Volt olyan sánc, ahonnan még én sem mertem leugrani - Kelemen Zoltán írása

shadow

A hit az nagyon kellett. El kell hinned, hogy síugró vagy. Másképpen nem ment.

Mielőtt elkezdtem a síugrást, nem is tudtam rendesen síelni. Pedig későn kezdtem, nyolcadik előtti nyáron a strandról mentünk át megnézni, ahogy a kenyérhegyi sáncon versenyeznek a budapesti ugrók. Így szerettem bele a sportágba. Aztán szeptemberben, 14 évesen vágtam bele. Előtte persze már síelgettem Kőszegen, tűlevélen, szalmán, aztán műanyagon, de hát akkor még csak tiszta fa lécünk volt, nem is volt a szélén vas sem. Ez azért nem nevezhető igazi síelésnek.

A legnagyobb problémám az volt, hogy műanyagon tanultam meg síelni, amikor elkezdtem az ugrást. Így behozhatatlan hátrányom volt azokkal a sí-nemzetből érkezőkkel szemben, akik szinte a járással együtt tanulták meg azt, hogyan kell a sílécet vezetni, igazi havon. Ezt a hiányosságomat soha nem tudtam pótolni. Emiatt az egész pályafutásom alatt szenvedtem.

Sokan azt hiszik, hogy ahhoz kell bátorság, hogy az ember le merjen csúszni egy sáncon. Valójában viszont ahhoz kell, hogy nagyot tudjon ugrani. Az ugrókat ugyanis soha nem mások küldik fel az egyre nagyobb sáncokra. A gyerekek sem nagy sáncokon tanulnak, hiszen eleinte 4-5 métereket ugranak, aztán fokozatosan mennek feljebb.

De mindig a kissrác akar feljebb menni. 

Nem az edző mondja, hogy menjünk a nagyobb sáncra, hanem az ugró. Amikor eljut arra a szintre, amikor érzi, hogy ő már szeretne nagyobbat ugrani. Az ugrás nagyon komoly adrenalinnal jár, és nagyon-nagyon bele lehet szeretni ebbe az érzésbe.

Addig, ameddig megy minden, mint a karikacsapás, semmi gond nincs. De az első bukás után már mindenki óvatosabb.

Ha síugróversenyt nézünk, olyan egyszerűnek tűnik a dolog. Mindenki ugyanolyan szerelésben van, szépen ugranak egymás után. De amikor hibázik valaki, akkor derül ki, hogy mekkorákat lehet esni. Hogy milyen erők mozognak ott fent, amikor valaki 90 kilométeres tempóval kirepül egy három-négy méter magas síugrósánc asztaláról, és megkezdi a repülést a 130-150 méteres távolság felé.

Apró dolgokból is lehet bukás. 

Például ha a szél megfújja az ugrót az ugrás közben. Ha kap egy hirtelen szembeszelet, amire nem tud jól reagálni és felhúzza a lábát. Azt ugyanis sosem szabad, mert a bokától egészen a csípőig nagyon feszes, kemény lábbal kell repülni, hiszen ez tartja a sílécet. Ha valaki ijedtében belazítja a térdét, abban a pillanatban minden megváltozik. Átfordulhat a levegőben, gyakorlatilag szaltózik egyet, és ebből eshet egy akkorát, mint néhány éve Thomas Morgenstern. Egy ilyen esés az ugró egész pályafutására kihathat. Morgenstern abba is hagyta emiatt.

Nekem is voltak félelmeim. Ha kicsit jegesebb volt a nyom, amiben csúsztunk és megbillentem a nekifutón, az nagyon zavart. Ettől előbb-utóbb elkezdtem félni. Volt is olyan sánc, ahol azt mondtam, én erről nem ugrok le.

Az akkoriban nagynak számító oberhofi sáncon fordult elő az, hogy edzésen ahelyett, hogy leugrottam volna, inkább lifttel mentem le a sáncról. Akkoriban még nem volt olyan géppel vájt, jégből készült nyom, mint a mai versenyeken. Egyszerűen a saját csúszásnyomunktól mélyült alattunk a hó. Azon a hétvégén volt egy erős oldalszél, ráadásul sütött a nap. A szél az összes friss havat levitte a sáncról, és ahogy sütötte a nap a nekifutót, az egyre jegesebb, bordásabb lett. Mindenki megbillent rajta. Fent láttam, hogy ő is megbillen, aztán ő is megbillen, úristen, mondtam magamban, hát mi lesz itt? Ekkor döntöttem el, hogy na, én itt biztosan nem ugrok le.

Kelemen Zoltán_2.jpg

Fogtam a lécemet, felültem a lefelé menő síliftre, velem szemben pedig jött fel a többi versenyző. Ismertük egymást, hiszen sokat versenyeztünk együtt, mindenki kérdezte, hogy Zoltán, mi újság?  Erre mondtam, hogy:

Ááá, scheiße Bindung” – azaz, hogy szar a kötésem.

Az edző persze megérti ezt, mert ha valaki fél, azt nem szabad odaengedni. Abból csak nagyobb baj lehet.  

Ez még az edzésen történt. Másnap azért leugrottam a versenyen, de utána egyből mondtam, hogy én aztán soha többet nem ugrok.

És eltelt négy-öt hónap úgy, hogy tényleg nem ugrottam.

Aztán nyáron a Balatonon voltunk, és akkor egyik éjszakáról a másikra elkezdett hiányozni az ugrás. Szóval újrakezdtem. Vannak ilyen időszakok, de ezeket a rossz érzéseket mindenképpen ki kell pihennie az embernek. Úgy nem lehet folytatni a síugrást, hogy van benned félelem.

De amikor minden összeáll, az egy semmihez sem fogható érzés.

1980-ban volt egy fantasztikus időszakom, akkoriban – az én szintemen – egyik pillanatról a másikra valahogy minden összeállt. Fent voltunk a Mátrában, és egyik edzésről a másikra olyan egyszerűvé vált minden. Minden versenyen győztem az ottani nagysáncon. Volt hét verseny, és mind a hetet úgy nyertem meg, hogy azt éreztem, mindent pont ugyanúgy csináltam, mint előtte bármikor, de valahogy megjött az ihlet és elkaptam a ritmust. Minden sikerült. Akkoriban lettem magyar bajnok is, és akkor ugrottam a harrachovi sírepülősáncon 131 métert. Arra a szezonra csodás visszaemlékezni.

Az igazán jó ugráshoz lazaság kell. 

Mint amikor az embernek olyan könnyen megy a tánc, hogy erőlködés nélkül minden sikerül, ráadásul annyira élvezi, hogy el sem fárad benne. Amikor az ugró ilyen állapotban van, úgy csúszik lefelé a sáncon a nekifutó tartásban, hogy nem feszes, és nem merev, hanem egyszerűen csak laza. Akkor már lehet tudni, hogy jó elugrása lehet.

A síugró már a sáncasztalon, az elugrás pillanatában tudja, hogy mekkorát fog ugrani. Már akkor tisztában van vele, ha jól fog sikerülni az adott ugrása. Amikor aztán eléri a repülés legmagasabb pontját, ahogy felér a pukli fölé, oda, ahol megtörik a lejtő, akkor elveszíti a súlyát. Ez egy különleges állapot. Olyan felhajtóerőt kap, hogy a súlya gyakorlatilag megszűnik.

Ezt az érzést egyszerűen semmihez nem lehet hasonlítani.

Ilyenkor az ugró a saját testén érezi, hogy a levegő megtartja. Hogy 90 kilométer per órás tempónál, ha jó szögben van a teste és a léce, egyszerűen csak megsiklik a levegőben. Ez a siklás aztán eltart egy darabig, ahogy fogy a sebesség, és ahogy érkezik a sánc.

Aztán, ha sikerül még egy szép telemarkot is végrehajtani, akkor az tényleg csodálatos.

Kelemen Zoltán_3.jpg


Valaki a múltkor megkérdezte tőlem, hogy nem hiányzik-e az ugrás, és hogy szoktam-e álmodni, hogy lécekkel a lábamon repülök. Az igazság az, hogy libabőrös lettem már a kérdéstől is, mert egy szempillantás alatt visszajött, hogy milyen hihetetlen érzés a repülés.

Azért leszek libabőrös, ha erre gondolok, mert ez a fajta adrenalin és a repülés érzése addiktív. Nem tudom semmi máshoz hasonlítani, mert nagyon jó például futballozni vagy golfozni, de repülni a legjobb dolog a világon.

Érdekes módon a visszavonulásomat követően nagyon-nagyon sokáig nem álmodtam az ugrással. Aztán hosszú évekkel később, legalább tíz-tizenkét évvel azután, hogy abbahagytam, újra álmodtam a síugrással. Akkor sem sűrűn, de előjött álmomban, hogy ott vagyok a sáncokon.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis hogyan lehet abbahagyni ez a sportágat. Pláne, hogy miért vannak olyan sokan azok, akik nagyon fiatalon visszavonulnak.

Az igazság az, hogy nem a repülést unják meg az ugrók, hanem a felkészülésben fáradnak el.

Ez a sport nagyon komoly felkészülést követel, az pedig nagyon sok időráfordítást, nagyon sok lemondást és nagyon sok távollétet jelent. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor családot alapít, vagy csak másfelé kezd kacsingatni, és onnantól ez az egész egyre nehezebb lesz. Már megint csak egy napot tudsz otthon lenni, már megint csomagolni kell, már megint úton lenni, már megint új, idegen ágyban aludni… Itt kezdődik el a fáradtság, nem az ugrásban. Az embernek ebből a vándorcirkuszból lesz elege.

Ez a pont eljött nálam is. De amikor 1985-ben abbahagytam, akkor még nem lehetett csak úgy nyugatra utazni.

Amíg aktív sportoló voltam, ahhoz voltam szokva, hogy hetente jártunk külföldre, tehát nagyon sokat utaztunk. Ez egy óriási kiváltság volt az akkori Magyarországon. Mi úgy jártunk nyugatra, hogy majdnem minden héten kint lehettünk külföldön, télen-nyáron. Ehhez pedig könnyedén hozzá lehet szokni.

Tudtam, hogy amikor abbahagyom, erről az életről is le kell mondanom. Hogy utána majd csak háromévente egyszer mehetek nyugatra, mint bárki más. A visszavonulásom kapcsán ezzel is számolnom kellett.

Végül aztán olyan szerencsésen alakult az életem, hogy amikor a síugró pályafutásomat abbahagytam, megkerestek a Síszövetségen belül, hogy vállaljam el a szakági vezetői feladatokat. Tehát egyfajta menedzseri szerepben – ma talán így mondanánk – benne maradtam a sportág körforgásában és ugyanúgy utazhattam tovább a versenyzőkkel.

Sikerült megteremtenem egy átmenetet, és nem kellett egyből és teljesen elszakadnom a síugrástól.

Ma már lehet szabadon utazni. 

A nagyfiam, aki 33 éves, szintén sportoló, magyar bajnok vízilabdázó, már évek óta Hollandiában él. Egy amerikai sportmárkának dolgozik, és még mindig játszik. A most öt és fél éves kisfiam pedig, aki már ugrik, két és fél éves kora óta síel.

Az ország nyugati feléről az osztrák és a szlovén sáncok is könnyen elérhetőek.

A kisfiam számára Szlovéniában látom a lehetőséget, mert mi a Balatonnál élünk, innen négy óra alatt ott lehet lenni. Az a jó ebben a sportágban, hogy nem kell minden nap síugrani. Elég, ha két-háromhetente 30-40 ugrást meg tud csinálni egy versenyző. A közte lévő időszakban meg lehet rávezető gyakorlatokat végezni, nyújtani, dinamikát és gyorsaságot fejleszteni. Egyelőre ott tartunk, hogy nagyon jól síel, szereti is, aztán majd meglátjuk, hogyan fog ez elsülni.

Egyértelműen úgy nevelem a kisfiamat, hogy síugró lehessen. Van egy kicsi síugróruhája, van egy pár síugróléce, voltunk már Kőszegen, ott leugrott a tíz méteres sáncról és már most tudjuk, hogy jövő nyáron megy majd Németországba a kőszegiekkel edzeni. Szeretném, ha síugró lenne, mert szeretném átadni neki ezt az élményt. Viszont nem én akarom megtanítani, mindenképp szeretném, ha egy olyan külföldi edzővel készülhetne, aki ismeri a mai módszertant, akivel a lehető leggyorsabban elsajátíthatná az ugrást.

Csodálatos lenne, ha egyszer a fiam is ugrana majd a világkupában, de ez még elég messze van.

Azt viszont tudom, hogy nem lehet mindenki kézilabdázó vagy futballista. Én ebben a világban nőttem fel, az otthonunkban is minden a síről szól, a tévénkben is folyton a síugrás megy. Nekem már az boldogság, hogy élvezi és emiatt télen-nyáron a jó levegőn van.

Ha pedig egyszer ő is ugrana 60-70 métereket, akkor megérezhetné, hogy milyen repülni. 

Akkor még boldogabb lennék.

Kelemen Zoltán, síugró - 2018. június