A nagyok játéka: Novak Djokovic visszatérésére

shadow

Vaknak kellett lenni, hogy valaki ne lássa, hogy Marian Vajda visszatérésének Grand Slam-győzelem lesz a vége, de bátornak, hogy valaki ezt már Wimbledonra tippelje – talán így lehetne összefoglalni Novak Djokovic utolsó négy hónapját, azt hiszem.

Egy ilyen klasszis felfelé ívelő formája, ha csak nem jön közbe sérülés, ritkán áll meg ugyanis félúton. 

Azt, hogy most nyer, nem lehetett tudni, hiszen Nadal és Federer is jó állapotban van éppen, és azt, hogy ellenük mire lesz képes, azt nem lehetett tudni, ám az, hogy előbb-utóbb célba ér, ha így folytatja, az szinte biztos volt. 

Hát előbb lett belőle, finoman szólva is.

Amihez nyilván kellett az, hogy Nadal majd’ öt órát teniszezzen Del Potróval illetve, hogy Anderson Federer és Isner ellen szinte a teljes energiaraktárát kipakolja a pályára, de ez ilyenkor teljesen mindegy. A teniszversenyek általában ilyen momentumok összességei, ritkán fordul elő, hogy önkezeddel végzel valamennyi kiemelttel.

Nole szörnyen kezdte az évet, volt, hogy három meccset veszített el zsinórban, ami emberemlékezet óta nem fordult elő vele, a madridi torna után pedig úgy állt, hogy hat vereséget és hat győzelmet számlált, pedig akkor már néhány hete Marian Vajdával dolgozott megint. Gyanítom, ekkor rakták le a mostani sikerek alapjait.

Az eredmények Rómától kezdtek jönni, még akkor is, ha ezek nem tornagyőzelmek voltak eleinte. Ám, míg május közepéig egy győzelemre jutott egy vereség, itt az arány hirtelen megváltozott: négy győzelem után kapott csak ki egyszer, és valamennyi vereségben – még a Cecchinato elleniben is – lehetett találni valami pozitívumot. 

Rómában Nadal ellen ígéretes első játszmát láttunk, Cilic ellen a Queen's Clubban meccslabdái voltak, míg a Garrosson – ahogyan azt akkor is írtam - felbaszta magát a vereségen nagyon. Nagyjából akkor vált biztossá, hogy Novak Djokovicot zavarja a sikertelenség, hogy szeretne ismét a régi lenni, ha egy szóba akarnánk összefoglalni mindent, azt mondhatnánk: innentől egészen nyilvánvaló, hogy harap.

Innen pedig tényleg csak idő és egészség kérdése volt minden.

Mindez nem túl jó jel a többieknek, hiszen hiába nyeregették az ezres versenyeket sokszor már mások az utóbbi időben, ha Nadal, Federer és Djokovic ilyen formában játszik, akkor Del Potrón kívül aligha lesz esélye bárkinek Grand Slam-tornát nyerni. 

A Djokovic – Nadal elődöntő azt hiszem, ezt bebizonyította fényesen. 

Ez olyan szint, ahova esetleg Murray és Wawrinka érhet fel, ha a legjobb formájukba tudnak még lendülni valaha, más aligha. Pláne, hogy előfordulhat, hogy Djokovic ennél csak jobb lesz, hiszen az állóképessége minden ilyen tornával csak tovább javul, ha pedig az égiek is elkezdik a kezét fogni megint, ahogyan azt Anderson egyik szettlabdájánál már megtették, akkor tényleg retteghetnek a többiek.

Ez ugyanis egy másik liga. 

Ami persze nem jelenti azt, hogy egy-egy meccsen ne tudnák őket elkapni, mert ez nyilvánvalóan hülyeség, ám ha mindhárman legalább ilyen állapotban mennek neki egy GS-nek, addig valaki közülük elviszi, az tuti.

Nem tudom, meddig tart ez az időszak, de pillanatnyilag nagyon ígéretesnek tűnik. Persze nyilván csak akkor, ha az ember a rövid távú érdekeit nézi, de néha talán ez is belefér. Régen volt ugyanis olyan, hogy Nadal, Federer és Djokovic egyaránt egészséges legyen, és jó formában játsszon. Ilyenkor az ember hajlamos elengedni a mi lesz a tenisszel majd öt év múlva?-kérdést, és csak a közeljövőre koncentrálni. 

Ha már úgy alakult, hogy az idő kereke egyszer végre visszafelé forog.