Kommentátor vagyok - Horváth Mariann írása

shadow

Minden foglalkozásnak vannak olyan pillanatai, amiért megéri csinálni. Lehet, hogy egy életben egyszer, lehet, hogy gyakrabban, mondjuk négyévente, vagy ennél gyakrabban is.

Így vannak ezzel a sportolók olimpia idején, de így van ezzel a statiszta, a kommentátor is, aki nehezen tudja függetleníteni magát egy-egy sportesemény drámájától. Drukkol valakinek, ismeri a valóság egy szeletét és így szívébe zár egy-egy versenyzőt, átérez egy-egy különleges szituációt.

És ha a verseny úgy dől el, hogy teljessé válik a dráma, amerikai módra happy end lesz a vége egy kilátástalan helyzetből vagy elképzelhetetlen meglepetés születik, ezek a kommentátori munka arany pillanatai.

Nem megkoronázása ez egy pályafutásnak, mint az olimpiát megnyerő sportoló esetén, de olyan csúcspontok, amikért érdemes a gályázást végigcsinálni, unalmas, tét nélküli, szürke eseményeket is közvetíteni, mert csak ezeken keresztül verekedve adatik meg a csoda.

Az a csoda, amikor beszélhet arról, hogy egy törékeny, a páros korcsolyázásban már öregecskének számító, ukrán születésű, majd pályafutása nagy részét német színekben végigkorcsolyázó Aljona Savchenko ötödik olimpiáján nyer, a negyedik helyről a dobogó tetejére korcsolyázva úgy, hogy a negyedik helyért nem ő, hanem a partnere rontása a felelős. Amikor elúszni látszik az, amiért 2014 bronzérme után folytatni akarta, de nem volt partnere, mert Robin Szolkowy belefáradt és abbahagyta a korcsolyázást.

Aljona Savchenko és Bruno Massot

Új pár után kellett nézni, talált egy középszerű francia fiút, mert nyilván a top versenyzők már foglaltak voltak és nekiálltak a nulláról felépíteni valamit 3,5 év alatt, amit a többiek 10-15 éve csinálnak. A korábbi világbajnoki címek megismétlésének a reménye nélkül dolgoznak, küzdenek, próbálkoznak, nehezítenek, aztán inkább könnyítenek, de tökéletesítenek, majd ott áll Aljona élete utolsó olimpiáján egy nála öt évvel fiatalabb tejfelesszájúval és várja, hogy a riválisok mit csinálnak. Mindenki ront. Az utolsó kettős, az oroszok, akiknek a korábbi partner is segíti a felkészülését, olyan nagyot, hogy semmilyen esély sincs arra, hogy nyerjenek, de Aljona még mindig nem hiszi el. Ül Bruno Massot-val, mereven nézik a kivetítőt, könnyes már a szemük, tudja már az eszük, de még nem hiszik el. És akkor megjelennek a pontszámok, ők pedig ettől kezdve hivatalosan olimpiai bajnokok! Bruno Massot kezet csókol és pontosan tudja, hogy a sors milyen kegyes volt, amikor 2014-ben ő lett a kiválasztott, Aljona Savchenko pedig elérte, ami akkor teljes lehetetlennek látszott. Néhány másodperccel később Thomas Bach, a NOB német elnöke ölelgeti az újdonsült német olimpiai bajnokokat, akik közül az egyik ukrán, a másik francia.

Van ennél hálásabb feladat, ekkora happy endet közvetíteni?

A NOB-elnök egyébként néhány nappal később boldogan gratulál Anna Veith-nek, aki Szocsi után megvédi az olimpiai bajnoki címét alpesi síben, női szuper óriás műlesiklásban. Egy sérülésből visszatérve, amire majdnem 2 év ment rá a pályafutásából, rengeteg szenvedés, kiégés, rehabilitáció, újrakezdés után most minden riválisát megelőzi és nyer. Nyer vajon?

Ester Ledecka

Mert a verseny még folyik azért és egyszer csak elindul valaki az outsiderek közül, nem rivális, mert egy 3 éve versenyszerűen síelő, bolondos hódeszkást ki tekintene ellenfélnek? Lejött a mezőny, mindenki lent van, aki számít, a továbbiak már csak formaság, amikor jön Ester Ledecka és az alpesi sí történetének soha nem látott meglepetését okozza: az egész mezőnyt megveri egy olyan számban, amelyben alig versenyzett eddig, de értékelhető eredménye akkor sem volt. Leér és nem hiszi el. Néz döbbenten, hogy mikor módosítják a kijelzőn az eredményt, mert ez csak tévedés lehet, ő egy snowboard aranyért jött, a sít csak polgárpukkasztásból gondolta volna, merthogy miért ne versenyezhetne valaki egy olimpián két számban is? Aranyérem lesz a vagánykodásból, egyetlen századmásodperccel győzi le a címvédőt.

Van ennél hálásabb feladat egy kommentátornak, ekkora meglepetést, a másik oldalról nézve ekkora drámát közvetíteni?

Aztán ismét a koripálya lesz a helyszíne az olimpia egyik legszebb történetének, Tessa Virtue és Scott Moir tangójának.

Gyönyörű, látványos, szívszorító film készült a párizsi Moulin Rouge életének néhány hónapjáról Nicole Kidman és Ewan McGregor főszereplésével abban az évben, amikor Tessa és Scott bronzéremmel mutatkoztak be a jégtáncosok kanadai bajnokságán, 13 évesen az újoncok között. 16 évvel később, 2018-ban ennek a filmnek a zenéje hangzik fel az olimpia jégtánc versenyének utolsó számaként, amikor a kanadaiak a második aranyérmükért táncolnak. 8 éve, mindössze 21 évesen győztek Vancouverben, de nem hagyták abba, ahogyan előttük oly sokan az olimpiai győzelem után. Maradtak és a következő években világbajnokok is lettek, majd Szocsiban megint esélyesként álltak fel az aranyéremért, de akkor a pontozók úgy gondolták, ők már nyertek, most legyenek olimpiai bajnokok az edzéstársaik.

Tessa Virtue és Scott Moir

Úgy tűnt egy darabig, ezzel az ezüsttel búcsúznak. Majd Phjongcshang előtt egy évvel visszatértek, hogy meglegyen a második olimpiai arany és egy olyan edzőpárost választottak maguk mellé, akik az akkori legjobbakat edzették. Ezzel komolyan felkavarták az állóvizet és valószínűleg nem kis feszültséget keltettek, bár ezt hivatalosan soha senki nem mondta ki, de nem nagyon lehet másként. Ez a feszültség volt érezhető a kűrjük alatt, a Moulin Rouge-tangó során, amikor ott volt a levegőben, hogy egy olyan szubjektív sport, mint a jégtánc, most kit favorizál? Akik már nyertek, de ez az utolsó (?) olimpiájuk, vagy akik még nem, de még nagyon fiatalok, nyerhetnek később is.

Soha tangót így még nem táncoltak talán. Két fiatal, akik a jégen kívül nem alkottak egy párt – leszámítva azt a 8 hónapot, amikor Tessa 7, Scott 9 éves korában „jártak” -, de akikről kezdetektől sütött, hogy olyan szorosan tartoznak össze, mint bajtársak a háborúban, testvérek a bajban, madárfiókák a fészekben. Ahogy egymásra néztek, ahogy óvta Scott Tessát, ahogy vigasztalta Tessa Scott-ot, ahogy őszintén átölelték egymást, ahogy BARÁTOKként léteztek.

Voltak már emlékezetes jégtáncosok a sportág történetében, akik profik voltak és elértek a csúcsra, de a legtöbb vagy összeszorított foggal, „guggolva is kibírom most már”-érzéssel csinálta végig és az olimpiai bajnoki cím után hanyatt-homlok menekült a társától, vagy feleségül / férjül vette azt, mert a szerelem is összekötötte őket. Tessa Virtue és Scott Moir barátokként nyerték meg az olimpiát, olyan egységben, harmóniában, tökéletességben, tisztán és őszintén korcsolyázva, mint előttük senki, mint akikről Márai Sándor mintázhatta a legőszintébb emberi érzés leírását: „A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

Hát van ennél hálásabb feladat, ezt megélni és erről beszélni?

Horváth Mariann, hatszoros világbajnok vívó, az Eurosport kommentátora, 2018. február