Már mi sem edzettünk jól, és a szakadék azóta csak egyre mélyül - Esterházy Márton írása

shadow

Én rúgtam a magyar futballtörténelem utolsó előtti világbajnoki gólját. Már mi sem úgy jöttünk haza Mexikóból, hogy rózsásnak tűnt a helyzet, de az eszünkbe sem jutott, hogy a következő hét világbajnokságon nem lesz ott a magyar válogatott. Én akkor 30 éves voltam, és személy szerint úgy gondoltam, még egy Eb biztosan, de talán még egy vébé is benne van a pályafutásomban. Végül csak félig lett igazam, hiszen 36 évesen vonultam vissza, csak közben se Európa-bajnokságon, se világbajnokságon nem járt a magyar válogatott. Esterházy Márton vagyok, és játékos voltam. 

A futball a feltalálása után sok éven keresztül a tehetségről szólt. Arról, hogy ki bánik jobban a labdával, ki passzol, ki lő jobban. Meg persze arról, hogy ki tud tizenegy játékosból olyan csapatot csinálni, amelyiknek a tagjai a legjobbat hozzák ki egymásból. 

Aztán teltek-múltak az évek, és egy idő után már kevés volt, hogy nálad voltak a legtehetségesebb, legügyesebb, legtechnikásabb, legfifikásabb játékosok. Nem mondom, igencsak hosszú folyamat volt, mire eljutottunk odáig, hogy Didier Deschamps francia szövetségi kapitány húszfős stábbal utazott ki a 2018-as világbajnokságra, de az utóbbi évtizedekben már minden ebbe az irányba mutatott. Talán túlzás, hogy tudomány lett a futball, de az biztos, hogy jelentős eredményeket ma már csak azok tudnak elérni, akik mögött komoly szakemberekből álló stáb áll. 

Minden a kiválasztással kezdődik

Szerintem mi már itt elkövetjük az első hibát: egyszerűen nem megfelelő szinten értenek hozzá azok, akik a kiválasztást végzik. A körülményekben sokat fejlődtünk az én időm óta, de a hozzáértés színvonala jelentősen csökkent. Szüleid magasak, fiam? Oké, akkor te is az leszel. Annak idején bevett gyakorlat volt, hogy hívták a szülőket is a próbajátékokra, mert hát két pigmeusnak a gyermeke nem lesz egy égimeszelő. 

Kevesen tudják, de én 16 éves koromban abbahagytam a futballt, mert túl kicsi voltam (mindössze 159 cm). Aztán hirtelen megnyúltam, és 18 évesen már újra futballoztam, Csillaghegyen az ötödosztályban… Péter bátyámmal. Mi voltunk az akkori Yorke és Cole (a MU után szabadon).

Csillaghegyi csatársorCsillaghegyi csatársor Fotó: Hosszabbítás

Igen, a bátyámmal. 

[A cikk megjelenését megelőző napon volt a második évfordulója, hogy itt hagyott minket a kortárs magyar irodalom egyik legnagyszerűbb írója, Esterházy Péter - a szerk.]

Ehhez képest most egy fiatal focistának mérik a vitálkapacitását, a csontozatát, az állóképességét, vérkeringését, regenerációs idejét, stb. és pszichiáter foglalkozik velük, ha kell. Szóval körülményekben felvesszük a versenyt, de amíg a mostani állapotok uralkodnak az utánpótlásban, addig nem jutunk előre, és tovább neveljük azokat a futballistákat, akik egy bizonyos szintig elvihetnek minket, de annál feljebb - számos okból - biztosan nem. 

Az a helyzet, hogy nemcsak a futball változott sokat, hanem az azt körülvevő világ is. A mostani gyerekekből sok alapvető tulajdonság hiányzik, de még ez sem akkora baj, mint a merítés folyton csökkenő mérete. 

Annak idején, amikor a KSI-ben játékostoborzót tartottak, az mindig napokig tartott, annyi gyerek volt, most pedig lasszóval kell összefogdosni a srácokat. Nem is olyan régen Dárdai Pali nyilatkozta, hogy a Herthánál is több napig tart a játékostoborzó, annyi gyerek akar focizni. és komoly szakmai stáb felügyelete alatt zajlanak a foglalkozások. Másképp szerintem nincs is értelme ezt csinálni. 

Gyerekválogató BerlinbenGyerekválogató Berlinben Fotó: Herthabsc.de

Vicces visszagondolni rá, hogy már annak idején is voltak scoutok. A KSI-s válogatókon mindig ott volt néhány hozzáértő, 60-70 év körüli bácsi, akik az Újpest, a Fradi és a többi csapat megfigyelői voltak. Akire ők ráböktek, büszke lehetett magára. 

A teniszanyukákból a focistaapukákig 

Nemrég az egyik barátomat majdnem kirúgták az utánpótláscsapattól, ahol dolgozik, mert figyelmeztetett egy gyereket a helyes viselkedésre. Ne sírjon, ha megrúgják, ilyesmikre kell gondolni. A felháborodott szülők meg ahelyett, hogy megkérdezték volna a fiút, miért ő kapott egyedül figyelmeztetést, egyből mentek reklamálni az utánpótlás vezetőjéhez és kis híján kirúgattak egy elismert szakembert. Hihetetlen, hogy mik történnek, de nem egyedi esetről van szó.

Mind hallottunk már olyan történeteket, hogy a vállalkozó apuka a csapatba fektetett pénzéért cserébe azt kéri, hogy az ő gyereke mindig játsszon. Így kerül a csapatba a kövér, ügyetlen fiú, a tehetséges meg ül mögötte a kispadon. 

El kell mondani a szülőknek, hogy azzal teszik a legjobbat a gyereküknek, ha hagyják őket önfeledten sportolni, és semmibe nem szólnak bele. Legalábbis az edzésmódszerekbe ne! Otthon viszont nyugodtan nevelhetik a gyerekeiket alázatra, tiszteletre, munkára, jó modorra, és így tovább, hiszen ez a feladatuk része. Mondjuk a normális szülőknek ezt mondani sem kell. 

Nem most kezdtünk el lemaradni 

Az edzésmódszertan tudománnyá vált, és mi még most is csak kapargatjuk a felszínt. Pedig nemhogy mi, akik európai ranglistavezetőként utaztunk ki a '86-os vébére, hanem már a '70-es években Göröcs Titiék is sokszor mondták, az ellenfeleken érezték, hogy kezdenek gyorsabbak lenni, erősebbek, erőszakosabbak, és hogy lehetne ennél többet és jobban edzeni. Akkor még azonban más volt a futball, sok mindent lehetett ellensúlyozni technikai tudással. 

De azért én azt vallom, hogy ha már korábban jobb minőségűek lettek volna az edzések, azért csak nyertek volna valamit a magyarok, akinek a tehetségétől elalélt a világ. Hány világklasszisunk volt a 30-as évektől kezdve, (Zsengellér, Puskás, Bozsik, Hidegkuti, Sándor Csikar, Kocsis, Tichy, Albert, Göröcs, Bene, Mészöly, Varga Zoli, Kocsis Lajos, és még folytathatnám a sort, beleborzongok, amikor leírom ezeknek a világklasszisoknak a nevét) mégis válogatott szinten olimpiai-, klubszinten pedig Vásárvárosok Kupája-címig jutottunk, amik, lássuk be, azért nem azt a minőséget képviselik, aminél ne tudtak volna jobbat a magyarok. 

Brazilverésre készülveBrazilverésre készülve Fotó: Nemzeti11

Főleg úgy, hogy az olimpián a legtöbb nyugati ország a ZS-sorral játszott, mert profik nem szerepelhettek. Volt olyan Újpest, aminek a cserepadján is klasszisok ültek, mégsem nyertek BEK-et, de volt óriási MTK, és hatalmas Fradi, meg Honvéd is, de egyik sem tudott nyerni a nemzetközi mezőnyben. És nem a játékosok tudása hiányzott, afelől nyugodt lehet mindenki! A válogatottunk kétszer játszott vb-döntőt, mindkétszer kikapott...

Jó dolog szaunázni, de edzeni is kéne

Az én generációmban is több volt, akkori csapattársaim közül többen is hozzám hasonló élményeket szereztek, amikor külföldre igazoltak. Franciaországban, Svájcban, Görögországban, Ausztriában már olyan intenzív munka folyt az edzéseken, amiről 

egyből eszembe jutott Göröcs Titi, ahogy azt magyarázza, hogy a szaunázás is jó, de azért edzhetnének kicsit többet, mert a meccsen a falábúak elnyomják testtel.  A mi generációnk áldozatává vált ezeknek a speciális, kommunista időkből eredő "lötyögés a semmibe”-típusú edzéseknek. És már sosem tudjuk meg, mi jöhetett volna ki belőlünk. 

Mára a technikai tudás nem több egyszerű alapkövetelménynél, csak mi élünk a saját kis buborékunkban, ahol könnyes szemmel emlegetjük a régi nagyokat. Szép, ha visszahúzod az ötösön a védő mellett, és bevágod, de a modern futball korában erre már senki nem emlékszik. Mi pedig megragadtunk ott, valahol a '70-es években. Na, nem arra gondolok, hogy a játékosokat még mindig forró vízbe ültetik a meccsek után, és nem adnak nekik inni, mert azt gondolják, hogy az izzadás rossz. (Nem viccelek, ez tényleg így volt, nem véletlenül volt sok játékostársamnak valamiféle vesebaja.) 

A foci és az élet is sokat változottA foci és az élet is sokat változott Fotó: Honvedfc.hu

Szóval most már biztosan tudják, hogy mit kellene csinálni, de valahogy nincs eredménye továbbra sem. A mai játékosokat jeges vízbe ültetik az edzések és meccsek után, minket meg vittek a Rudasba vagy a Szecskába, a meleg vízbe… ennyit azért nem változott az emberi test, két évtized alatt. Az AEK-nál edzés közben megálltunk, ittunk, majd edzettünk tovább. Az első alkalommal nem hittem a szememnek, hogy ilyen van. Nálunk leadtál 2-3 kilót egy edzésen, majd ihattál maximum fél liter vizet, egy polivitaplex vitaminnal. Attól mondjuk szép sárgát pisiltél, de hogy mi volt benne, azt jobb nem feszegetni. 

Én összesen nyolc évet játszottam külföldön, és mondhatom, elég nagy sokk volt kikerülni Görögországba. Az az edzésmunka, amit az AEK-nél végeztünk, felnyitotta a szememet azzal kapcsolatban, ami itthon folyt.  Kétszer-háromszor annyit edzettünk és sokkal dinamikusabban, mint itthon. 

Egykori AEK-játékosokkal AthénbanEgykori AEK-játékosokkal Athénban Fotó: Esterházy Márton

Én akkor már 29 éves voltam, de bírtam, és újra és újra felmerült a kérdés: hová juthattunk volna, ha már 18 évesen ennyit és így edzettünk volna? 

Eltelt azóta sok-sok év, de nem érzem, hogy szakmailag sokkal közelebb kerültünk volna azokhoz, akiket utolérni remélünk. Azt hisszük, hogy közelítünk a legjobbakhoz, közben nem vesszük észre, hogy ők is fejlődnek. Csak egy kicsit gyorsabban. mint mi. A távolság pedig egyre nő közöttünk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. 22-es csapdája, ördögi kör...

Azok a varázslatos '90-es évek 

Ahogy én látom, a futball, illetve a körítés, a háttér a '90-es években indult ugrásszerű fejlődésnek. Akkortól érte el már az átlagos futballisták teljesítménye is azt a határt, ahonnan már egyszerűen muszáj szakértőkből álló, óriási stábot fenntartani egy csapat mögött. Kezdve a regenerációtól, az izommunkán, a dinamikán át az állóképességig.

A 86-os vébé nem sokban hasonlított a mostani tornákraA 86-os vébé nem sokban hasonlított a mostani tornákra Fotó: Europress/AFP

Innentől kezdve nem kell nagy oknyomozónak lenni, hogy lássuk: azóta hozzá se szagoltunk a világbajnokságokhoz. Arról van szó, hogy nem bírtuk a változás tempóját, és lemaradtunk. Hogy milyen volt ez a tempó, azt azzal tudnám a legjobban leírni, hogy mi 1986-ban lepukkant stadionokban, gyakran félházak előtt rendezett világbajnokságon játszottunk, néha olyan talajon, hogy nem hittem el. Nem gyepen játszottunk, hanem puha, mohás szivacson. Mintha egy nagy puha szőnyeg lett volna az egész pálya. Négy évvel később pedig az olaszok új stadionokat építettek, emlékezetesen jó tévéközvetítést adtak a tornáról, ahol telt ház volt a stadionokban, és milliók nézték tévén keresztül. 

Ott, a kettő között lépett meg előlünk végleg a futball, még ha lemaradásunk már előtte is volt. Más kérdés, hogy a mi hátrányunk még egyáltalán nem volt a maihoz mérhető. Létezett, ott volt, éreztük, de nem voltak olyan kézzelfogható jelei, mint az elmúlt évtizedekben. 

Nekünk azért még volt két klasszisunk a vb-csapatban, a Döme [Détári Lajos] meg a Nyíl [Nyilasi Tibor], és volt egy csomó nemzetközi szinten is jónak mondható játékosunk. Akkoriban az NB II-ben is rengeteg jó futballista szerepelt, most pedig nemcsak az NB I-ben nehéz jó játékost találni, de a válogatottnál sincs már jó ideje senki, akitől megemelkedne a pulzusom. 

Cserejátékosoknak kéne irányítania a válogatottat? 

Csak nézzük meg, milyen csapatokig tudnak eljutni a fiaink, miközben már a legapróbb országoknak is van legalább egy futballistájuk valamelyik topklubban. Nekünk meg nincs. Arról már kár is beszélni, hogy a válogatottban meghatározó játékosaink néha a külföldi másodosztályú klubban cserék, néha a cserék cseréi. Aztán itthon meg nekik kellene irányítani a Nemzeti Tizenegyet… Elgondolkodtató, nem? 

Gyártjuk a középszert a külföldi másodosztályok számára. Pedig lefogadom, hogy nincs kevesebb tehetségünk, mint bárki másnak, mégis egyedül nekünk nem jön össze. Mit álmodozunk itt világbajnokságról, amikor ezt a vébét elnézve nem is tudják olyan magasra emelni a létszámot, hogy beférjünk? Nyolc év múlva felemelik a létszámot 48-ra. Na, és? A mostani vb-ről lemaradt: Hollandia, Olaszország, Csehország, Ausztria, meg még jó néhány izmos válogatott. Ki gondolja komolyan, hogy ezeket a csapatokat megverjük a selejtezőkön?

Amikor még Andorra is nagy falatAmikor még Andorra is nagy falat Fotó: MTI

Túlzott elvárások, realitásérzék nélkül. És most már azt sem lehet mondani, hogy nincs pénz fejlesztésre. Az a baj, hogy nem engedjük be a jó tudást, pedig nem nehéz rábökni azokra a helyekre, ahol valamit átkozottul jól csinálnak. De belőlünk valamiért a bőség sem a jót hozza ki, mert ebből is csak az van, hogy ha nincs követelmény, akkor nincs teljesítmény sem. Se számonkérés, se felelősök, se szembenézés a hibákkal. 

Ha nekem van egy alkalmazottam, akinek 20 ezer eurót fizetek, de a munkája ötezret sem ér meg, akkor melyikünk a hozzá nem értő? 

Hiányzik az alázat, az önkritika, önbecsülés, a szakszerű munka. Sok játékos csak a csillogást látja a sztároknál. Zselés haj, magasszárú Nike cipő, Rolex, Lamborghini. De hogy ebben mennyi munka, lemondás, alázat van az senkit sem érdekel. Nem szerencsés csak a játékosokon elverni a port, számon kérni az eredménytelenséget, miközben hiányzik a stratégiai szemléletváltás, nem megfelelő irányba halad a mentalitás, nem tudjuk megragadni a lényeget. A lényeg pedig roppant egyszerű: szakmaiság, munka, alázat, szorgalom, kitartás, lemondás, tisztelet, és ezek sok-sok éven keresztül, nap mint nap.

Esterházy Márton, 29-szeres válogatott labdarúgó, 2018. július