Csak a válogatottban tudtam igazán kitárni a szárnyaimat - Fazekas Nándor írása

shadow

Napokra beteggé tett, ha az iskolai, majd később serdülős és ifjúsági csapatoknak kiírt tornákról nem tudtam elhozni a legjobb kapusnak járó díjat. Már gyerekként is az a fajta sportoló voltam, aki képtelen nem mindent beleadni. A kudarcok pedig úgy csapódtak le bennem, hogy azt mondtam: biztos nem dolgoztam eleget. Képes voltam már gyerekként is komoly mennyiségű pluszmunkát végezni, mert már akkor tudtam, hogy nekem a kézilabda lesz az életem.

A 42. évemben járok. És még mindig játékos vagyok.

Kecskemét, bár sok lelkes ember fektet komoly energiákat a sportágba, nem kimondott kézilabda fellegvár, de amikor a sulicsapattal jártuk az országos bajnokságokat, aztán később a diákolimpiákat, én már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Kiss Szilárd fedezett fel, illetve ő figyelt fel rám, és bár már akkor sejtettem, hogy nehéz lesz kitörni, megerősített abban is, hogy mennem kell előre az utamon. Soha nem az járt a fejemben, hogy az újságok címlapjára kerüljek, vagy hogy mennyi pénzt kereshetek majd a sporttal. Egyszerűen csak mindig jobb és jobb akartam lenni.


17 évesen Veszprémben találtam magam, ahol a Perger-Svajlen kettős védett. El sem akartam hinni, hogy ilyen szerencsés vagyok, hiszen bár az ificsapathoz szerződtettek, ugyanakkor már a felnőttek harmadik számú kapusa is voltam. Ott voltam a felnőtt edzéseken, és testközelből tapasztalhattam meg, milyen a legmagasabb szintű kézilabda.

Ma már nehezebb dolgom lenne

Nagyon felfutott a sportág mostanában. Sokkal több a pénz is benne, és sokkal több klub van, mint annak idején. Én annak idején nagy dolognak éreztem, hogy sok száz gyerek közül (akik fiatalon mind azt gondolták, kézilabdázók lesznek) az egyike lehettem azoknak, akik megvalósították az álmukat. Most viszont már nem sok száz, hanem sok ezer gyerek készül olyan körülmények között, amiről mi csak álmodhattunk.

A mostani fiataloknak nem csak ezért nehezebb. Mivel megszűnt a juniorbajnokság, az utánpótlásból kikerülő játékosoknak sok esetben az NB II., vagy az NB I/b jut. Bár a juniorválogatott játszik az NB I-ben - sőt, nemrég szoros, jó meccset játszottunk velük a Balatonfüreddel - az ott szereplőket sem mindig engedi el a klubjuk, úgyhogy ez sem tökéletes megoldás.

A helyzet az, hogy a legnagyobb tehetségek közül sem biztos, hogy mindenkiből kijön, ami benne van. Ha elkerül egy topcsapathoz, ott nem nagyon jut szóhoz, ha meg egy kiscsapathoz kerül, azt érezheti, hogy nem fejlődik, és elmegy a kedve az egésztől.

Kapusként aztán különösen nehéz

A kézilabdában kulcsszerepe van a kapusnak, sőt ahogy gyorsul a játék, egyre nagyobb. Egy csapatnál a kapusok kiválasztása talán a legfontosabb feladat egy keret kialakításánál, hiszen óriási a felelősségük: mögöttük már senki nincs, aki javíthatná a hibákat. Egy fiatal kapus dolga nagyon nehéz. Tegyük fel, hogy bekerül egy tapasztalt, rutinos kapus mögé, aztán azzal a címszóval, hogy tanuljon csak tőle, a padot koptatja. És nem ritka, hogy csak telnek az évek, a lehetőség pedig elmarad.

A saját pályafutásom tapasztalata, hogy ez nem csak a fiatal kapusokkal történik meg. És tudom, milyen az, amikor elszállnak az évek a lehetőségre várva, és közben hiába adsz bele mindent, hiába dolgozol, nem tudod megmutatni magad. A padról pedig nehéz bizalmat, és ami még fontosabb, önbizalmat szerezni.

Néha társ, nem mindig rivális

Abból a szempontból is nagyon szerencsés vagyok, hogy egészen kiváló kapusokkal védhettem együtt. Szatmári Janit például feltétlenül meg kell említenem, hiszen ő, aki már rutinos kapus volt, amikor mellé kerültem, mindig mindenben segített. Nem a riválist látta bennem, hanem az utódját, amiért nagyon hálás vagyok neki.

Aztán ott volt Sterbik Árpi, akivel - ezt be kell ismernem - elfogult vagyok, mert nagyon jó barátok is vagyunk, de szerintem ő a valaha volt legjobb kapus. Ezt már fiatalon is bizonyította, hiszen úgy került oda mellém Veszprémbe, hogy korábban semmit nem mutatott, de már akkor látszott, hogy elképesztő potenciál van benne.


Szakmailag a legjobb kapcsolatom azonban egyértelműen Goran Sztojanoviccsal volt, akivel a Gummersbachnál védtem együtt. Az EHF-kupa-győztes csapatban egy olyan szokatlan rendszert honosítottuk meg, ami bár nem mindenkinek tetszett, még az edzőnknek, Alfred Gíslasonnak sem, de ránk hagyta, mert működött. Szóval mi Gorannal úgy intéztük a meccseket, hogy ha éreztük, hogy nem megy, akkor akár a meccs 45., akár a 15. percében jártunk, lecseréltük magunkat. Egyszerűen szóltunk a társnak, hogy jöjjön. Ez nem jellemző a kapusokra, általában mindenki riválist lát a párjában, de közöttünk nagyon jól működött a dolog.

Van, aki mögött viszont nehéz

Pályafutásom legnehezebb időszaka az volt, amikor visszatértem a Bundesligából Veszprémbe. Bombaformában voltam, talán soha nem éreztem magam olyan jó kapusnak, mint akkor. Döntőt játszottunk a Német Kupában, a négy közé jutottunk a Bajnokok Ligájában, és nekem is elég jól ment abban az időszakban.

Természetesen tudtam, hogy Dejan Periccsel kell megharcolnom a posztért, de egyrészt úgy gondoltam, készen állok feladatra, másrészt engem nem menedzserek hívtak haza, és nem is a veszprémi vezetőség, hanem maga Mocsai Lajos, aki közölte, megoldjuk, hogy mindenki eleget védjen.

Ebből azonban nem sok valósult meg. Alig kaptam lehetőséget, és szép lassan leépült az a bizonyos csúcsforma. Ez már csak ilyen: ha egy kapus nem véd, akkor elmegy az önbizalma, és amikor pályára kerül, nem tudja a legjobbját nyújtani.

faz1

 

Hozzáteszem, Pericsnek természetesen nem véletlenül volt bérelt helye a kapuban, hiszen nagyszerűen védett, sorozatban szállította a csúcsteljesítményeket. Azt viszont nehezen éltem meg, hogy akkor is ő állt a kapuban, amikor nem ment neki olyan jól. Ebben vélhetően szerepe volt annak is, hogy a szerb kapus nagyon erős, határozott karakter volt, belőlem pedig mindig hiányzott egy kicsit az a képesség, hogy kitapossam magamnak a lehetőséget.

A kupadöntő Balatonfüreden

2010-ben pont Füreden volt a kupadöntő, amit természetesen a Veszprém és a Szeged vívott. Biztosan sokan emlékeznek rá, nagyon jó, szoros mérkőzés volt, ami döntetlennel zárult. Perics nem védett rosszul, de a heteseknél nem volt szerencséje, így a büntetőpárbaj előtt Mocsai Lajos azt javasolta, védjünk felváltva, és ha valaki megfog egyet, az bent marad a következőre is.

Pericsnek nem nagyon tetszett az ötlet, mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy ő kezdjen. Krivokapics belőtte neki, így én álltam a kapuba, és már ki sem jöttem onnan: sorozatban három büntetőt is sikerült hárítanom, és megnyertük a kupát. Én általában jól megünneplem az ilyen helyzeteket, elég emocionális játékos vagyok, de többen mondták, hogy akkor mégis elég egykedvűen vettem tudomásul a történteket. Nem volt egy jó időszak.

A mentsvár: a válogatott

Mindig úgy éreztem, hogy én csak a válogatottban tudtam kitárni a szárnyaimat. Furcsa dolog ez, hiszen a válogatottba elvben még nehezebb bekerülni, de az én pályafutásom egyik érdekes kanyarja pont az volt, hogy a nemzeti csapatban többször voltam első számú kapus, mint a klubjaimban.

Nándi

Pályafutásom legfontosabb győzelmeit a válogatottban arattam, mert ott éreztem azt, hogy én is hozzáteszem a részemet a sikerhez, nem csak ott vagyok, miközben megtörténik. Én mindig hittem abban, hogy a válogatottságnál nagyobb kitüntetés nincs egy sportember számára, ezért mindig kettőzött erővel készültem a nagy tornákra, és szerencsére sokszor alakult úgy, hogy jól ment a védés. Amúgy is szerencsés alkat vagyok, hiszen nagy nyomás alatt általában jól teljesítek, márpedig a válogatott tornákon sokszor egy-egy meccsen múlt, hogy sikeres volt egy torna, vagy sikertelen.

Bár kétszer is játszhattam elődöntőt olimpián, a kedvenc válogatott meccsem a 2003-as portugáliai világbajnokságon a jugoszlávok ellen lejátszott helyosztó volt. Az egy borzasztóan erős jugó csapat volt, éremért utaztak a tornára, de mi az 5-8. helyért zajló helyosztón óriási meccsen, kétszeri hosszabbítás után legyőztük őket. Az egész csapat végig kiválóan játszott, és nekem is jól ment a védés, a győzelemmel pedig bebiztosítottuk az olimpiai szereplést. Elképesztő meccs volt, még most is borsódzik a hátam, ha felidézem.

Soha nem lehetsz elégedett

Biztos vagyok benne, hogy még Thierry Omeyernek, aki aztán tényleg mindent megnyert, amit csak a kézilabdában meg lehet, is van hiányérzete. Alapvetően elégedett vagyok a pályafutásommal, de nekem is van, ami hiányzik. Nagyon-nagyon szerettem volna érmet nyerni a magyar válogatottal egy nagy tornán, és persze óriási álmom volt, hogy BL-t nyerek a Veszprémmel.

Ezek már vágyálmok maradnak, de még nem végeztünk egymással, a kézilabda és én. Nem tudom, mit hoz a jövő, edzősködni például nem valószínű, hogy fogok. Nem az én vérmérsékletemnek való, meg az egy egészen másfajta nyomás, mint játékosnak lenni. Gyerekekkel szívesen foglalkozom, de egyelőre nem foglalkozom azzal, mi lesz, ha visszavonulok.

Ahogy említettem, 42 évesen is játékos vagyok. És még egy évig biztosan az is leszek.

Fazekas Nándor, 237-szeres válogatott kézilabdakapus - 2018. március