Olimpiai bajnok akartam lenni, de sífutó lettem - Kónya Ádám írása

shadow

Olimpiai bajnok akartam lenni.

Van egy két évvel idősebb bátyám, mindenben az ő nyomdokaiban akartam járni. Ő elkezdett úszni kisgyerekként, úgyhogy egy évre rá én is mentem. Persze két-három tanmedencés próbálkozás után csak álltam a medence partján és üvöltöttem. Amint be kellett volna ugrani a medencébe, rohantam anyához, aki egy üvegfal mögött figyelt, én meg ütöttem az üveget, hogy nem akarok úszni.

Mondtam a szüleimnek, hogy hagyjanak békén, majd ha hatéves leszek, magamtól el fogok menni és úszó leszek. Nem is erőltették tovább.

A hatodik szülinapom után egy nappal tényleg elkezdtem úszni. (Előző nap pont belepiszkított valaki a vízbe.) Onnantól kezdve egy hangom nem volt.

Szóval úgy mentem le az uszodába, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Minden hétvégén megnéztem videókazettán Egerszegi Krisztinát. Élsportolónak készültem, sokat edzettem. Az úszást nem mindig szerettem, de szerettem az érzést, hogy sportoló vagyok, hogy egy picit más vagyok, mint a többiek. A sportolástól többnek éreztem magam.

Persze nagy sikereim nem voltak az úszásban, mert nagyon kicsi, vékony és gyenge voltam.

17-18 évesen nőttem meg, addig én voltam a legkisebb az osztályban. Mindig mentem a bátyám után, így az úszásból triatlon, aztán duatlon lett, végül pedig az atlétikánál kötöttem ki. Ott voltam a legjobb: magyar bajnokságon többször is dobogón álltam, csapatban győztünk is.

Volt sikerélményem.

Érdekes, mert sohasem az eredmények érdekeltek. A legtöbb fiatal sportoló eredmény hiányában elveszíti a motivációt és a lendületet, majd rövid időn belül abbahagyja a versenysportot.

Viszont én kiskoromtól kezdve abban hittem, hogy ha ügyes vagyok, és sokat edzem, akkor abból majd lehet valami. Gyerekkori edzőim, Anikó néni és Laci bá', és persze a szüleim elhitették ezt velem. Amíg azt éreztem, hogy ebből lehet valami, addig volt motivációm is.

Aztán tizenöt évesen kimentem Schladmingba. A bátyám akkor tizenhét éves volt, és egy évre Argentínába költözött egy cserediák programmal. A szüleim megígérték, hogy majd én is mehetek egy évre külföldre iskolába és nyelvet tanulni, megismerni egy új kultúrát.

A bátyámmal viszont nagyon szoros kapcsolatban voltunk, szóval azt mondtam a szüleimnek, hogy én vele egy időben szeretnék külföldre menni, hogy ne legyünk két évig távol egymástól. A szüleim hallottak egy osztrák síiskoláról. Meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam az atlétikát, de ott csak sísportok közül lehetett válogatni.

Bár jó lesikló vagyok, hiszen a családommal gyerekkoromban sokat jártunk Ausztriába síelni, tizenöt évesen már túl idős voltam volt ahhoz, hogy bármire is vigyem alpesi sízőként. Meg amúgy is hiányzik belőlem az a vakmerőség és adrenalinhiány, ami ahhoz kell, hogy valaki 130 km/h-val száguldjon le egy havas lejtőn. Maradt a sífutás.

Ez a két kedvenc sportom kombinációja: atlétika és síelés.

A sífutásról nem tudtam sokat, de ismertem a sportágat. Még veszprémi úszóként, hét-nyolcévesen minden évben elutaztunk egy szlovák sífutó edzőtáborba, hogy állóképességi edzéssel egészítsük ki az úszó edzéseket. Sem az edzőink, sem mi nem tudtunk semmit a sífutásról, csak az volt a lényeg, hogy minél fárasztóbb legyen és javuljon a kondink.

Ezer éves, soha nem vaxolt, devecseri turkálós cuccokkal mentünk ki. Nem lógtam ki, mert szinte senkinek nem volt rendes felszerelése.

Miért is lett volna egy nyolcéves gyereknek normális sífutó felszerelése a Balaton partján?

Az enyém kimondottan gyenge volt. A cipőm talpa annyira el volt öregedve, hogy eltört, és mindig ragasztani kellett, vagy belement a hó. A tábor közepétől általában csak futottam a többiek mellett. Szenvedés volt, nem szerettem.

 Mégis ott álltam évekkel később, és felvételizni készültem egy schladmingi iskola sífutó tagozatára.

Április 7-én volt a felvételi. Nem is tudtam sífutni, hiszen utoljára nyolcévesen volt rajtam sífutó léc, és akkor sem akadt olyan, aki megtanítson. Bozsik Annával elvégeztünk egy gyorstalpalót, két táborában is voltam, ahol megpróbáltak felkészíteni a felvételire.

Ám annak még köze nem volt a sífutó versenysporthoz.

A kétnapos felvételi első napján minimális erőfelmérést végeztek és voltak koordinációs gyakorlatok. Délután felmentünk Ramsauba, ahol a sífutó felvételi volt. Csináltak egy kisebb sprintversenyt, de inkább a technikát figyelték. Nagyon le voltam maradva a többiektől.

Későbbi edzőm, Helmut Fuchs a visszafelé vezető buszúton odajött hozzám és megkérdezte, hogy mennyit voltam eddig havon.

Tizennégy napot – mondtam.

Mármint idén? – kérdezte.

Nem, összesen.

Láttam a döbbenetet az arcán. Ekkor jött rá, hogy ahhoz képest elég jól mentem.

A második napon 3000 méteres futás volt terepen. Ott mindenkit elvertem, felvételi csúcsot futottam.

Végül nem vettek fel. Aztán mégis akadt egy osztrák srác, aki biatlonos akart lenni, de csak a sífutókhoz került be. Ezért visszamondta, így én kaptam a megüresedő helyet.

Egy évre mentem ki, hét év lett belőle.

Nyáron már edzőtáboroztam Schladmingban, hogy kicsit felzárkózzak. Helli edzőm meghívott magához egy hétre, ott laktam a házában a családjával együtt, napi kétszer edzettünk és technikáztunk. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert plusz figyelmet szentelt rám azért, hogy minél hamarabb beérjem a többieket. Nagyjából két évbe telt, mire eljutottam odáig, hogy a versenyzés során a technikám már nem hátráltatott. Legalábbis nem annyira.

Szuper kollégiumba, szuper iskolába kerültem. Borzasztó kedvesek voltak a tanárok, akik mindenben segítették a németül alig tudó kissrácot. A nyelvet is megtanultam, és jól éreztem magam.

Edzőtáborként fogtam fel, úgy gondoltam, hogy attól csak jobb leszek, ha végigcsinálom, és közben még tanulok is. A családomtól is csak támogatást és szeretetet kaptam. Látták, hogy jó helyen vagyok, boldog vagyok, nem vagyok elveszve. Hazajárhattam két-három-négyhetente.

Rövid idő múlva már annyira benne voltam a sífutásban, hogy tudtam, ezt akarom csinálni versenyszerűen, és ez lesz az én sportom.

A második évben volt egy edzésem. Hegyi edzés volt, felfelé futottunk. Az egyik srác mellettem ment, rám nézett és azt mondta: Úgy nézel ki, mint egy sífutó. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt. Onnantól én is sífutóként gondoltam magamra. Persze még nem voltam az, de az érzés már megvolt.

Az iskola sémája a sportolók kinevelésére épült. Sokszor rövidített hetünk volt a suliban, a tanórák hétfőtől szerdáig tartottak, így csütörtöktől négy napon át mehettünk edzőtáborozni, vagy a helyszínen edzettünk. Sokat fejlődtem, évről évre.

Két év után Hellitől Güntherhez kerültem, aki a nagyokat edzette. Ez egy jel volt, hiszen a többieknek általában két évnél több kellett ahhoz, hogy átkerüljenek a nagyokhoz. A második évben nagyon jó formába lendültem, az utolsó versenyen hatodik lettem és megelőztem olyan csapattársamat is, aki nálam sokkal jobb volt.

Nagyon motivált voltam, nagyon fel akartam kerülni a nagyobbakhoz, ez volt az a cél, ami előre vitt.

Az érzés, ami mindig is hajtott: hogy lehet ebből valami.

Azzal a tudattal nőttem fel, hogy a nagyokkal mindig el kell futni, mert különben nem lesz az emberből semmi. Utólag már persze látom, hogy ez nem teljesen így van.

Átkerültem a nagyokhoz, és ott is sokat fejlődtem. Ám három év után jött egy komoly mélypont. Azt éreztem, hogy nem lépek előrébb. Ugyan soha nem fordult meg fejemben, hogy abbahagyjam, de megfogalmazódott bennem, hogy ennek így nincs értelme. Hogy valamit kellene kezdeni magammal és a környezetemmel, mert megszűnt bennem az érzés, hogy ebből lehet valami.

Sokat betegeskedtem akkor, szinte minden hétvégén. Nem is szabadott volna edzenem és versenyeznem, hiszen állandóan visszaestem. Aztán vége lett a télnek, és úgy döntöttem, hogy csinálok egy nagyobb pihenőt. Ám a következő évben sem ment, nem volt jó a közérzetem.

Edzéstematikailag az az időszak nagyon más volt, mint az atlétika, nekem pedig ez nem feküdt. A sítechnikám ugyan fejlődött, és meg is erősödtem, de az állóképességem és a keringésem nem lett jobb.

Muszáj volt változtatnom. Abbahagyni nem akartam, nem adtam fel, de váltásra volt szükségem. Megkerestem újra Szabó Lászlót. Vele már atléta koromban is edzettem, és nagyon jó emlékeim voltak az edzéstechnikáról. Laci bával sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy nagyon hasonlóan látjuk azt az edzéstematikát, ami szerintünk előre vinne. Ő nem sífutó szakember, nem is nagyon ismerte ezt a sportágat. Mégis úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Elkezdtünk együtt dolgozni, az egyéves közös munkából végül olimpiai ciklus lett.

Szépen jött a fejlődés évről évre, és kezdtem azt érezni, hogy a technika eljutott egy bizonyos szintre, ahonnan nagy léptékben már nem lehet feljebb kerülni, viszont a fizikai előrelépés miatt javultak az eredményeim. Ez újra motiválni kezdett, és elkezdtem újra jobban érezni magam a hétköznapokban. A leharcoltságból felszabadultság lett, fizikailag megerősödtem, és ez nagyon komoly biztonságot adott.

Laci bá' kezei alatt értem el az olimpiai A-szintet 2016 decemberében. Ekkor voltam csúcsformában. Volt két-három hétvége, amikor nagyon erősnek éreztem magam. Akkor futottam először 100 pont alatt, majd jött a 70 pontos verseny, ami a legjobb FIS-pontszámom azóta is.

A 100 pont alatti eredmény mindig is álomhatár volt számomra, amit nagyon sokáig üldöztem. Egyrészt az az olimpiai szint, másrészt a 100 pont alatti futás már tudásban is a következő lépcsőfoknak számít. Két éven át ott voltam a közelében, de valahogy nem jutottam át a határon.

Aztán áttörtem ezen a kapun, és akkor éreztem először igazán, hogy ebből tényleg lehet valami. Nem volt hirtelen, váratlan dolog az olimpiai kvalifikáció. Már régóta a közelében jártam, és tudtam, hogy egyszer majd meglesz.

Hatéves korom óta olimpiai bajnok akartam lenni. Aztán, ahogy sífutó lettem, nyilvánvalóvá vált, hogy erre nincs sok esély. Persze még mindig olimpiai bajnok akarok lenni, mert ez egy túl régóta dédelgetett álom ahhoz, hogy kidobjam. Túlságosan szeretek álmodozni.

Most pedig itt vagyok a téli olimpián.

Kiskoromban ezzel keltem, ezzel feküdtem. A mélypont során azonban az élénk olimpiai gondolatok kicsit eltompultak. Érdekes dolog ez. Nagy vágyam, hogy legyen egy nagyon jó szereplésem az olimpián, de meg kellett tanulnom reálisan látni a helyzetemet, és emiatt muszáj volt tompulnia az olimpia álmoknak. Mert különben magamat csapom be. Új célok fogalmazódtak meg bennem, amiknek az elérése reális és boldoggá tesz.

Most, ahogy közeledik, egyre többet gondolok rá.

Most, hogy közeledik, és egy-két verseny nem úgy sikerült, ahogy terveztem, még többet gondolok rá.

A kijutás utáni hetekben jött egy komoly mélypont. A forma egyszer csak eltűnt, minden szenvedés lett. Pedig, basszus, azt hittem, hogy most már mindig olyan lesz, mint akkor, amikor megfutottam az olimpiai szintet. De a sífutás nem ilyen.

Februárban a lahti világbajnokság előtt öt nappal kezdtem újra formába lendülni, és végül szereztem két 61. helyet.

Ebben a szezonban ugyanez volt a helyzet. Decemberben erősnek gondoltam magam, aztán januárban megint hanyatlott a formám, magamban legalábbis így éreztem. Edzésmennyiséggel, résztávozással, könnyítéssel, gyorsítással lehetett szabályozni, hogy pont az olimpiára lendüljek formába, de ez persze nem mindig kiszámítható.

Az utóbbi két szezon viszont azt bizonyította, hogy képes vagyok a fontos versenyekre összeszedni magam.

Ez az egyetlen dolog, ami miatt izgulok kicsit. A legjobbamat, vagy a legjobbamhoz közeli teljesítményt szeretnék futni Phjongcshangban. Ha ezt meg tudom csinálni, elégedett leszek.

Én vagyok Veszprém megye első téli olimpikonja, egy srác, aki a Balaton partján nőtt fel. Nem gondolom, hogy ez különlegesebb, mint például az, ha az úszócsapat tagjaként jutottam volna ki a nyári olimpiára. Magyar úszónak óriási dicsőség olimpián szerepelni, Egerszegi vagy Darnyi nyomdokaiban járva. Nálunk ilyen nincsen. Magyar sífutóként kijutni az olimpiára inkább egyedi dolog, hiszen ebben a sportágban mi mediterrán országnak számítunk. Nálunk nincsenek nagy magyar felmenők és ikonok. Nincs meg a hovatartozás, ami más sportágakban megvan.

De pont ettől érzem magam egyedülállónak.

A sportpályafutásom nagyon különleges, mert volt szerencsém 18 évesen, három év után sífutás után az oslói világbajnokságon elindulni. Minden versenyen több tízezer néző volt, az utolsó napon százezer ember jött ki. Az a hangulat leírhatatlan volt. Aztán Falunban és Lahtiban is ott voltam a vébén.

A legjobb sífutó helyeket már kipipáltam.

Egészen a mai napig úgy voltam vele, hogy ennél nagyobb dolog úgysem jöhet.

Mindenki azt mondja, hogy az olimpia azért más. El sem tudom képzelni, hogy maga a verseny nagyobb lehet egy oslói világbajnoki versenynél. A körítés viszont tényleg teljesen más.

Próbálom élvezni a megnyitót, az itt eltöltendő napokat. Lazán akarok futni, a versenyre a lehető legjobban fel akarok készülni. Körültekintően, nyitott szemmel akarom átélni az élményt. Nem akarok nyomást helyezni magamra, mert akkor sem magamnak, sem másnak nem tudok majd megfelelni. Motiváltan akarok hazatérni.

A magamfajta sífutó esetében azonban van feljebb, mint az olimpia. Teljes jogú világkupa-versenyző akarok lenni, minden hétvégén ott lenni a legjobbak között. Példaképemmel, Petter Northuggal rendszeresen együtt futni, szerepelni az Eurosport hétvégi közvetítéseiben. A legfőbb célom most már az, hogy ott legyek közöttük, az első harminchoz szeretnék tartozni. Elérhetőnek látom.

Mert van ennél feljebb is. Feljebb mindig van.

Kónya Ádám, sífutó olimpikon, 2018. február