Csak egyszer látták sírni

shadow

Már a kislány neve is megvolt: Estefany.

A szülők - Carolina és Jairo Chaves - jó előre eldöntötték, hogy mi lesz a hamarosan megszülető gyerekük neve.

Aztán 1990. január 17-én nagy meglepetésre fiuk lett.

Változtatni kellett, így lett Estefanyból Esteban. A Kolumbiában nem túl gyakori Johan pedig a családi hagyományok miatt került mellé.

De már az első pillanatok sem voltak könnyűek. A kis Esteban ugyanis a megszületése után légzési nehézségekkel küzdött, napokat az intenzíven töltött, és a szokásosnál csak jóval később tudták hazavinni a szülei.

Hol volt még ekkor a 2013-a Lauiguegliás bukás, ami majdnem a profi pályafutása végét jelentette.

Úszás, atlétika, triatlon.

Ezeket a sportokat Chaves mind kipróbálta, ameddig rá nem talált az országúti kerékpárra.

"Nekem ez nagyon tetszik. Szeretnék profi lenni."

Nagyjából ezzel állt a szülei elé, amikor 12 éves lehetett. Jairo az édesapja ugyan szerette a kerékpárt, de asztalosként dolgozva ő azért valami más jövőt szánt a fiának. Nem a sportban gondolkodott. Bár legbelül talán örült a fia választásának, ugyanis hatalmas Lucho Herrera rajongó volt. A családi házukban egy egész szekrényt rakott tele a róla szóló videokazettákkal. A 12 éves Chavito ezeket nézegette. És megfogalmazódott benne a gondolat, hogy ő bizony profi kerékpáros lesz.

Az elkötelezettség már egész kicsiként látszott rajta. Egy pillanatig sem bírt egy helyben ülni, folyamatosan mozogni akart. "Akárhányszor elesett, egyből felállt és ment tovább" - mesélte Jairo. A kis Chaves nagyjából öt éves volt, amikor a papa - némileg nevelő célzattal - elvitte magával a gyárba. Egy teljes műszakot próbáltatott ki a fiával. Direkt nem kapott komoly vagy izgalmas feladatot, egész nap csavarokat kellett rendezgetnie. "Nem panaszkodott, nem adta fel. Megcsinálta. Ott látszott rajta, hogy milyen céltudatos."

Évekkel később, Chaves elindult a profivá válás útján.

"Gonzalo Agudelohoz kerültem, akit csak 'parlanténak' becéztek. Mivel folyamatosan beszélt. Az, hogy sokat köszönhetek neki, nem kifejezés. Mikor Medellinben voltunk, nála lakhattam, fizette a nevezési költségeimet, vett nekem ruhát és cipőt, utazott velem az összes versenyre. Amikor 17 éves lehettem, még némi fizetést is kaptam tőle. Nagyszerű ember, ő tanított meg az alapokra."

De Chaves fejlődéséjhez a bogotai Oliviero Cardenas is kellett. Egy edző, aki folyamatosan tanácsokkal és edzéstervekkel segítette, aminek a 2011-es Tour de l'Avenir győzelem lett a vége. Márpedig ha valaki az utánpótlás Tour de France-on villogni tud, akkor jó eséllyel felfigyel rá egy profi csapat.

Hamarosan be is futott a Claudio Corti vezette Team Columbia ajánlata, Chaves pedig Európába került.

"Kezdetben csak egy gond volt vele, mindig nagyon hamar akart edzeni" - mesélte Corti. "Ők otthon Bogotában sokszor már reggel hétkor úton vannak, mi itt soha nem kezdünk ilyen hamar.  Az első hónapokban Chalapuddal és Pantanóval lakott együtt a szüleim házában. Soha semmi gond nem volt vele. Érdekelte az olasz kultúra, sokat sétált a városban, szépen rendben tartotta a szobáját, és kiválóan főzött. Nem zárta magára az ajtót, hanem próbált ismerkedni. Mindig ő vásárolt be, és amikor csak lehetett, Bandeja Paisát főztek." Ez egy tipikus kolumbiai étel, kolbásszal, hurkával, rizzsel, némi babpürével, banánnal, avokádóval és tükörtojással.

A beilleszkedéssel tehát nem volt gond, de aztán jött 2013 februárja.

Az akkor még teljesen ismeretlen Chaves óriásit bukott a Trofeo Laigueglián. Eltörte a jobb kulcscsontját, az arccsontját, és néhány bordáját. Az igazi problémát a jobb kezében lévő idegsérülések jelentették. A teljes szezont kihagyta, tíz specialistából kilenc nem fűzött sok reményt a felépüléséhez.

"Doktor Castro volt az egyetlen, aki bízott a műtét sikerességében." Mert addigra Chaves már rengeteg orvosnál megfordult, túl volt egy hosszú műtéten, egy majdnem nyolc hétig tartó rehabilitáción, de semmi nem változott. Jött egy újabb kilenc órás beavatkozás, és a remény visszatért.

"Nagyon mélyen voltam. A társaim szabadkártyával elindultak a Girón, én meg egy ágyban feküdtem otthon Bogotában. Ráadásul fogalmam sem volt arról, versenyezhetek-e még valaha. Iszonyatos érzés volt."

A visszatérése utáni első tekerése alkalmával mindössze negyven percet bírt.

"De mégis olyan érzésem volt, mintha legalább hét órát mentem volna. Iszonyatosan fáradt voltam mikor hazaértem, de ugyanakkor végtelenül boldog is. Mint egy kissrác, aki épp akkor bontotta ki a karácsonyi ajándékát." Az élet/vagy a sors pedig még ezt is felül tudta múlni, hisz a semmiből jött az Orica megkeresése.

"Neil Stephens hívott fel, Urantól kapta meg a számomat. Már látott a Tour de l'Aveniren, és a burgoszi körön is külön figyeltek. Mondta, hogy nagyon szeretnének megszerezni, és nyugodtan jelezzem, ha valamiben tudnak segíteni. Nem sokkal a Giro után alá is írtuk a szerződést, biztos voltam benne, hogy hozzájuk szeretnék igazolni. Időben szóltam a megkeresésükről Cortinak, így a csapatváltással semmi gond nem volt. Sőt, kifejezetten örültek neki, hogy feljebb tudok lépni."

Stephens még a 2011-es Aveniren figyelt fel egy kolumbiai srácra, aki valósággal szárnyalt a hegyeken. A Rohan Dennis vezette U23-as ausztrál válogatottnak esélyem sem volt ellene, de egy bizonyos Romain Bardet és Warren Barguil is lemaradt mögötte. Az Orica egyik főnöke akkor döntötte el, hogy megszerzi Chavest. A biztonság kedvéért hónapokkal később még két kolumbiai verseny is megnézte a kiszemeltjét, aki akkor még Cortiékkal állt szerződésben. Stephens ezt tiszteletben tartotta, és megígérte, hogy később jelentkezik. Erre a bizonyos telefonhívásra 2013 nyarán került sor, amikor Chaves a legmélyebben volt.

A 2013-as horror bukásából egyébként nem gyógyult fel teljesen. Mai napig vannak olyan mozdulatok, melyeket a jobb karjával képtelen elvégezni.

"Verseny közben például nem tudom felvenni a frissítőt. Ilyenkor mindig egy csapattársam segít. De jobb kézzel enni sem tudok rendesen. Vannak még kisebb mozdulatok melyeket hanyagolnom kell, de ezek annyira nem befolyásolják a mindennapjaimat." Már csak azért sem, mert Chavito kényszerűségből mindent megtanult bal kézzel csinálni. Szépen ír, gond nélkül főz, és profin mos fogat :) Minden rosszban van valami jó...

Kapott az élettől egy nagy lehetőséget: tekerhet tovább. Méghozzá profiként. Még jó, hogy mindig mosolyog.

"Én tényleg ilyen vagyok, ez nem csak a médiának vagy a szurkolóknak szól. Azok után ami 2013-ban történt velem, már az is boldoggá tesz, ha ott lehetek egy nagy verseny rajtjánál."

Nem lennénk igazságosak, ha elhallgatnánk azt a tényt, hogy azért él egy ember a Földön, aki tudja, hogy néz ki a szomorú Chaves. Ő Gonzalo Agudelo, a nevelőedzője.

"Egyszer láttam sírni, amikor a Vuelta a Cauca előtt kiraboltak minket. Elvitték az összes kerékpárunkat, és nem tudtunk rajthoz állni. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor szomorúnak láttam Estebant."

 

 

(ui: Jairo már régen megbarátkozott a fia választásával, és nem szomorú amiatt, hogy Kolumbia szegényebb lett egy szorgalmas asztalossal. A papa, Chaves saját utánpótlás csapatánál dolgozik vezetőként, és természetesen a fia egyik legnagyobb szurkolója. Mi is "találkozhattunk" vele, a 2016-os Giro utolsó hegyi befutós szakasz után. ITT az emlékezetes videó.)