Kellett, hogy valaki higgyen benne - Köves Gábor írása

shadow

A Davis-kupa az egész életemet meghatározta. Teniszcsaládban nőttem fel, nálunk mindig rangos sporteseménynek számított egy-egy párharc. A Margitszigeten láttam először Davis-kupa-mérkőzést, és ott játszottam először a magyar csapatban. Amikor kisgyerekként kimentem meccset nézni, még nem sejtettem, hogy a legendás Taróczy Balázs személyében leendő sógoromat látom a pályán.

Mindig is sokat jelentett számomra a Davis-kupa. Nézőként, játékosként és kapitányként is. Gyerekként nagyon jó felkészítést kaptam, jó képességeim voltak a tenisz szakmai alapjaihoz, de talán még jobbak a stratégiához és a taktikához. Szakkommentátorként is az a legnagyobb erősségem, hogy általában meg tudom mondani, hogy mire van szükség a pályán egy adott helyzetben.

Azért lett belőlem később jó páros játékos, mert gyerekkoromban rengetegszer kellett beállnom édesapám és a barátai páros meccseire. Ahogy egyre nagyobb lettem, egyre jobban járt az, aki velem párosozott. Mindig tudtam, éreztem, hogy mit kell játszani. Nem mindegy, hogy az embert ki tanítja meg játékra és milyen közegben nő fel.

Felnőtt teniszezőként is egyre többen fordultak hozzám taktikai tanácsért. Markovits Lacival egyidősek vagyunk, mégis minden meccsünk előtt megkérdezte, hogy mit gondolok az ellenfélről. Már akkor is azt éreztem, hogy sokan bíznak a stratégiai érzékemben. Talán nagyképűen hangzik, de mindig is megvolt a képességem ahhoz, hogy megmondjam, milyen tenisszel nyerhető meg egy meccs. Játékosként, edzőként, kapitányként és szakkommentátorként is mindig, minden meccs előtt élt a fejemben egy elképzelés, hogy mit kell játszania egy teniszezőnek ahhoz, hogy nyerjen. Vagy a tudásához mérten min kell változtatnia, hogy megfordítson egy mérkőzést.

A Davis-kupában az a legérdekesebb, hogy a top 100-150-es játékosok és a közvetlen élmezőnybe tartozó teniszezők közötti tudásbeli és versenyzői különbséget igenis le lehet dolgozni. Sokkal inkább, mint az ATP-versenyeken vagy Grand Slam-tornán. Ehhez persze kell egy jó kapitány is, aki ki tudja hozni a maximumot a játékosokból. Ez nyilván nem mindig sikerülhet, de a magyar csapatnak mégis összejött 1995-ben és 2017-ben.

A Davis-kupában játszani nagyon más. A meccs elején még érzed a segítséget, ott ül melletted a kapitány, aki jó irányba terel. A tapasztalat viszont elengedhetetlen. Ötödik szett 3:3 bréklabdánál nem biztos, hogy elmész keresztbe húsz évesen. Viszont harminc évesen már lehet, hogy bevállalod.

Sosem felejtem el, egyszer Romániában játszottunk egy párharcot. Sávolt Attilával úgy nyertük meg a párost 1-1-es állásnál, hogy a románok brékelőnyben voltak a döntő szettben. Attila szervált, 0-30 volt az állás. Hátrafordultam, és azt mondtam: „Atti, figyelj, teljesen mindegy, hogy első vagy második szervát ütsz, én elmegyek keresztbe.”

Tudtam, hogy az ellenfél ilyen fontos pillanatban nem a hálózó játékost figyeli, hanem egyszerűen csak játékba akarja hozni a labdát. Úgyhogy a következő négy labdamenetnél négyszer mentem el keresztbe.

Megfordítottuk a játékot, a románok megijedtek, visszajöttünk hátrányból és végül ötödik szett 9:7-re megnyertük a meccset. Úgy, hogy Romániában egyetlen outot sem mondtak be a románoknak. Még jó, hogy meccslabdánál hálóba ütött kettőshibát kaptunk.

Tapasztalat, bátorság és a mögötted álló meccsek – nézőként, játékosként és kapitányként. Ezek a fontos dolgok a Davis-kupában.

Kapitányként azt próbálom átadni a játékosaimnak, hogy akkor is bízzanak magukban, amikor reménytelennek tűnik a helyzet. Biztatni kell őket, a lehető legpozitívabban és leghatékonyabban. Akkor is, ha végül vereség lesz a vége. Davis-kupa-kapitányként azt tartom a legfontosabbnak, hogy soha ne veszítsünk el simán egyetlen mérkőzést sem. Büszke vagyok rá, hogy ilyen eddig nem fordult elő.

__________________________________________________________________________________

1995-ben 25 éves voltam, két éve fejeztem be az egyetemet az Egyesült Államokban. Tenisz szakmai szempontból talán a legjobb formában voltam. A korábbi DK-játékos Benyik János Giulio volt a kapitányunk, ő pedig bízott bennem.

Tudtuk, hogy iszonyatosan nehéz dolgunk lesz, amikor a Kisstadionban pályára lépünk Ausztrália ellen a Világcsoportba való feljutásért. Az ausztrál csapat szó szerint legendákból állt: két Davis-kupa-hősük, John Newcombe és Tony Roche jött kapitányként, és hozták magukkal a későbbi világelső Pat Raftert, Mark Philippoussist, és nem utolsósorban a világ akkori legjobb férfi párosát, Mark Woodforde-ot és Todd Woodbridge-et.

Sokan felfújták utólag. Azt, hogy ezt a párharcot azért nyertük meg, mert a Kisstadion göröngyös salakpályájára vittük. Szerintem a Davis-kupa arról is szól, hogy a hazai csapatnak ki kell használnia azt, hogy olyan borítást választhat, ami neki a legkedvezőbb.

Ez nem azt jelentette, hogy hepehupás salakon játszottunk. Persze mélyebb volt a pálya, mint amire az ausztrálok számítottak. Sokan azt gondolták, szándékosan túllocsoltuk, hogy még jobban lelassítsuk. Ám az az igazság, hogy ha elpattan a labda, az mindkét versenyző játékát befolyásolhatja, így nem volt érdekünk, hogy rossz salakot csináljunk. Az viszont igaz, hogy mi többet játszottunk salakon, mint az ausztrálok, és könnyebb volt a borításhoz alkalmazkodnunk.

Zökkenőmentes volt a felkészülés, nagyon vidáman edzettünk. Giulio kapitány mindenkivel jóban volt. Noszály Sanyi hihetetlen figura, szerintem egész életében két komoly mondata nem volt még egymás után, képzelhetitek, milyen jó volt a hangulat. Krocskó Józsi visszahúzódóbb típus, ő csak szépen komótosan csinálta a dolgát. Markovits Lacival régi jó barátok voltunk. Elég jó csapatot alkottunk.

Sokan hazai pályán is teljesen esélytelennek tartottak minket, mi viszont úgy voltunk vele, hogy meccsről meccsre haladunk, és meglátjuk, mi történik. Jó érzés volt egy ilyen csapatnak tagja lenni.

Pat Rafter akkor még nagyon fiatal volt, alig 22 éves. A budapesti felkészülés során valami elszakadt nála, elkezdett hisztizni, állítólag edzésen ütőt is tört a Kisstadionban. John Newcombe és Tony Roche ekkor húzott egy merészet és kirakta Raftert a csapatból. Nem nevezték egyetlen mérkőzésre sem. Ha most megkérdezném őt, szerintem azt mondaná, hogy az a lecke hosszútávon jót tett a karrierjének. Segített neki megtanulni, hogy ilyen helyzetekben hogyan kell viselkednie. Tehetséges, hatalmas potenciállal rendelkező srác volt akkor, de úgy érezte, hogy mindent megengedhet magának. Ez a döntés lehozta a földre. Le a kalappal az ausztrál kapitányok előtt, hogy ezt meglépték, de biztos vagyok benne, hogy nagy tanulság volt ez számára. Utána sokkal jobb Davis-kupa-játékos lett. Ki tudja, ha játszik 1995-ben ellenünk és nyernek? Később talán nem lett volna olyan jó teniszező.

 

Ritka dolog az, hogy a csapat páros specialistái nem nézik végig a pénteki két egyes mérkőzést. Markovits Lacival azonban annyira az esemény hatása alatt voltunk, hogy jobbnak láttuk, ha inkább elmegyünk ütögetni. A meccsektől távol, lélekben készültünk inkább.

Noszály Sasa elég simán kikapott Mark Philippoussistól, simábban, mint az várható lett volna abban a helyzetben. Mondjuk ki, nagyot betlizett. Krocskó Józsi viszont megmentette a napot és remek játékkal, négy szettben győzte le a Rafter helyett nevezett Todd Woodbridge-et.

A Davis-kupában nagyon fontos az esélytelenebb csapat számára, hogy maradjon esélye az első nap után. Nekünk csak úgy maradt, hogy Krocskó Józsi nyert, és ez óriási dolog volt.

Furcsa volt az időjárás azon a hétvégén. Voltak napsütéses órák, ám néha jöttek a felhők és lehűlt a levegő. Ismertem jól a Kisstadiont, hiszen juniorként elég sokat játszottam ott. Krocskó győzelmével hirtelen megnőtt a páros fontossága. Rajtunk is nagyobb lett a nyomás, és persze a világelső ausztrál pároson is. Elég sok szurkoló ült a lelátón. Nem volt teltház, de akik ott voltak, próbáltak nagyon hangosan szurkolni.

A mérkőzés elején szinte hibátlanul játszottunk. Másfél órán át minden összejött. Elkaptuk a fonalat, 6:1-re nyertük az első szettet. Ekkor kezdtünk bízni abban, hogy lehet esélyünk. Lacival elég jól kiegészítettük egymást -abból a szempontból, hogy míg ő háló-specialista volt, addig én a másik oldalon jól fogadtam. Így Laci ficánkolhatott a hálónál, ahol nagyon könnyedén be tudta fejezni a pontokat.

Persze, mindig kiszúrt velem a Davis-kupában, hiszen a szombati páros meccsek kora délután kezdődtek, ő pedig utált nappal szemben szerválni. Így mindig én szívtam meg, a szettek elején a napba nézve kellett adogatnom. A mérkőzés elején felhős volt az idő, így akkor még nem volt probléma. A mai napig emlékszem viszont a pálya felett keresztül-kasul húzott fekete kábelekre, amik behálózták az eget. Pont, mint manapság a pókkamerák kábelei.

Egyre jobb idő lett, egyre nehezebb volt napsütésben adogatni. A második játszmára, ahogy az várható volt, feljavult a világ legjobb férfi párosa, így sokkal szorosabb lett a csata. Woodforde-éknak volt három szettlabdájuk, a rövidítés viszont a miénk lett.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megnyertük a tie-breaket és 2-0 lett. Hatalmas üdvrivalgás volt a stadionban, Giulio és a csapattársak is felugrottak a pálya mellett. Sohasem voltam az ruganyos sportoló, de akkor olyan feltüzelt állapotban voltam, hogy átugrottam a háló a legmagasabb pontja felett, és úgy futottam a székemhez. A reményteljes lelkesedés és öröm hangulata kézzel fogható volt.

Ám a Davis-kupában három nyert szettre játsszák a mérkőzéseket.

Jött egy hullámvölgy Lacinál is, nálam is. Úgy éreztem, fáradok, és nem tudok annyira koncentrálni a játékra, mint az elején. Tűzött a nap és nagyon simán elveszítettük a harmadik szettet. A negyedik játszmában több esélyünk volt, kiélezett végjátékban dőlt el. Mégis azt mondom, hogy a kétszettes vezetés és a szoros negyedik szett ellenére sem volt esélyünk arra, hogy közel kerüljünk a győzelemhez. Utólag azt mondom, nem volt esélyünk nyerni.

Pedig lehetett volna, ha kicsit rutinosabbak vagyunk, kicsit több önbizalommal játszunk. Ha kicsit jobban takarékoskodom az energiámmal és a figyelmemmel. A döntő szettben már nagyon jól játszottak az ausztrálok, sima volt a vége. Meccslabdánál kaptam egy ászt kifelé Woodforde-tól.

A lehetőség viszont ott volt, és ezt jól példázza, hogy egy évvel később, a Roland Garros salakján sikerült megvernem a Woodforde-Woodbridge kettőst az első fordulóban. Egy szerb sráccal, Nebojsa Djordjeviccsel játszottam ellenük. Jól emlékszem rá, volt a meccsen egy nagyon nehéz pillanat: a döntő szettben brékelőnyben voltunk, talán 4:2-re vezettünk. Djordjevic szervált, két bréklabdát kellett hárítanunk. Második szerva jött, én meg a hálónál álltam dermedt lábakkal. Woodforde egy könnyű tenyerest kapott fogadásra, de a háló közepébe vágta.

Emlékszem, azt gondoltam, hogy hoppá, ezt most tényleg be tudjuk fejezni. Kiszerváltam a meccset, megvertük a világ legjobbjait, ami akkor nagyon nagy skalp volt. Még Radek Stepanek és Jiri Novak is odajött gratulálni.

Tehát nem a tenisszel volt a baj a Davis-kupa-meccsünkön, hiszen az ausztrálok nem voltak verhetetlenek salakon. Igaz, hogy együtt hatszoros wimbledoni bajnokok lettek végül, és a karrier Grand Slamet is megcsinálták férfi párosban, de ha fejben aznap jobbak lettünk volna, akkor és ott, 1995-ben, a Kisstadionban megverhettük volna őket.

Az idő sok mindent megszépít. Ma is nagyon sokan jönnek oda hozzám azzal, hogy milyen jól játszottunk Woodforde-ék ellen és hogy mekkora dolog, hogy megvertük a világelsőket. Sokan már nem emlékeznek rá, hogy igazából kikaptunk öt szettben. Ettől függetlenül büszke vagyok rá, hogy hozzátettünk valamit ahhoz a párharchoz. Hogy másfél órán keresztül elhittük, megverhetjük a világ legjobbjait.

Persze akkor csalódottak voltunk, hiszen hátrányba kerültünk szombaton.

Ahhoz, hogy maradjon esélyünk vasárnap, Sanyinak győznie kellett.

Sasáról tudni kell, hogy mindig is szerette mutogatni magát. Extrovertált, imád szerepelni, imádja a figyelmet. Az ilyen emberek gyakran képesek jó teljesítményt nyújtani az ilyen kiélezett helyzetekben. Todd Woodbridge játéka ráadásul jobban feküdt Sanyinak, mint Mark Philippoussis játéka. Már túl volt a pénteki vereségen, levetkőzte az idegességét és sokkal jobban teniszezett.

Nagyon meleg volt az a mérkőzés. A páros után már minden labdamenetet a pálya széléről szurkoltunk végig, az egész csapat. A döntő szettben Woodbridge 2:1-re vezetett, Sasa szervált, 15-40 volt az állás, két bréklabda.

Amíg élek, nem felejtem el, ahogy Noszály Sanyi szervaröptézett. Visszakapta a lábához a returnt, majd eszméletlen jó lábmunkával és érzékkel beütött egy félröptét rövid keresztbe. Aztán visszahozta azt a játékot, ez pedig az egész mérkőzést megfordította.

Sanyinak furcsa tenisze volt. Nem olyan technikával tanították meg játszani, hogy könnyedén tudjon pontokat ütni. A fizikumára építve teniszezett, és hatalmas adogatása volt, de rengeteget kellett dolgoznia a pontokért, kicsit úgy, mint Rafael Nadalnak. Nem volt tehetségtelen, de a technikája és az alapütései nem voltak kidolgozottak. Részben az adottságai miatt, részben pedig azért, mert nem úgy tanították meg teniszezni, ahogy optimálisan lehetett volna. Elképesztő fizikai adottságai voltak, de a hiányosságok miatt ezt nem tudta kihasználni pályafutása során. Persze az adogatása óriási volt, abban az időben, azokkal az ütőkkel is simán tudott 200 km/h-val szerválni.

Az ausztrálok kicsit lenézték őt, mondván, hogy ez a fiú csak szerválni tud, teniszezni nem. Woodbridge technikásabb játékosnak érezte magát nála. Ám Sanyi aznap hatalmasat küzdött. Óriási szívvel, töretlen szellemmel harcolta ki magának a győzelmet. Mindig is így játszott, de aznap minden korábbinál nagyobb bravúrra volt szükség.

És akkor jött Krocskó Józsi. Róla tudni kell, hogy szöges ellentéte Noszály Sanyinak. Néhány évvel korábban kapta meg a magyar állampolgárságot, ezért nem ismerték olyan sokan, mint Sasát, ráadásul sokkal visszahúzódóbb, csendesebb alkat. Úgy állt ki a mindent eldöntő meccsre Mark Philippoussis ellen, hogy összeszorította a fogát, történjen bármi.

Megpróbálta kigyalogolni azt a Philippoussist, akinek hatalmas tenyerese és óriási ütőereje volt, de azért tudott hibázgatni is, így salakon verhető volt. A harmadik napra valóban romolhatott a pálya állaga, ez is segített. Ám abban is biztos vagyok, mert láttam Philippoussis arcán, hogy tudta, mi a tét. Tudta, hogy ez egy döntő meccs 2-2-nél, és egy ilyen meccsen - idegen körülmények között - nagyon nehéz a legjobbat nyújtani.

Ilyenkor általában annak a játékosnak van esélye, aki stabilabban teniszezik és higgadtabb tud maradni. Józsi is ideges volt, néha úgy tűnt, minta sírna. Ám minden egyes labdáért elfutott és a világon mindent megtett a győzelemért. Végül négy szettben nyert.

A meccslabdánál Philippoussis hosszúra ütötte a tenyerest. Emlékszem, ahogy Józsi feldobta az ütőjét a levegőbe, mi pedig elkezdtünk rohanni felé. Akkor is én voltam a leglassabb. Az örömünk viszont határtalan volt. Ugráltunk, vonatoztunk.

Nem az volt legnagyobb dolog, hogy feljutottunk a Világcsoportba, hanem az, hogy Ausztráliát győztük le. Az akkori legfélelmetesebb Davis-kupa-csapatot, akik nem csak ellenünk, hanem bárki ellen esélyesnek számítottak.

_________________________________________________________

Fantasztikus volt játékosként feljutni, és fantasztikus volt kapitányként segíteni a feljutásban. Most viszont sokkal nagyobb a felelősségem.

Sokat beszélünk arról, mekkora bravúr volt a magyar csapattól, hogy az oroszok ellen kiharcolta a Világcsoportba jutást 2017 szeptemberében, de azt hiszem, az még nagyobb bravúr volt, hogy előtte idegenben legyőztük a szlovákokat. Arra tényleg nem számított senki. Kellett hozzá egy fantasztikus formában játszó Fucsovics Márton, és kellett hozzá Balázs Attila is, aki nem csak egyéniben nehezítette meg Martin Klizan dolgát, hanem párosban is nagyon jól játszott. Nélküle nem sikerült volna. Attilát persze noszogatni kellett az elveszített első két szett után. Cserénél leült mellém, és azt mondta, hogy mindent megpróbált, de ennél többet nem tud.

„Figyelj, ha ilyen jól játszik, akkor a végén kezet fogunk vele, és kész. De adnod kell magadnak egy esélyt, hátha történik valami. Adj esélyt magadnak azzal, hogy tartod az adogatásod a következő szettben, hátha kapsz egy lehetőséget fogadóként.”

Csak ennyit mondtam neki.

És lám-lám, adott magának egy esélyt. Megnyerte a harmadik szettet és a negyedik is nagyon szoros volt. Végül Attila nem nyert, de ahhoz képest, hogy milyen könnyen indult Klizan számára a meccs, nehézkes lett a vége. Attila egyszerűen beleköltözött az ellenfél fejébe, aki láthatóan szenvedett és elbizonytalanodott. Biztos vagyok benne, hogy ez végül közrejátszott a másnapi páros győzelemben és abban, hogy Marci vasárnap megverte Klizant.

MTI

A Davis-kupában ez a szép. Ha van több száz vagy ezer lejátszott és végignézett mérkőzés mögötted, akkor tudod, hogy a legjobbak ellen is van keresnivalód. És ezt a kapitányod el is mondhatja neked a térfélcserék alatt.        

Bravúros volt a páros. A fiúk nem tudták kiszerválni a győzelmet a negyedik szettben, és aztán a szlovákok tie-breakben kiharcolták a döntő játszmát. Nagyon ritka dolog a Davis-kupában, hogy ilyenkor nem jön az összeomlás. Az az igazság, hogy ott nem miattam szedte össze magát Marci és Attila. Egyszerűen nem csüggedtek el, felrázták magukat, az ellenfél pedig kicsit hátradőlt. Mire észbe kaptak, már 4:0 volt a döntő szettben, a srácoknak pedig sült a kezük.

2-1-e vezettünk, a szlovákokon pedig óriási volt a nyomás. Akkor már tudtam, hogy itt van keresnivalónk. Azt mondtam Marcinak, hogy ha az első két szettből valamelyiket elcsípi, akkor meg fogja verni Martin Klizant. Az elsőt elveszítette, a másodikat viszont megfordította. Akkor már biztosan tudtam, hogy ez meglesz.

Nagyon fontos dolog, hogy a kapitánynak legyen játékosként is Davis-kupa-tapasztalata. Ám az talán még fontosabb, hogy higgyen a sikerben. Amikor 2016 karácsonyán kineveztek, még nem gondoltam, hogy majd a feljutásért játszhatunk, mert nem volt reális ez az álom. De kellett az, hogy valaki higgyen benne.

Lehet, hogy így kellett lennie. Annak, hogy ott voltam abban a csapatban, amelyik 1995-ben feljutott, és ott vagyok abban a csapatban, amelyik 2017-ben újra feljutott.

A szlovákok elleni párharc utolsó meccsének utolsó szettjéig teljesen nyugodt voltam. Csak szépen csendben csináltam a dolgomat. Amikor Marci kiállt a negyedik szettre, akkor hirtelen beütött. Basszus, hát itt a lehetőség, meg lehet nyerni ezt.

Onnantól nagyon más volt bennem minden. Próbáltam nem mutatni kifelé az idegességemet, és szerencsére Marcira ez egyáltalán nem ragadt át. Amúgy is nagyon nyugodt típus, az ilyen helyzeteket jobban tudja kezelni, mint sokan mások. Ezt megmutatta az oroszok elleni utolsó meccs utolsó játékában is. Amit 15-40-ről hozott vissza.

Nagyon büszke lehet magára Fucsovics Márton, mert megmutatta, hogy igaz a Davis-kupa-teória. Nagyon jó játékosokat vert meg úgy, hogy le tudtuk dolgozni a különbséget közte és a magasabban rangsorolt ellenfelek között. Sávolt Attila az elmúlt években betörte őt, így ki lehetett hozni belőle a maximumot és szintet tudott lépni. Mi pedig hittünk benne, mert voltak mögöttünk olyan Davis-kupa-meccsek, amikből nagyon sokat tanultunk.

Az 1995-ös feljutásunk teljesen váratlan, csodaszámba menő siker volt, mérföldkő. Kísértetiesen hasonlít a 2017-es Davis-kupa-szereplésünkre, hiszen most is teljesen esélytelenül nyertünk.

Ugyanúgy kihasználtuk a hazai pályaválasztás előnyét.

Ugyanolyan összetartó, jó csapatunk van.

Ugyanúgy hittünk benne.

 

Köves Gábor, Davis-kupa-kapitány, 2017. december