Heinrich Haussler: 14 éves korom óta a kerékpár az életem

shadow

Heinrich Haussler egy súlyos térdsérülés és két műtét következtében mindössze 12 napot versenyzett 2017-ben. Ez az időszak fizikálisan és mentálisan is komoly kihívást jelentett a számára, hisz a pályafutása is veszélyben forgott. A 34 éves ausztrál azonban visszatért, újra versenyez, és a nehézségek az egész életét új megvilágításba helyezték.

Milyen érzés újra ott tekerni a mezőnyben?
Ez egy második esély a számomra. Tudom, ez csak kerékpár, de számomra a sport mindennél többet jelent. Olyan rövid egy profi sportoló karrierje, és amikor vége van, akkor végleg vége van, szóval vigyázni kell rá. Sok mindent másként látok, és másként is készülök. Nem mondanám, hogy keményebben, inkább azt, hogy profibban. És élvezem. Minden versenyen úgy állok rajthoz, mintha az volna az utolsó.

Volt olyan pillanat, amikor eszedbe jutott, hogy vége a karrierednek?
Még a télen is nagyon nehéz volt. Volt, hogy azt mondtam magamnak, nyomom, ami a csövön kifér, aztán majd látjuk, hogy bírja a térd. Aztán minden egyre jobb lett, és most már nem kell semmilyen terápiára sem járnom.

Januárban eltörted a kulcscsontodat közvetlenül a szezon kezdete előtt. Hogy élted azt meg?
Mikor földre kerültem, először arról bizonyosodtam meg, hogy a térdemmel minden rendben. A kulcscsonttörést nem szívtam mellre. Csak egy apró horzsolás volt a korábbiakhoz képest.

A Kuurne-Brüsszel-Kuurne volt az első versenyed, és te támadtál...
Szóltam a sportigazgatómnak, hogy megindulok. Ő óvatosságra intett, én viszont mindent bele akartam adni. Nem volt rajtam nyomás, és nagyon boldog voltam, hogy végre versenyezhetek.

2016-ban jött a sérülés. Hogyan kezelted a helyzetet?
Az egész év inkább mentálisan volt nehéz. Egy kulcscsonttörés az más, ott tudod, hogy egy hónap múlva már edzhetsz rendesen, de egy térdsérülésnek ezer oka lehet. Rengeteg orvos meg specialista vizsgálta a térdem, születtek különféle diagnózisok, és jártam ilyen meg olyan terápiákra. Kemény volt nagyon. Pszichiáterhez és mentális trénerhez is jártam, hogy vissza tudjak térni. Hangsúlyozom, nekem a kerékpár jelent mindent. Fiatalon még azt hiszi az ember, hogy örökké ezt fogja csinálni, később azonban rájön, hogy az idő véges, és mindennek vége szakad egyszer. Örülök, hogy visszaértem, nem akartam, hogy egy sérüléssel legyen vége.

haussler.jpg Fotó: Europress/AFP

Volt valami pozitívum is abban, hogy sérült voltál?
Az, hogy többet voltam otthon. Sokkal többet. Ez jó volt, hisz egyébként a páromat is ritkán látom. És ott vannak az ikrek, akikkel így szintén többet lehettem. Nélkülük nem tudom, hogy bírtam volna ki.

Ausztráliából Németországba mentél, hogy kerékpározhass. Kerós családból származol, vagy honnan jött ez?
Apám eredetileg német, csak kivándorolt Ausztráliába a tízes évei végén. Ő focizott, csak a térdproblémái miatt, orvosi javaslatra kezdett el kerékpározni, úgyhogy inkább csak hobbi volt ez neki. Aztán egyszer karácsonyra kaptam egy kerót, és onnantól beindult minden. Részt vettem egy helyi versenyen, és a dolog jól ment.

Te voltál olyan nyakas és bátor tinédzser, hogy bevállaltad, hogy Európába jössz?
Apu volt rajta nagyon, amiért hálás vagyok neki. Látta bennem az akaratot, meg a tehetséget. Kettős állampolgár voltam, úgyhogy a váltás nem volt nehéz. 13 voltam, amikor eljöttünk nyaralni, akkor megnézett egy csapat és tetszettem nekik. Egy év múlva aztán át is költöztem.

Nehéz volt egyedül Németországban?
Fúú, nagyon. Főleg, hogy nem beszéltem a nyelvet. A sportsuli azt is mondta, hogy 'bocs, nem tudtuk, hogy nem beszélsz németül, így nem jöhetsz hozzánk'. Ezután apám egy haverjánál laktam nyolc hónapig és tanulgattam a nyelvet. Aztán Cottbusban egy másik suli szólt, hogy őket nem érdekli, mennyire tudok németül, hozzájuk mehetek. 2008-ig ott éltem, aztán mentem Freiburgba.

Szakaszgyőzelem a Vueltán, 2005-benSzakaszgyőzelem a Vueltán, 2005-ben Fotó: Europress/AFP

A Gerolsteinernél lettél profi 2005-ben, 21 évesen. Mire emlékszel abból az időből?
Szokatlan volt, hogy ilyen fiatalon leszerződtetnek, de egy jó ajánlat volt, úgyhogy elfogadtam. Rögtön az első szezonomban szakaszt nyertem a Vueltán. Jól emlékszem a napra, az első perctől az utolsóig. 23-an megléptünk a legelején, aztán én már majdnem az első hegyen leszakadtam. Küzdöttem, hogy ott maradjak elöl. A csapat meg is ölt volna, ha ez nem sikerül. Aztán később kisebb csoportokra szakadtunk, folyamatosan betámadtuk egymást. Az utolsó néhány kilométerre négyen maradtunk elöl. Martin Elmiger indult meg a legvégén, én meg tettem rá a kereket, az utolsó pillanatig kivártam, kiborítottam, és elmentem mellette. A mai napig emlegetjük, és sokat nevetünk, ha szóba kerül ez a nap.

A korai években elég jól ment a partizás is... Hogy is volt ez?
Korán elkerültem otthonról, és ugye nem volt szülői felügyelet. Nem volt mellettem egy apa figura, aki megmondta volna, hogy ez jó, ez meg rossz. Így aztán sok mindent kipróbáltam, hogy el tudjam dönteni. Normálisnak tűnt a dolog, és ugye fiatalon az ember könnyebben regenerálódik. Meg könnyebben el is fogadnak tőle dolgokat, ha tehetséges. Aztán 2008-ban a Gerolsteiner megszűnt, nekem pedig új csapat után kellett néznem. Ekkor kerültem a Cervélóhoz. És ekkor döbbentem rá, hogy 'Thor Hushovddal és Carlos Sastréval tekerek egy csapatban, úgyhogy basszus, ideje profi kerékpárossá válnom, és feladni partiarc-életmódot.'

Manapság ez már nem nagyon férne bele...
Hihetetlen, mennyi minden változott 10 év alatt. Minden sokkal profibb, nincsenek már gyenge kerósok és gyenge csapatok, brutális a fejlődés. Régen kimentél, az edző mondta, hogy tekerj öt vagy hat órát, te pedig megcsináltad. Kicsit szomorú is a dolog, mert most az van, hogy kimész, nézed a wattmérődet, megcsinálod az intervall-edzésed, majd hazamész. 

haussler2.jpg Fotó: Europress/AFP

Mik a céljaid a szezonra?
Akarok menni két háromhetest, ha lehet. Szeretnék a lábamba minél több kilométert, aztán jövőre jó akarok lenni a klasszikusokon. A Roubaix-n például tutira ott lehetek majd elöl. 

Mit csinálsz, miután befejezed a profi pályafutásod?
Na, pont ezért akartam visszatérni a sérülésből. Fogalmam sincs. Nem tanultam semmit, nem csináltam mást és nem is érdekelt más soha igazából. Ez az életem 14 éves koromtól kezdve. Minél tovább versenyezni akarok. Akár 40 éves koromig is.


(Forrás: Procycling)