Roger Federer már kedden világbajnoki elődöntős

shadow

2017. január 4-én délelőtt, amikor az ember még hajlamos az ünnepi időszak indokoltnál jóval nagyobb zserbó- és pezsgőfogyasztásának köszönhetően rózsaszínűbben látni a legfagyosabb téli szürkeséget is, volt szerencsém egy két és fél órás, döntő szett tie-breakes mérkőzést élőben közvetíteni a Hopman-kupáról.

Roger Federer és Alexander Zverev között.

Sok szempontból hülyén éreztem magam, de a szó jó értelmében.

Mert az egy bitang jó meccs volt, bitang jó tenisszel.

És hát mégis a helyén kell kezelni az ilyen meccseket. A január negyedikén lejátszott, tét nélküli tornán rendezett, a gálázáson kissé túlmutató, ám mégsem véresen komoly mérkőzéseket. Január negyedike volt, Roger Federer több hónapos kihagyás után tért vissza, és valószínűleg még ő maga sem tudta helyén kezelni a saját játékát. Alexander Zverev fiatalos lendületével, hatalmas adogatásaival, mintha csak egyenesen egy szilveszteri buliból érkezett volna, fel volt pörögve.

Naná, hiszen már január negyedikén Federer ellen játszhatott. Meg is nyerte a meccset.

Hülyén éreztem magam, mert nem tudtam mást csinálni, mint túllelkesedni azt a mérkőzést, annyira jónak éreztem. Hülyén éreztem magam, mert már a döntő szett elején olyan hangzatos ostobaságnak tűnő kijelentésekbe sodortam bele magamat, hogy „vajon látunk-e majd még ilyen jó mérkőzést az évben?” Meg hogy „lehet, hogy már január negyedikén lejátszották az év meccsét?”

Naná, hogy voltak még annál is jobb meccsek, mert ez az élet rendje.

Hülyén éreztem magam, mert fél év kihagyás után egy rozsdás Rogert vártam, bizonytalan fonák nyesésekkel, rontott első szervákkal, lomha mozgással, látványos meccshiánnyal. (Mondjuk azért az Ausztrál Open elején voltak ilyen meccsei, valljuk be őszintén.) Ehelyett egy friss, ropogós, jól szerváló, fürge lábú Rogert kaptam, akinek volt valami megmagyarázhatatlan élesség a játékában. Elszégyelltem magam az olyan női megérzésekre épülő, szakmai bizonyosságot teljes mértékben nélkülöző mondataimon, hogy „az a szokatlan érzésem van, mintha fonákkal több nyerőt ütne Federer, mint tenyeressel.”

Persze nyilván nem ütött több fonák nyerőt, csak már ott volt az a fura, akkor még szépen elrejtett élesség a fonákokban, abban a felszálló ág utolsó centiméterein eltalált ütésben, ami 25 nappal később Rafael Nadal ellen nyerő taktika lett.

Hülyén éreztem magam, mert jóval biztatóbb volt a visszatérése, mint amire számítottam, mégis ott volt bennem az a fatalista gondolat, hogy ez a Hopman-kupa-meccs egy újévi jóslat, egy lehetséges jövőkép. Hogy Roger Federer még mindig állati jó teniszező, de Alexander Zverevé a jövő, aki az ilyen meccsek döntő szett rövidítéseit mostantól meg fogja nyerni, mert az az icipici kis lépcsőfok már hiányzik Rogerből, ami a tizennyolcadikhoz kellene.

Hülyén éreztem magam, amikor mindenkinek mondogattam, aki nem látta azt a szerda délelőtti mérkőzést, hogy mekkora élmény volt, de senki nem hitte el igazán, mert mégiscsak egy felkészülési meccs volt.

Persze, hogy az volt. Nincs jelentősége, nem oszt, nem szoroz, mondogattam magamban.

Roger Federer és Alexander Zverev január 4-én a Hopman Kupán

Ám most, hogy 2017. november 14-én nézem Roger Federer és Alexander Zverev világbajnoki csoportmeccsét, egyre inkább meggyőződésem, hogy az ilyen január negyedikén lejátszott, tét nélküli felkészülési mérkőzések igenis számítanak, ha bitang jóra sikerülnek. Hogy üzenetértékük van a jövőre nézve. Talán előfordulhat, hogy nem csak a véletlenül megtalált fél tálca szikkadt zserbóreggeliből származó cukorsokk miatt lelkesedtem túl azt a meccset, vagy azért, mert az ember még január harmadikán is hajlamos az újévre koccintani bárkivel, aki szembejön.

Hogy az tényleg olyan jó meccs volt, hogy ők is tisztán emlékeznek rá, táplálkoznak belőle. Talán benne volt Roger Federerben a melbourne-i döntő egyik brutálisan nehéz pillanatában, vagy fél évvel később, a hallei döntőben, amikor csúnyán elkente Alexander Zverev száját. Talán benne volt Alexander Zverevben, amikor végigverte azt a döbbenetes névsort Rómában, és Novak Djokovic ellen szerezte meg első ezres trófeáját. Talán benne volt a montreali döntőben, amikor visszavágott az addigra 19-szeres GS-bajnoknak.

Talán benne volt ebben a fiatal srácban egész évben, aminek a végére feltornázta magát a világranglista harmadik helyére, közvetlenül Rafael Nadal és Roger Federer mögé.

Talán benne volt abban, hogy jelen körülmények között ez a két játékos a világbajnokság két legnagyobb esélyese.

Abban viszont biztos vagyok, hogy benne volt a mai meccsükben. Ahogy Roger Federer semmi-negyvenről megfordította az első játékot, majd 2-4-ről az első szett rövidítését. Benne volt az összes dühös chum jetzében, a folyamatos, ideges, önvádoló pampogásában, ahogy egyre ingerültebb lett amiatt, hogy elvesztette a brékelőnyét, majd az első szerváit. Ahogy Alexander Zverev meg akart nyerni minden pontot, amilyen intelligensen, éretten játszott az egyenlítés felé vezető úton, ahogy kihasználta ellenfele idegességét.

Ahogy Federer összeszedte magát és beletette 36 éve minden tapasztalatát a döntő szettbe és elérte, hogy Zverev még nála is nagyobb teherrel játsszon és végül kettős hibával bukja el a mérkőzést.

Mert ez is egy bitang jó meccs volt, a szó feszülten élvezetes értelmében.

Mert mindkettőjük érezte, tudta, hogy ez egy előrehozott világbajnoki döntő.

Január negyedikén még sejtelmünk sem volt róla – sejtelmük sem volt róla -, hogy annak a felkészülési meccsnek tényleg volt üzenetértéke.

Teljesen függetlenül attól, hogy ki nyert akkor, ki nyert most, vagy ki lesz a világbajnok.

 

Roger Federer és Alexander Zverev a 2017-es világbajnokságon