Én nem úszóalkat voltam, hanem győztes alkat - Pásztory Dóra írása

shadow

Vajon mikor kezdődött?

Amikor először borítottam rá a családra az asztalt, mert nem én nyertem társasban? Nagyjából két és fél évesen? Vagy, amikor egyáltalán nem érdekeltek a fizikai adottságaim, csak arról álmodtam, hogy bekerüljek a palotabozsoki válogatottba, hogy büszkén képviselhessem a falumat a körzeti játékos sportvetélkedőn a mohácsi elit gimnázium tornatermében? Vagy amikor először tartottam a kezemben az ezüstérmet, amit a fent említett megmérettetésen szereztem 1992-ben és ami akkora büszkeséget okozott a családomnak, hogy a nagypapám azonnal vitte is gravíroztatni, hogy ez a történelmi pillanat örökké be legyen vésve a kis csillogó medáliába? Vagy amikor először láttam meg Tolja bácsit 1995 őszén, ahogy térdel a medence partján és húzza be a kötelet a 4-es pályára, hogy néhány perccel később felmérje az úszótudásomat és eldöntse, csatlakozhatok-e az egyesülethez?

Nem tudom, mi volt a fordulópont, nem tudom, mikor mondták ki rám először, hogy versenyző alkat vagyok. Azt, hogy úszóalkat, azt egészen biztosan soha. Én nem úszóalkat voltam, hanem győztes alkat. Az, akinek az egész testét elönti az endorfin abban a pillanatban, hogy az aranyérmet tartó szalag a bőréhez ér, akinek olyan sebesen ver a szíve, úgy remegnek a térdei és úgy szűkül össze a gyomra az izgalomtól, mint egy szerelmes tini lánynak, pusztán attól a ténytől, hogy meghallja a nevét a hangosbemondón keresztül, akinek elhomályosul a látása, ha meglát egy fából összetákolt emelvényt rajta egy egyes számmal. Aki a legboldogabb cirkuszi majom abban a hatalmas és kegyetlen szórakoztatóipari gépezetben, amit élsportnak neveznek.

Ez voltam én, egy igazi primadonna, ha versenyuszodába léptem be és egy lusta lajhár, ha az edzőmedence felé vitt az utam.

Márpedig az utóbbiból volt több. Két dolgot tolerálok nagyon nehezen: az egyik a korán kelés, a másik a fizikai fájdalom. Ha pedig a kettő együtt jár, az számomra maga a földi pokol. Ezt éltem át minden hajnalban 4:44-kor, amikor csörgött az órám. Úgy éreztem, a világ legkényelmesebb ágyában fekszem, a világ legpuhább és legmelegebb takarója alatt, a végtagjaim a legoptimálisabb szögben, az izmaim relaxált puhaságban várják az agyamtól a felszabadító gondolatot, hogy miért nem kell kilépni ebből az állapotból. A gondolataim olyan gyorsan szaladtak végig az összes szóba jöhető kifogáson, ahogy csak a hajnali tudatállapotom engedte, de valahogy mindig arra a következtetésre jutottam, hogy nincs más választásom, menni kell. Menni kell a fizikai fájdalom felé. Tudtam, hogy hideg lesz a víz, hogy ólmos súlyként zuhan bele a testem a medencébe, hogy minden mozdulat egy küzdelem lesz, hogy az oxigénhiányos állapottól kiszakad a tüdőm és minden végtagom a helyéről. Tudtam, utáltam, de mentem.

Azt hiszem, már színes-szagos lufi szavakkal arénákat megtöltő milliomos motivációs tréner lennék, ha valahogy meg tudnám fogalmazni ezt a mélyen munkálkodó erőt, ami ilyenkor kimozdított az ágyból, de őszintén szólva fogalmam sincs.

Az elején biztosan féltem egy kicsit Tolja bácsitól. Kiskamaszként működött a tekintélyelvű nevelés, úgy éreztem egyszerűbb volt ott lenni edzésen, mint másnap fél napig hallgatni a fejmosást a kihagyott tréningért. Inkább megpróbáltam kompromisszumot kötni magammal, hogy valahogy levonszolom magam az uszodába, de ott majd úgyis lelógom az összes feladatot. Igazi győztes hozzáállás. HWAPO (Hard Work Always Pays Off = a kemény munka mindig kifizetődik. Hosszú Katinka jelmondata - a szerk.) Én voltam az igazi soft lady, aki max. azt tudta volna eladni, hogy a lazy works is kifizetődik. Néha. Egy kis önbecsapással.

A bemelegítésen még nem volt mit lelógni, azt csak le kellett úszni valahogy. Még nem kattant a stopper. Utána sosem tudtuk, mi vár ránk. Azt hiszem, ez volt a titok. Zsuki (Jakabos Zsuzsa – a szerző) mindig tepert, rendesen, becsülettel elvégezte a feladatokat, én meg persze voltam annyira kompetitív, hogy nem akartam lemaradni, főleg egy nálam hat évvel fiatalabb és két fürdőruha mérettel vékonyabb versenyzőtől, de én mindig csak az adott feladatra fókuszáltam. Gondoltam, ezt megcsinálom rendesen, aztán a következőt lelógom, és amikor már tényleg úgy éreztem, hogy nincs tovább, az utolsó utáni energiatartalékokat is mozgósítottam, itt az ideje egy kis lazsálásnak, akkor általában egy olyan gyakorlat következett, ami pont ezt az igényt elégítette ki. És így lépkedtünk feladatról feladatról, míg nem jött a levezetés.

Azt hiszem, itt értettem meg először, micsoda mestermunka az edzésterv írása, hogy az alapok tanulhatóak, de pont attól lesz valaki korszakos zsenije egy sportágnak, hogy az adott körülményekre, a versenyző személyiségére, fizikai és érzelmi állapotára tudja szabni az aznapi penzumot. Volt sok súrlódás, vita, nézeteltérés, de azt hiszem, ebben rejlett a mi sikerünk titka Tolja bácsival: ő úgy tudott nekem edzést írni, ahogy senki más, cserébe én viszont úgy versenyeztem, ahogy azt ő elképzelte a vérrel-verítékkel végigszenvedett felkészülés során.

Így telt el egy edzés, aztán még egy, aztán egy hét, egy hónap, egy versenyszezon és 10 év. Azzal a megnyugtató tudattal, hogy a következőt majd lelógom.Pásztory

Nekem ez kellett a túléléshez. Az önámítás, hogy bármikor kiszállhatok a gépezetből, hogy bármelyik reggel dönthetek úgy, hogy nem kelek fel, bármelyik feladat előtt dönthetek úgy, hogy nem teljesítem a szintidőt, bármelyik versenytől visszaléphetek.

És ezért mindig felkeltem, mindig leúsztam a penzumot, mindig meglett a szintidő és minden versenyen elindultam.

A verseny napján már úgy keltem fel, mint akit kicseréltek: a nyavalygó, hisztis, lazsáló úszóból egy rendkívül fókuszált, céltudatos, magabiztos, sikerre és győzelemre éhes versenyzővé vedlettem.

A hernyóból kikelt a pillangó. Szárnyaltam minden egyes alkalommal, ahogy megmérettetésre került sor. És izgultam is minden egyes alkalommal. Emlékszem Athénban, a 200 vegyes döntője előtt álltam az öltözőben a tükör előtt, abban a tudatban, hogy valószínű ez lesz az utolsó versenyem és próbáltam valahogy megfogni azt az állapotot, amiben vagyok. „Ez most neked jó? Kell ez neked? Tényleg kell?” - kérdezgettem félhangosan a saját tükörképemtől, miközben igyekeztem értelmezni a bennem kavargó érzelmeket és az ezzel járó fizikai tüneteket. A gyomrom összeugrott, a szívem hevesen vert, sürgettem volna az időt, át akartam ugrani azt a feszült egy órát, ami a bemelegítés és a versenyszám között túl kell élni. Érezni akartam már a talpam alatt a rajtkövet, a fejemen feszülő HUN feliratot, a testemet összepréselő versenydresszt. Tudtam, hogy az az én időm, a tökéletes jelenem, amikor már nem túl akarok lenni valamin és nem is akarom a múltamba söpörni, hanem benne vagyok a pillanatban teljes tudatommal.

Kellettek ezek az élmények. Nagyon sokáig kellettek, aztán egyszer csak elég volt. Olyan szentimentálisan és giccsesen záródott le az egész pályafutásom azzal a filmbe illő jelenettel, ahogy Tolja bácsival ülünk az athéni paralimpiai falu gigantikusan éttermében, előttünk az aranyérem, körülöttünk több száz sportoló és mi ketten, az egyik sarokban esszük a fagyinkat. A jutalmat. Amit csak mi ketten értünk, csak mi ketten értékelünk, és csak mi ketten tudunk rajta olyan cinkosan mosolyogni, hogy abba benne van minden, amit közösen átéltünk azért, hogy ez ne csak egy sima fagyizás legyen, hanem egy aranyéremre csöppenjen rá a hideg csoki.

Lehet, hogy tőlünk három asztallal odébb egy edző-tanítvány páros épp egy csomag sült krumpli felett búslakodott, hat asztallal odébb csak némán ültek egymással szemben, míg a terem másik végében pezsgőt locsolva ünnepeltek.

 Pásztory Dóra, kétszeres paralimpiai bajnok úszó, 2018. január