George Bennett kanyargós útja Új-Zélandtól Európáig

shadow

Az országúti kerékpár egyébként sem a nyúlszívűeknek való. Ha pedig valaki több ezer kilométerről érkezik, hogy ebben a sportban valósítsa meg az álmát, akkor nagyon gyakran magányos farkasnak érezheti magát az elején. Így volt ez George Bennett esetében is.


Sokféle út vezethet a profi kerékpárhoz. Azonban, ha az ember Új-Zélandon születik, a rögbi és a fejős tehenek árnyékában, ráadásul olyan időkben, amikor egyáltalán Európa létezéséről is alig esik szó, akkor ez az út kifejezetten hosszú, és kanyarokkal tűzdelt is lehet.

Számomra minden a mountain-bike-kal kezdődött. Az országútba akkor szerettem bele, amikor egy elkeserítően rosszul sikerült olaszországi junior vb után elmentem tekerni egyet, hogy valamelyest magamhoz térjek a kudarcot követően. Ekkor döntöttem el, hogy Európában akarok élni, és az Alpok emelkedőit akarom megmászni.

Egy korábbi profi mountain-bike-os, Tim Vincent egyengette az utamat Európa felé. Először egy amatőr svájci csapathoz készültem 2009-ben, és ahogy közeledett indulásom pillanata a világ másik végére, úgy nőtt bennem a félelem, hogy mi lesz velem magányosan odaát.

Épp, mielőtt elindultam volna, Tim csörgött, és közölte, hogy a svájci csapat, ahová készültem, széthullott. De azt is mondta, hogy lenne azért egy kisebb alakulat, ahol versenyezhetnék. Mivel ekkorra túl sok mindenkinek mondtam már el, hogy Európába megyek, hogy profi kerékpáros legyen belőlem, már nem tudtam, és nem is akartam kiszállni.

A hófödte Zürichben landolt a gépem, majd Tim egyik haverjával utaztam tovább autóval, aki felvilágosított néhány részletet illetően. A beszélgetés még ma is élénken él bennem.

Az első dolog, ami kiderült számomra, hogy a csapat, ahová tartok az tulajdonképpen nem is egy kerékpárcsapat, hanem csak egy kerós üzlet, akinek a mezeit néhány srác viselte. Hamarosan megtudtam azt is, hogy a pasas, akinél lakni fogok, egy szó nem sok, de annyit sem beszél angolul. Ráadásul az illető arról volt ismert, hogy kapcsolatot tartott fönn fiatalabb férfiakkal. 

bennett.jpg Fotó: Europress/AFP

Persze, persze, tudtam én, hogy ezzel az egész európai úttal a mélyvízbe ugrok, de ez maga volt a Csendes-óceán a számomra. Aztán kiderült, hogy a pacák kifejezetten jó fej, aki nagyon sokat segített nekem. Hamarosan megnyertem egy kisebb versenyt, és utána egy kis amatőr csapatnál találtam magam, ahol már volt néhány új-zélandi is. A körülmények még nem voltak az igaziak, hárman laktunk ugyanis egy akkora szobában, amekkora a mostani fürdőszobám. Nem volt internet, nem volt pénz, de nyertem egy rakat versenyt, és megtanultam túlélni a modern dzsungelben. Szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre, persze azért soha nem akarnám újraélni.

Gyorsan elröppent közel tíz év, és most már egészen másfajta kiívásokkal nézek szembe. Végigmentem a Girón úgy, hogy előtte, az azt megelőző hat hónapban minden Olaszországról szólt. Minden egyes verseny az Olasz körre való fölkészülés jegyében telt, és a versenyek közti időszakban is a Giróért másztam meg minden hegyet. Aztán egyszer csak bumm, vége mindennek.

Az összetett nyolcadik helyén küszködtem be magam Rómába, majd a következő napokat antibiotikumkúrán töltöttem, teljesen kimerülve. Ekkor néhány hétre megfeledkezhettem a kerékpárról, egy kicsit a barátnőmmel, meg a cimbikkel lehettem, de mégis, az egész valahogy ott motoszkált hátul a fejemben. Lehetett volna jobb ez az időszak. Nem volt vészes, egyszerűen csak nem olyan, amilyennek szerettem volna. 

Ahhoz tudnám hasonlítani, mint, amikor valaki a klasszikus 9-től 5-ig tartó munkaidőben dolgozik, és elérkezik a péntek délután. No, nekem a Giro vége volt a péntek délután, kitört tehát a hétvége. Aztán eltelt két-három hét, és a bulinak máris vége lett. Ez volt az én vasárnap estém. Máris a munkára, a következő célra, a Vueltára kellett gondolnom. Úgy, hogy közben még mindig hullafáradt voltam. 

bennett2.jpg Fotó: Europress/AFP

Most pedig sajnos olyasvalamivel kell foglalkoznom, ami a legnagyobb gátja a karrieremnek. Ez az a bizonyos oldalsó szúró érzés a térdben. Azt hittük, a tavaly decemberi elülső keresztszalag szakadás orvoslása megoldotta a problémát, és nyolc év után végre fájdalom nélkül tekerhettem. Mintha kicseréltek volna. Azonban sajnos a fájdalom a Tirreno után visszatért, és azóta csak vakarjuk a fejünket, mi tévők is legyünk.

A kerékpár-versenyzéshez hozzátartozik, hogy az ember néha azt érzi, kést forgatnak benne, amikor teker fölfelé egy hegyre. Az én pályafutásomban ezeknek a fájdalmaknak a kelleténél talán nagyobb szerepe is volt. Persze azért remélem, egyszer kiderül majd, mi van a dolog hátterében, és utána már csak a versenyzéssel kell törődnöm.

Na jó, de elég is a panaszkodásból, béke mindenkinek.


 (Forrás: Rouleur)