Cipollini megmondja

shadow

Negyvenkét szakaszgyőzelem a Girón, tizenkettő a Touron, Sanremo, Gent-Wevelgem és persze a 2002-es világbajnoki cím. Ha valaki, Mario Cipollini tudja miről beszél. Benne pedig pont az a legszebb, hogy el is mondja. Nem finomkodik, nincs tekintettel senkire, és nem szépíti meg a történteket. Ha kell kritizál, ha kell dicsér. Bár utóbbi a ritkább. Most elmeséli, hogy látja ő a kerékpársport érdekesebb kérdéseit.

 

Ha te lennél a Giro vagy a Tour versenyigazgatója, milyen változásokat vezetnél be az útvonalat illetően?

Évről évre mindenki arról beszél, hogy ezt meg azt a hegyet kellett volna betenni. Régi nagy igazság, hogy nem az emelkedők, hanem a kerékpárosok csinálják a versenyt. Nyilván azért az számít, hogy egy kiemelt kategóriás hegyi befutó előtt mi vár rád. Hosszú lejtmenet, vagy egy újabb emelkedő. Valószínűleg vannak szakaszok, amiket még keményebbé lehetne tenni, mert így nagyobb munkára lehet kényszeríteni az összetett esélyesek csapatait.

Nem tennél bele az útvonalba több, sprinterek számára ideális szakaszt?

Ez a kérdés, az egész pályafutásomat végigkísérte. Azt hiszem, egy sprinter nem képes fenntartani a nézők figyelmét az első pillanattól az utolsóig. Teljesen rendben van, hogy a Tour elején ők kerülnek főszerepbe, az ő csapataik dolgoznak, aztán jöhetnek a háromhetes menők.

Az jót tesz egyáltalán a versenyeknek, ha például egy Marcel Kittel a komoly hegyek előtt hazautazik?

Kittel számomra nagy talány. Nem igazán ismerem, nem tudom miről mit gondol. Döbbenetesen erős, de vannak komoly hullámvölgyei. Valamikor verhetetlen, valamikor meg hosszú időre eltűnik. Dohában pedig lehetett volna esélye egy csak érte dolgozó sorral. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg ilyen gyors, vagy az ellenfelei ennyire lassúak. Szerintem az is fontos, hogy ha leszállsz a kerékpárról és beszélned kell, akkor legyél valaki.

Te versenyzőként elégedetlen voltál a helyzeteddel?

Én megküzdöttem azért, hogy elismerjenek. Legyünk őszinték, a sprinter a kerékpársportban sokáig a lesajnált kistestvér szerepét töltötte be. A viselkedésemmel én hozzájárultam ahhoz, hogy ez megváltozzon. Bár ebben nyilván a média is benne volt. Manapság a sprinterek milliókat keresnek, tényleg gyors srácok, de alig mondanak valami érdekeset. Anno Pantani és Cipollini kezébe vette az olasz kerékpársport fontos kérdéseit. Nem hiszem, hogy manapság egy Froome sokat beszélgetne Kittellel. A nagy nevek sokat nyernek, de ha nem mozdulnak ki a saját komfortzónájukból, egy szurkoló hogy ismerje meg őket és a saját gondolataikat? A személyiség mindennél fontosabb.

Vagyis szerinted egy Kittelnek vagy Cavendishnek nincs igazi személyisége?

Én annyit mondok, bármilyen stílusa is volt anno Alberto Tombának, ha ő rajthoz készülődött, megállt a világ és őt figyelte. Ugyanígy volt ez akkor, ha Pantani támadott valamelyik hegyen. Ezek a maiak pedig...

Talán a kényesebb témákban, nem akarják felvállalni a véleményüket. Nibalit egy kicsit nyitottabbnak érzed? Egy példával válaszolnék. Két éve, amikor Nibali az egyik hegyi szakaszon megzuhant, az összes újságíró a szállodája előtt várt rá. Ha én lettem volna a helyében, lezuhanyozok, bekapcsolom a RAI-t, és meghallgatom a szakasz elemzését. Amennyiben azt veszem észre, hogy hülyeségeket beszélnek rólam, szépen lemegyek, és elmondom mi történt velem valójában. De akkor Slongo állt ki az újságírók elé, és azzal kezdte az magyarázatát, hogy "elemeznünk kell a történteket". Nibali állítólag beteg volt. Később megnyerte a Girót. Akkor most mi történt? Két nap alatt jobban lett? Régen ha Pantani mondani akart valamit, akkor magától mondta. Nem a sajtósa meg az edzője nyilatkozott helyette. A mi időnkben, ők szinte láthatatlanok voltak. Főleg Nibali van jó helyzetben, hisz az ő életére A-tól Z-ig kíváncsiak a szurkolók.

És Saganról mit gondolsz? Az ő személyisége közel is állhatna hozzád. Háromszoros világbajnok, és hozza a show-t.

Elképesztő könnyedséggel nyeri a nagy versenyeket, többet nem is kívánhatna. Az a mondata viszont, hogy egész nap unatkozott a világbajnokságon... hát, nem tudom. Nyilván fontos az is, hogy milyen közegből jössz, és miben nősz fel. Mi kicsiként arról álmodtunk, hogy egyszer rajthoz állhassunk a Girón. Nekem nem létezett szentebb dolog a Sanremónál. Hogy tudnál közömbösen hozzáállni egy olyan versenyhez, amit más kiskorodban a szüleiddel együtt néztél az út széléről? Sagan a montiból jött, ott ezeket az érzéseket nem tudta megtapasztalni. Ennek ellenére azt mondom, nála van a legjobb helyen a világbajnoki trikó. Ő kiváló reklám a kerékpársportnak.

Sokszor éri az a vád a versenyeket, hogy elég unalmasak. Kinek mekkora a felelőssége ebben? Te el tudnád képzelni magad sportigazgatóként?

A kísérőkocsikból már hiányoznak az olyan legendák, mint Ferretti vagy Tortoli. Nyilván az újak visszafogottabb stílusa kihatással van a versenyek színvonalára is. Elég sokat tekertem, sprinter voltam, és sok olyan versenyen mentem, ahol esélyesnek tartottak. Ha teszem azt, volt egy kisebb emelkedő, mondjuk 10 kilométerre a céltól, az biztos, hogy Ferretti csapata ezerrel tempót ment. Ha csak egy kis esélye is volt annak, hogy engem, vagy más gyors versenyzőt leszakítsanak, megpróbálták. Vagy ott van Bergen. Nem volt vészesen nehéz a pálya, és nem is történt semmi. De kérdezem én, ha nincs sprinter a sorodban, de jó eséllyel mezőnyhajrá várható, miért nem csinálsz semmit napközben? Elviszem az ellenfél gyors emberét a célig? Hol van már az igazi harci szellem? Szerintem eltűnt. Nem értem Brughardtot sem, aki átverekszi magát a tömegen azért, hogy tíz másodperccel a befutó után gratulálhasson Sagannak. Akivel ugye egy klubban mennek. Oké, hívja fel este, vagy másnap de, hogy a befutó után ez legyen a legfontosabb... miközben a válogatottad veszített...

Ha már világbajnokság: 2018-ban a hegyimenőknek lehet esélyük az aranyra. Nibali és Aru szerinted elfér egymás mellett? Vagy valamelyiküket otthon kellene hagyni?

Nálam Nibali jobb, és kész. Ha valóban barátok, ahogy mondják, akkor Aru megérti a helyzetet, és beáll segíteni. Minden tiszteletem Pellizottié vagy Ulissié, de szerintem sorsdöntő helyzetben, pont Aru tudná kellően meghúzni a sort.

Mint anno Petacchi Zolderben?

Pontosan. Akkor én voltam a karrierem csúcsán. Ez a helyzet Nibaliékkal is. Csak Arun múlik a dolog. De egy ilyen döntés meghozatalához, először is embernek kell lenni. És csak aztán versenyzőnek. Meg kell érteni azt, mivel teszek jót a válogatottamnak. Bár akkor bonyolódhat a helyzet, ha a vb-ig Nibali lehoz egy gyenge szezont, Aru meg szárnyalni fog az új csapatában.

Mennyit használ a kettőjük kapcsolatának az, hogy kifejezetten jóban vannak?

A barátság szép dolog, de a kölcsönös tisztelet is fontos. Saronni és Moser nem voltak túl jóban, rendesen gyilkolták egymást, a közönség mégis imádta őket. A válogatottat illetően lényeges, hogy mindenki nyílt kártyákkal játsszon. Amikor Ballerini volt a szövetségi kapitány, és leültünk a mezőnyverseny előtti este, azt mondta nekem: Petacchi lesz az utolsó embered. Annyit válaszoltam: jó, majd meglátjuk tényleg így lesz-e. Erre Ale kijelentette, hogy megkaptam a feladatomat, szóval érted fogok dolgozni. Majd én felvezetem neked a hajrát. Férfiként viselkedett, megígért valamit, és be is tartotta. Most meg itt vagyunk, és 15 év után erről a mondatáról beszélgetünk. Nibaliékra visszatérve, nehezen tudom elképzelni, hogy Cassani lesz olyan kemény, hogy valamelyiküket is kihagyja a csapatból...

 

 

(Forrás: Bicisport)