asokra szigorították. Így a 320 kilométer megtétele sokkal keményebb feladat lett. Egy kedves barátommal készültem a versenyre, aki egyből közölte, hogy neki ez sok, és inkább nem indul el. Én viszont inkább mérges lettem, és azt mondtam: oké, ha ezt akarjátok, akkor legyen ez, még keményebben edzek, és így is menni fog!

Belevetettem magam az edzésbe, és a komoly erőfeszítések után jött a felismerés, hogy akkor is meg tudom csinálni, ha a testem már kétségbeesetten küldözgeti a jeleket, hogy elég. Ekkor már imádtam futni, de ekkor megtapasztaltam azt is, milyen, amikor még van hátra egy tízes, pedig már vagy harminc kilométer óta nem esik jól. De bele kellett férnie még annak a tízesnek. Muszáj volt!

A kedd hagyományosan a szabadnapom volt akkoriban, mindig vártam ezt a napot, ám ebben az időszakban ez nem a pihenésről szólt, hanem ilyenkor tudtam igazán komolyan a felkészülésre fókuszálni. Keddenként 30 km volt a napi penzum, és bár az elején még nagyon fájt, valahogy túlestem a kezdeti időszakon, és egyszer csak ott találtam magam a verseny rajtjánál.

Ne csinálj be, ha hánynod kell, akkor hányj!

A Bécs-Budapest Szupermaratonon jött velem először szembe az ultrafutók rémálma: a hányás. Ez persze távolról sem csak engem sújtó dolog, sőt az ultrafutók között elég gyakori, hiszen nagyon nagy fizikai megterhelésnek vagyunk kitéve, a vér nagy része az izmokba kerül, így komoly gondot okoz az emésztés. Márpedig tápanyagra óriási szükség van. Minden ultrafutónak saját magának kell megtalálnia, hogy milyen sűrűségű oldatban tudja úgy bevinni, hogy hasznosuljon is a bevitt táplálék, és ne hányja ki egyből.

Én ezen a Bécs-Budapest versenyen találkoztam vele először, és őszintén szólva eléggé megijedtem. Mi a fene ez a hányinger, hiszen soha nem volt ilyen bajom? - kérdezgettem magamtól. A verseny közben felhívtuk egy tapasztalt ultrafutó barátomat, aki elmondta, hogy szinte mindenkinek gondot okoz a gyomra, majd egykedvűen közölte: “Ha hánynod kell, akkor hányj. Ne csinálj ügyet belőle.” Hát nem csináltam.

A gitáros srác a pad tetején

Van, amikor tényleg úgy érzi az ember, hogy nincs tovább. Szétszakad a lába, a csípője, és gondolni sem bír a futásra, pedig még csak az első napján van túl a versenynek. Pedig jön a második nap, ami a legkeményebb az összes közül, hiszen 98 km szerepel az aznapi penzumban. Aztán másnap 65, majd egy nappal később 62, majd a végén egy laza félmaraton. Ez a verseny azért volt vízválasztó a karrieremben, mert itt döbbentem rá, hogy nem üres lózung a “Minden fejben dől el”.

Ha az ember elhatározza, hogy márpedig ezt meg fogja csinálni, akkor valahogy a teste is alkalmazkodik a kihíváshoz, és tényleg minden lehetségessé válik. Igazából a negyedik nap végén tudtam, hogy ez már megvan, ezt senki nem veszi el tőlem. Hihetetlen érzés volt.

Befutottunk a budakeszi sporcsarnokba és sírni tudtam volna a boldogságtól. Ma is emlékszem arra az érzésre. Egy futó srác gitározik egy pad tetején, mindenhol masszázskrém illat és én hihetetlenül fáradt és boldog vagyok. A pontos helyezésemet nem is tudom, bár azt hiszem, a magyar nők között én végeztem a legjobb helyen, de az egész versenyből a célba érés maradt meg leginkább. Az, hogy sikerült, amit beírtam a naplóba 11 hónappal a verseny előtt.

Nem hiányzik a profi sportpályafutás

Bár profi sportolókhoz mérten is komoly terhelést kaptam, mindig amatőrként tekintettem magamra. Hobbifutó vagyok, és mivel későn kezdtem el komolyan foglalkozni a dologgal, az szóba sem jöhetett, hogy mondjuk maratonfutóként karriert csináljak. Persze megvoltak a magam álmai, szerettem volna világbajnokságon érmet nyerni a hazámnak 24 órás futóversenyen, de közben azt is tudom, hogy teljesen felborult volna az életem, ha felteszek mindent egy ilyen célra. Márpedig én maximalista vagyok, nekem kell, hogy a céljaim extrémek legyenek. Félig semmit nem tudok csinálni.

Bár a legtöbben ultrafutóként ismernek, én elsősorban családanyaként tekintek magamra. Szerencsés vagyok, hiszen gyönyörű családom van, és emellett egy másik gyermekkori álmomat is valóra tudtam váltani: 13 éves koromban eldöntöttem, hogy fogorvos leszek, és így is lett. A futás, az örök szerelem, csak egy hobbi volt, de ahogy korábban is írtam, nekem mindig a lehetetlen kell, így lett az életemből állandó háromfrontos harc. És ez a legnehezebb az egészben: az egyensúly fenntartása.

Újra és újra kiderül: ezt is meg lehet csinálni

Nem hanyagolhatom el sem a családomat, sem a munkámat, és valahogy bele kellett még sűríteni a futást is a napjaimba, amik legnagyobb sajnálatomra nekem is csak 24 órából állnak. Ez így összességében megint csak kiad egy olyan egyenletet, aminek látszatra nincs megoldása. Aztán újra és újra kiderül, hogy ezt is meg lehet csinálni, csak nagyon kell akarni. Úgy gondolom, a gyermekeimre sem volt rossz hatással, hogy végignézték a napjainkat.

Látták, hogy anya sokszor hulla fáradt, de akkor is elkészült az ebéd. Látták, hogy hajnali négykor, zuhogó esőben is elindulok futni, csak előtte adok nekik egy puszit, és betakargatom őket. Látták, hogy egyik helyről a másikra rohanok, de soha nem felejtem el megölelni őket. És úgy gondolom, ebből ők is megtanulták: nincs lehetetlen, csak pszichés gátak léteznek. Azok pedig csupán azért vannak ott, hogy megmutasd magadnak, igenis le tudod győzni őket.

Lubics Szilvia, háromszoros Spartathlon-győztes ultrafutó, 2018. február