Ha csak azt az egy meccset újrajátszhatnám! - Carlos Pérez írása

shadow

Kubában a legtöbb ember azt sem tudja, mi fán terem a kézilabda. Furcsa dolog ez, hiszen például a Pánamerikai bajnokságon 1979 és 1998 között minden alkalommal Kuba végzett az első helyen, Ha nemzeti sportot kell mondanom, akkor az talán az ökölvívás, és nagyon népszerű a baseball is, de én is csak néztem nagyokat, amikor először belefutottam a kézilabdába.

Én fiatalon kosárlabdáztam, és egy olyan helyen voltak az edzéseink, ahol jó néhány pálya volt egymás mellett. Nem csak palánkos kosárpályák, hanem volt ott egy 20x40-es is két kapuval, ahol kézilabdáztak. Engem is ott szúrt ki az egyik edző. Áthívott, hogy próbáljam ki, de megmondom őszintén, annyira nem ragadott magával a dolog először. Furcsa volt, hogy pici a labda, meg hogy eggyel többet lehet lépni, viszont nem lehet közel menni a kapuhoz. Az edző biztatott, hogy lehet belőlem valaki, hiszen a dinamika, a gyorsaság megvolt a játékhoz, ezért úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

A pofonok völgye

Fogom a labdát, felugrok lőni, erre az egyik védő az arcomba ugrik. Az edző meg nem fúj semmit. Na, mondom magamnak, hát ha itt ér pofozkodni is, akkor ez még érdekes lehet. Én a kosárlabdából jöttem, ott szinte semmi kontakt nincs a játékosok között, itt viszont más a helyzet, és gyorsan ráéreztem, hogy a támadás közben kapott pofonokat nemcsak vissza lehet, de vissza is kell adni az ellenfélnek.

ch6

Szóval éreztem, hogy megy a dolog, és három hónappal később már az ifjúsági válogatottban játszottam. 17 évesen játszottam az első nemzetközi meccsemet, ami egy leningrádi katonai bajnokság volt, aztán nem sokkal később Lengyelországban is pályára léptem a juniorválogatottal. Aztán jöttek a felnőtt versenyek, és az 1995-ös világbajnokság hozott egy fontos eseményt.

Odajött, és megkérdezte, akarunk-e Magyarországon játszani

Izlandon rendezték a vébét, és elég jól ment a csapatunknak. Az oroszoktól és a horvátoktól is csak három góllal kaptunk ki, és amikor alaposan elvertük a szlovénokat, már tudtuk, hogy tovább fogunk jutni a csoportból. A tornán ott voltak a magyarok is, de nekik nem sikerült jól, kiestek a csoportban. A nyolcaddöntőben egy góllal kikaptunk Svájctól, a meccs után pedig odajött hozzánk egy magyar sportvezető, és a másodedzőnkön keresztül, aki a tolmácsunk is volt, megkérdezte, nem lenne-e kedvünk Urios Fonsecával együtt Magyarországon kézilabdázni. Számot cseréltünk, de semmi nem történt, én pedig el is felejtkeztem az egészről.

Két évvel később, a Japánban rendezett világbajnokságon annyit változott a helyzet, hogy egy csoportban voltunk a magyarokkal. A második játéknapon egy góllal kikaptunk tőlük, de nekem elég jól ment a játék, és a meccs után újra megjelent az öltözőnk előtt ugyanaz a sportvezető. Akkor már tudtam a nevét is: Hajnal Csabának hívták.

Kubában akkoriban nem volt profizmus, én is amatőrként kézilabdáztam, ezért ez az átigazolási ügy nem úgy ment, ahogy mostanában játékosokat adnak-vesznek. Először csak Fonsecát és engem akartak Európába igazolni, de aztán jött az ötlet, hogy 12 játékost, kvázi az egész válogatottat Magyarországra költöztessék egy amolyan hosszú edzőtáborba. Így kerültünk ide.

Pérez

Egy novemberi napon érkeztünk meg Veszprémbe. Hideg volt, olyan hideg, hogy én annyira még életemben nem fáztam, mint aznap, sűrű köd borult a városra, és már kora délután sötét volt. Egy lelket sem lehetett az utcákon látni már kora este sem. Nagyon nyomasztó volt, mert otthon egészen máshoz szoktunk. Nálunk kora este megelevenednek az utcák, az emberek zenét hallgatnak, táncolni járnak, vagy csak az utcai forgatagban sétálgatnak. Nagy váltás volt, és nagyon sok időmbe telt, mire megszoktam.

Megmondom őszintén, az első, de még a második veszprémi évem után is olyan erős honvágyat éreztem, hogy többször fontolgattam a hazatérést.

Nehézkesen indult az európai élet

Új volt nekem a profi sportolók élete is, de nem csak emiatt voltak gondjaim. Először is elég nehéz volt beilleszkedni úgy, hogy a csapat bemelegítésnek mindig focizott, én pedig a világ legrosszabb focistája vagyok. Szerencsére volt egy csomó délszáv is, így előfordult, hogy kosaraztunk, ami sokkal jobban ment. De volt más gond is: a nyelv.

Borzasztó nehéz nyelv a magyar, és annyira különbözik a spanyoltól, amennyire csak lehet, úgyhogy alaposan meggyűlt a bajunk a nyelvtanulással. Emlékszem, az első szó, amit megtanultam, az volt, amit a legtöbbször hallottam. A bazze’. Focizás közben, edzésen, vagy az öltözőben is minden második szó ez volt, úgyhogy azt gondoltam, ez biztos valami fontos szó lehet, ha ennyit használják. Szóval elég az hozzá, hogy nagyon nem ment könnyen az első két veszprémi év.

Amikor minden megváltozott

A fordulópontot egy Lemgo elleni mérkőzés hozta el. A német klub akkoriban abszolút topcsapatnak számított, de a Veszprém remek napot fogott ki, és legyőzte. A Március 15. úti csarnokban elképesztő hangulat uralkodott, én pedig korábban még soha életemben nem játszottam ennyi néző előtt. Azon a mérkőzésen megtudtam magamról is egy fontos dolgot: hogy nekem ez a legfontosabb. Rájöttem, hogy nekem erre van szükségem, én ezt akarom csinálni. Azt akarom, hogy az én nevemet skandálja ez a rengeteg ember. Hogy az én góljaimat ünnepeljék, engem tapsoljanak meg, amikor a meccs után kimegyek eléjük megköszönni a szurkolást. Azon a Lemgo elleni mérkőzésen dőlt el, hogy semmi nem tántoríthatott el a célomtól, hogy a legjobb kézilabdázó legyek.

ch4

Innentől kezdve már sokkal könnyebb dolgom volt. Lassan megszoktam az itteni életritmust, megszerettem a várost, és az embereket. Egyébként sokan mondják, hogy a magyar konyhát is nehéz megszokni, de nekem ezzel soha nem volt bajom, mindig szerettem az itteni ízeket. És persze ott voltak a szurkolók, akik nemcsak a csarnokban halmoztak el a szeretetükkel, hanem a pályán kívül is.

Egy nagy trófea hiányzik

Őszintén mondom, tökéletesen elégedett vagyok a pályafutásommal. Ugyanakkor amint ezt kimondom, máris eszembe jut, hogy azért van egy kis hiányérzetem. Szerettem volna megnyerni a veszprémi, illetve a magyar szurkolóknak valami igazán nagy trófeát.

A válogatottal több remek tornát is végigcsináltunk, ahol kevés hiányzott ahhoz, hogy éremmel távozzunk, de valahogy soha nem jött össze. Legyünk őszinték, nem is volt olyan erős csapatunk, amivel reális lett volna dobogós helyeken végeznünk, ezért utólag inkább büszkének kell lennünk, hogy többször is eljutottunk a legjobb négyig. De azért akkor eléggé megviselt, hogy ott volt a cél karnyújtásnyira, mégsem sikerült elérni.

ch3

A Bajnokok Ligájával, a veszprémi tábor Szent Gráljával, részben hasonló a helyzet. Eljutottunk a fináléig, és bár nagyon erős csapatunk volt, az a Magdeburg, ezt be kell ismernünk, erősebb volt nálunk. Emlékszem, akkor szinte elemésztett a fájdalom, hogy nem sikerült hazahoznunk a trófeát, de később már elfogadtam, hogy egy jobb csapat győzött le minket. Pedig micsoda buli lett volna az Óváros téren, ha sikerül!

A szurkolók tartottak Veszprémben

Veszprémben minden edzőmtől nagyon sokat tanultam, és szép lassan felvettem a nemzetközi kézilabda ritmusát is. Sikerült többször is sok gólt lőnöm nagy meccseken, így nem volt meglepő, hogy egy idő után elég sok megkeresésem volt. Hívtak nagy és gazdag klubok, amelyek európai nagyvárosokban működtek, de amikor eljátszottam a gondolattal, hogy váltsak, mindig eszembe jutott, hogy akárhova megyek, ilyen szurkolótábort úgysem találok máshol.

Márpedig ez nekem nagyon fontos volt. Lehet sok pénzt keresni, lehet trófeákat nyerni máshol, de olyan szurkolók, mint Veszprémben, sehol nincsenek. A gondolatmenet vége mindig ez volt: lehet, hogy máshol jobban megéri, de itt a legjobb érzés kézilabdázni.

Hogy csinálhattam ekkora butaságot?

A szurkolók szeretete sok mindenen átsegít, de azért vannak dolgok, amiket még úgy is nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy senki nem bántott, csak támogatást kaptam akkor is, amikor nagyot hibáztam.

Ha csak egyet kell kiemelnem, az nem is lehet más, mint a León elleni nyolcaddöntő. Ezerszer is álmodtam vele, és ha van a pályafutásomban meccs, amiért mindent megadnék, ha újra lejátszhatnám, az a 2012. márciusi nyolcaddöntő volt. Idegenben három góllal kikaptunk, de a visszavágón remekül játszottunk, és egy perccel a vége előtt három góllal vezettünk. Ráadásul emberelőnybe is kerültünk, így csak annyi lett volna a dolgunk, hogy lefuttatjuk a hátralevő időt, és továbbjutunk. Kivédekeztük a spanyolok támadását, én pedig fél perccel a vége előtt rossz helyzetből ellőttem a labdát, ami kivédett a spanyolok kapusa, indította Baenát, aki belőtte a ziccert, és kiestünk.

Emlékszem, napokig, talán hetekig a betege voltam az esetnek. Miattam estünk ki, akkora butaságot csináltam, amilyet egy rutintalan fiataltól sem várna az ember. Azóta is fáj a szívem, ha eszembe jut. Azt hiszem, ez már örökké el fog kísérni.

Most már mondhatom így: hazatértem

Amikor elmentem Katarba, tudtam, hogy nem örökre búcsúzom Veszprémtől. Most nagyon boldog vagyok, hogy újra itt lehetek - bár a hideget még mindig nem tudtam megszokni. Az, hogy most fiatalokkal dolgozhatok, nagyon fontos számomra, lévén soha nem gondoltam, hogy nekem klubmenedzserként, vagy valamilyen más irodistaként kellene munkát vállalnom. Nekem kell a szemkontaktus, kell az, hogy ott legyek a pályán, és segítsem a gyerekeket.

ch1

 

Szeretnék edző lenni. Rengeteg kiváló szakemberrel dolgoztam együtt, sokat tanultam tőlük, és most azért dolgozom, hogy ezt a tudást átadjam a fiataloknak. Ez tölti most ki az életemet - természetesen a családom mellett, ami mindennél fontosabb számomra.

Carlos Reinaldo Pérez, 2017 December